East: a rock rést ütött a rendszeren

A rendszerváltás zenekara kedden másodszor is visszatér

Klementisz Réka

2013. március 9., szombat 08:42, frissítve: hétfő 18:33

1989 emlékezetében szerepel egy rocktörténeti jelentőségű opus: az East ’56 című számának videoklipje a rendszerváltás hajnalán bejárta a világot. A zenekar hangján ismerhette meg a Nyugat, mi is rejtőzött a vasfüggöny mögött, és bár az életmű elképesztően gazdag, megmaradtak a változás krónikásainak. Tavalyi visszatérésük után kedden a Művészetek Palotájában újabb nagykoncertet adnak. Az előkészületek közben Móczán Péterrel, az East alapítójával beszélgettünk.

Az ’56 tényleg történelmet írt, de bőven voltak provokatív előzményei. Hogyan tudták átverekedni a cenzúrán a dalaikat?
– Az első lemezünk 1981-ben jelent meg, de szerencsére csak hírből tudtam a sanzonbizottságok létezéséről és a Hungaroton hírhedt vezetője, Erdős Péter ténykedéséről. Akkoriban még csak a dalok címe szerepelt a lemezek borítóján, a teljes szövegük nem, mégis akadt néhány, amelyik fennakadt a rostán. A Bíbormadár című számunkba a címe miatt kötöttek bele, azt mondták „ez drogos cím”, ezért Gyémántmadárra módosítottuk, ezt elfogadták. A Rések a falon című lemezünkön található Agymosás című számunk szövegét letiltották, ám pechükre már kész volt a több tízezer borító, drága lett volna újranyomni, ezért a cím maradt, de a politikai tartalom helyett a korabeli kereskedelmi és reklámviszonyokat feldolgozó szöveggé írtuk át, bármilyen abszurdnak is hangzik. Az Üzenet című dalban viszont bőven lett volna min fennakadni, mégis átment. Máig nem látom át, milyen logika szerint működött a cenzúra. Előfordulhat, hogy sok esetben – szerencsénkre – nem értették az utalásokat, de valószínűbbnek tartom, hogy ültek a bizottságokban amolyan belső ellenállók, velünk „cinkosok”, akik átsegítettek egy-egy dalt.

„A zenekarunk a megtűrt állapotát annak köszönhette, hogy a lemezgyár korifeusai úgy gondolták, fel kell mutatniuk egy minőségi zenét játszó, külföldképes zenekart is”

Fotó: Nagy Béla


– Az első lemez után nem sokkal, 1983-ban már Nyugat-Berlinben, a fal tövében több tízezres tömegnek játszottak. A rendszer rebelliseiként hogyan csíptek meg egy ilyen lehetőséget?
– Minőségi és egyedi hangzású, közép-európai progresszív rockzenét játszottunk, addigra már az első, Játékok című lemez anyagát és a Hűség című albumunk néhány opusát is rögzítettük angol szöveggel. A külföldi fellépéseinken rendszeresen angol nyelven adtuk elő a dalainkat, így a nyugat-berlini fesztiválon is. Igaz, az is előfordult, hogy a koncert rendezői kifejezetten kérték, hogy magyarul is játsszuk el a számainkat. Így történt ez 1982. október 23-án a hollandiai Utrechtben is. Egyébként pedig a zenekarunk a megtűrt állapotát és a felkínált lehetőségeket annak köszönhette, hogy a lemezgyár korifeusai úgy gondolták, fel kell mutatniuk egy minőségi produkciót, egy minőségi zenét játszó, külföldképes zenekart is. Az angol lemezhez pedig úgy jutottunk, hogy felfigyelt ránk Jimi Hendrix kiadója, a Polydor, így a magyar hanglemezgyár biztosította a szükséges stúdiót és a hangmérnököt a felvételhez. Életem egyik meghatározó élménye volt mindenesetre a nyugat-berlini koncert; kicsit úgy néztek ránk, mintha a Marsról jöttünk volna. Néhány évvel később bemutatták Magyarországon Wim Wenders Berlin felett az ég című alkotását. A film egyes jeleneteit a fal közelében, azon a kopár, hátborzongató területen forgatták, ahol csak a macskaköves utcák maradtak meg a háború után, a házak és az emberek eltűntek.

– Még egyet visszaugorva: hogyan sikerült a tűz közelébe férkőzniük? Sok zenekar sürgölődött a hetvenes évek végén a Hungaroton körül lemezre áhítozva…
– Nem éreztük magunkat tűzközeli zenekarnak, de különleges zenét játszottunk, és a legnépszerűbbek közé tartoztunk az akkoriban a szabadság kis szigeteinek számító egyetemi és főiskolai klubokban, nem csak Budapesten. Az áhítozásról pedig csak annyit, bizony abban a rendszerben, a diktatúra korában, amikor minden hivatalból, intézményből, rádióból, televízióból, lemezkiadóból, a hazai és a külföldi koncerteket szervező irodából csak egy volt, amelyeket legtöbbször megbízható komisszárok, és nem szakemberek vezettek, létkérdés volt a lemez. Én mint zenekarvezető soha nem hajoltam meg ezek előtt, igaz hat évet kellett várnunk az East megalakulásától, amíg elkészíthettük az első nagylemezünket, a Játékokat. Voltak persze olyanok is, akiknek nem kellett ennyit várni, vagy már úgy alakultak meg, hogy a biankó lemezszerződésre csak a zenekar friss nevét kellet beírni. A lemezgyár korifeusai először az 1979 áprilisában a Közgázon megrendezett Rock Reflektor fesztiválon figyeltek fel ránk. Ezen az eseményen rendszerint három vidéki és három budapesti, még lemezzel nem rendelkező, fiatal együttesnek adtak lehetőséget a bemutatkozásra. Miskolcról az akkor Budapesten szinte ismeretlen Eddát, Kiskunhalasról a későbbi Bikini elődjét, a Rolls együttest hívták meg. Bennünket szegedi zenekarként tartottak számon, így képviseltük mi is a vidéket, pedig akkor már három éve Pesten laktunk. A budapestiek közül csak az Olympiára emlékszem, a másik két csapatra nem, ők mindjárt az elején a homályba vesztek. Minden zenekar körülbelül ötven percet játszott, a budapestiek után a Rolls, aztán mi, s végül az Edda. Nagy sikerünk volt, és amint lejöttünk a színpadról, megkerestek bennünket a lemezgyár főnökei, és szerződést ajánlottak egy kislemez elkészítésére. Ősszel a Magyar Rádió nyolcas stúdiójában felvettünk egy-egy részletet az Álmok, illetve az Utazás című szvitünkből. A kislemez egy év után, 1980 tavaszán jelent meg. A valóság hangjai pillanatok alatt felkerült a slágerlistákra, ami sem itthon, sem a nagyvilágban nem fordult elő túl gyakran egy ének nélküli, instrumentális zeneművel.

– Sosem búcsúztak el, 1994-ben aztán mégis vége lett az East húszéves sikertörténetének. Elfáradtak, csalódtak?
– A Budapest Sportcsarnokban 1994. szeptember 24-én megrendezett fellépésünket nem szántuk búcsúkoncertnek, de a megszűnésnek több oka volt. Pálvölgyi Géza már néhány éve a Tátrai Band billentyűse is volt, Takáts Tamás elindította a Takáts Tamás Dirty Blues Bandet, Dorozsmai Péter stúdiót és kiadót, én filmproduceri irodát alapítottam, szóval mindannyiunknak más dolga is lett. A minőségi rockzenére a kilencvenes évek elején egyébként sem volt igény itthon, ennyiben csalódtunk is. Arra számítottunk, és a szakma is abban reménykedett, hogy a Magyarországon megtelepedő nagy multinacionális lemezkiadók lehetőséget adnak, hogy hazai zenekarok és előadók is bekerülhessenek a nemzetközi vérkeringésbe – ehhez képest elárasztották a piacot a saját sztárjaikkal.

– A tavalyi és a mostani is visszatérő életműkoncert. Nem születtek új dalok a hallgatás időszaka alatt?
– Bizonyára születtek, mint ahogy én is írtam filmzenéket, színházi zenét, de ez nem hasonlítható a közösség, a zenekar által létrehozott művekhez. Az East mindig kreatív műhely volt, csak akkor született bármi, ha megvolt közöttünk a kohézió. Ez az összetartás, közös gondolkodás sajnos egyelőre nem tud az egyéb kötöttségeink miatt annyira erős lenni, hogy új East-zenék születhessenek. A tavalyi koncertünk a pécsi Kodály Központban viszont bebizonyította, hogy a régi számokban is bőven van annyi tartalék, hogy máig tudnak hatni, újat nyújtani a közönségnek. Biztos vagyok benne, hogy kedd este is így lesz.

 

A szerkesztő ajánlja

B. Kovács Gergely

A készülő harang olyan, mint egy matrjoskababa

Ahol tojásból, cukorból, mosott agyagból és emberi hajból készül a köpeny – az ország egyetlen öntödéjében jártunk.

Pintér Bence

„A rendszerváltás ígérgető politikusjelöltjei tudatlanok vagy demagógok voltak”

Romsics Ignác Mária Terézia átértékeléséről, a konstruktív mítoszrombolásról és a történész feladatáról. Interjú.