Caro Emerald elhozta a nagy semmit Budapestre

2018. február 27., kedd 22:03, frissítve: kedd 22:11

Roppant kíváncsian, sőt egész komoly várakozással kacsingattam Caro Emerald, a hollandok legújabb üdvöskéjének hétfői budapesti koncertje felé. A művésznő már több ízben is tiszteletét tette hazánkban, de önálló koncerttel eddig nem büszkélkedhetett, csak nagyobb fesztiválokon lépett fel többedmagával együtt. Bevallom, mindig érdeklődéssel várom a Nyugat-Európából érkező zenészeket, hiszen nyitottságuk, szakmai alázatuk, profizmusuk példamutató lehet a hazai zenészeknek, zeneszeretőknek is.

Az pedig még egy lapáttal rá is tett a dologra, hogy Emerald holland állampolgár, eklektikusságukról és lazaságukról ismert honfitársai pedig már sokszor bizonyították tehetségüket, elég, ha csak a nemzetközi popélet olyan sztárjait említjük, mint Anouk, Eddie Van Halen, C. C. Catch, Candy Dulfer Junkie Xl vagy éppen André Rieu. Ezen az ad hoc alapon összedobott listán is látszik, hogy mennyire izgalmas lehet a holland zeneoktatás, hiszen majdnem minden hangszerre sikerült kinevelniük egy-egy világsztárt.

Ezen felvetések tükrében kíváncsi voltam, hogy mivel fog előrukkolni Emerald a Budapest Arénában, hiszen a kétlemezes előadó jó régóta váratja rajongóit új nagylemezével: ugyan néhány éve beharangozta már egy EP, de valamiért nagyon nem akar megszületni. A fiatal díva dalaira egyébként az elektro-szving, a dzsessz és a pop jellemző a leginkább, a felsorolt stílusokból keveri össze az egyedinek mondott hangzását.

A koncertre visszatérve: szerencsére a hétfő esti farkasordító hidegben kegyesek volta az aréna biztonsági őrei a publikumhoz, így elég gyorsan, táskáink DNS-pontosságú átvilágítása nélkül bejuthattunk az épületbe, aminek a kettéválasztott belseje egyből jelezte, hogy nem A kategóriás sztár érkezett a pesti éjszakába… Az énekes valamivel 8 óra után lépett színpadra, és nem is sokat teketóriázva bele is csapott a Riviera Life című eposzába. A puritán színpadkép előtt – amit néhány pálma vetített sziluettje jelentett – a főhőssel együtt kilencen helyezkedtek el, ami egy kisebb költségvetésű produkció esetén – pestiesen szólva – nem semmi. Folyamatosan pásztázva figyeltem a perkást (dobos nem volt) a dj-t, a billentyűst és a gitárszekciót is. Volt is mire figyelni, mert valójában megfejteni nem tudtam, miért is kell egy ilyen jellegű zenét játszó csapatba nyolc muzsikus, azon kívül, hogy nagyon látványos. Caro Emerald az első dal elhangzása után felkonferálta magát és csapatát, majd arra buzdította a nagyérdeműt, hogy érezze magát nagyon jól a téli fagyok ellenére is, merthogy ő egy igazán különleges helyre szeretné elrepíteni a Stefánia úti közönségét, ami nem más mint Caro Neverlandje, az Emerald Island. A szigetmániája valószínűleg már a születése előtt is dekódolva lehetett az énekesnőbe, hiszen édesanyja a csodálatos Arubán látta meg a napvilágot, ami nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Emerald jó néhány dalában kacérkodik is a karibi hangzással.

A Back it up halandzsás dalszövegei és a Tangled up lagymatag latinos dallamai alatt is látszódott Emerald arcán egyfajta feszültség, ez talán abból is fakadhatott, hogy turnéjának még csak az elején jár, de következhetett abból is, hogy egy igazi aréna színpadán állhat, ami számomra is meglepő volt. Hazai és nemzetközi ismertségi szintje és slágerei száma alapján egy jóval kisebb, bensőségesebb hangulatú helyen tudtam volna elképzelni őt.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Egyébiránt Emerald színpadi jelenléte nagyjából egyenlő a nullával, bár a hangja alapján megítélve a sikerei azért nem érdemtelenek. Zenei szakszóval élve az ő és csapata patternjeit unalomig ismert harmóniákból válogatták össze, egyik dalában még egy izmos Back Street Boys-nyúlást is felfedeztem. A produkció első húsz perce után nagyjából megállapítható volt, hogy itt ma zenetörténelmet nem fognak írni, Emerald zenészei leginkább csak alibiztek a dalokban. A monoton alapokra érkezett zenei kíséretek és egy-egy nem túl kimunkált szólózás után inkább a büfé felé vettem az irányt, ahol konstatálnom kellett, hogy ott többen várnak üdítőkre, mint amennyien a színpad előtt állnak, szóval megnyugodtam, hogy nem csak nekem nem ütötte át az ingerküszöbömet Caro Emerald és zenekara.

Egyébként a közönséget leginkább a 20-as 30-as éveiket taposó értelmiségiek alkották, valószínűleg leginkább olyanok, akik a muzsikát valamiféle háttérzeneként kezelik. Erre Caro Emerald dalai tökéletesek, ha elhagyom a koncerttermet 10 percre, körülbelül ugyanaz vár, amikor visszatérek. A dalokat hallgatva arra viszonylag hamar rájöttem, hogy a bombaslágerektől el kell köszönöm hétfő este. Az énekesnő és csapata kompozíciói egy kaptafára készültek, bármelyik dzsesszes tematikus adó ontja magából a Caro Emeraldokat. Én azoknak javasolnám az ő zenéjét, akiktől ha megkérdezik, hogy na, és te mit is hallgatsz, akkor általában azt mondják, hogy mindenevő vagyok. Kimondom: Caro Emerald a tingli-tangli zenék nagykövete, a legkomolyabb értelemben véve sem tudnék kiemelni egyetlen olyan momentumot sem a koncertről, amire másnap jó kedvvel emlékeztem volna.

Vannak, akik hazafelé az autóban benyomják a Jazzyt és Van Halen- meg Metallica- vagy akár Nirvana-slágereket hallgatnak szvingesítve, na, azoknak Caro Emerald a legjobb választás lehet. Illetve éttermi muzsikának is fenomenális. Emerald egész este ugyanazzal a színpadi mozgással, kettőt balra, hármat jobbra lépve hergelte a közönségét, akik közül többen táncra is kerekedtek. Sokak örömére a The Ghost of You, a Quicksand, a Caravan, a nevében sokat ígérő Liquid Lunch című dalai mind elhangzottak, az első etapot a csapat a That Mannel zárta, melynek ütemei alatt fel-feltűnt egyébként két nagyon érdekes hangszer, a melodika és a mellotron is. A ráadás egy legendás Bowie-átirattal a Nature Boyjal indult, majd jött a legismertebb dala a Night Like This és zárásképp a Watchugot.

Az egyébként roppant szimpatikus énekesnő nyilván egyfajta közízlést próbál kielégíteni, számomra egyelőre nem bizonyított mást, csak annyit, hogy a produkciója még nem érett meg egy aréna nagyszínpadára.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.