Finta József: Korunk az etalonok válsága

P. Szabó Ernő

2014. szeptember 27., szombat 11:31, frissítve: szombat 11:33

Szeptember 25-én jelentették be, hogy 69 művész között Finta József építész is A Nemzet Művésze díjban részesült. A Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, a Kossuth-, Ybl- és Prima Primissima díjas alkotónak a rajzaiból, vázlataiból, terveiből szeptember 27-től november 9-ig látható kiállítása Szabad·kézzel címmel a Vigadó Galériában. E tárlaton budapesti terveit, vázlatait, ábrándjait mutatja be, abból az ötven évből, amely első pesti háza születésével kezdődött.
– A tárlaton egyaránt láthatók útirajzok és az építészeti tervezés folyamatához kötődő rajzok, amelyek a többi között azt bizonyítják, hogy elszántan hiszi, Budapest nem csupán gyönyörű, de arra is hivatott, hogy Közép-Európa szíve, kulturális fókusza legyen, olyan fontos hely, ahol jó élni, ahova érdemes eljönni. Az emelkedett érzések és az elemző gondolatok mellett azonban nem hiányzik a humor sem a rajzokból, hiszen a Szabad·kézzel felirat a bejárattal szemben egy igencsak ironikus hangvételű önkarikatúra alatt olvasható.
– Először kérdőjel volt a szavak után. De azután levettük, mert olyan politikai mellékzöngéje lett volna a dolognak, aminek semmilyen köze nem lett volna a valósághoz. A tény az, hogy a szabadkézi rajz önmagam szabadságát is jelenti ebben a számítógépekkel túlterhelt világban. Miközben rajzolok, önmagamat használom eszközként, és ez hihetetlen szabadságot jelent.

– Miközben nyugodtan kijelenthetjük, az építész szabadsága olykor nagyon is korlátozott: ha mást nem, a megrendelő igényeit, a technika lehetőségeit kell figyelembe vennie…
– A kiállítás kettős énről beszél: sokáig grafikusnak készültem, a Lónyay utcai Református Gimnáziumban nagyon jó rajzkör működött, amelynek tagjaként igencsak jeleskedtem: elsős gimnazistaként (mai ötödikesként) első lettem a rajzversenyen, s „vezető pozíciómat” később is megőriztem. Párhuzamosan ezzel éveken keresztül jártam a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnázium esti kurzusára is, a Képzőművészeti Főiskola felvételijére készülve. A pályaválasztáskor, 1953-ban nem számítottam a legjobb kádernek, sőt, a lehető legrosszabb voltam, hiszen a családunkban sok generációra visszamenően református lelkészek voltak a férfiak, a felekezeti középiskola sem volt jó ajánlólevél. Ugyanakkor édesapám is arra biztatott, hogy racionálisabb pályát válasszak, mint a képzőművészé. 1953 az úgynevezett Nagy Imre-év volt, amikor enyhült a nyomás, a származást nem nézték annyira, mint a korábbi években, s mivel kitűnőre érettségiztem, a Műegyetemen csak rajzból kellett felvételiznem. Felvettek, nem is mentem el a Képzőművészeti Főiskola felvételijére.

– Ezzel elvileg eldőlt volna a sorsa, ám a mostani kiállítás a bizonyíték rá, hogy mégsem. Mi történt később?
– Még egy nagy kísérletet tett a sors arra, hogy visszacsábítson a képzőművészet felé, harmadikos koromban ugyanis demonstrátor voltam a Rajzi Tanszéken, ám hamarosan jött 1956, s az engem szerető, patronáló Bardon Alfréd professzor urat kitették az egyetemről. A diplomamunkám is kézi rajz volt egyébként, diófapáccal készült lapokat mutattam be az idősebb Janáky István vezette diplomabizottságnak, nem is kellett azokat megvédeni, annyira tetszettek. Felvettek az Építőművész Szövetség Mesteriskolájába, elkezdődött a pálya.
Fotó: Nagy Béla


– Hogyan, mikor születtek az első útirajzok?
– Az elsőket Kelet-Európa országaiban készítettem, hiszen akkoriban nem nagyon lehetett utazni. 1960-ban viszont már részt tudtam venni a szövetség Görögországba szervezett útján, majd eljutottam Rómába is. Az igazi nagy változást az 1983-as, kéthetes franciaországi utunk jelentette: órákig üldögéltem a nagy gótikus katedrálisok előtt, Amiens-ben, Chartres-ban, Rouenban, Reimsben, abban a fantasztikus fényben, amely a hátam mögül érkezik, s amelyben úgy érzi az ember, hogy mindjárt rádől az épület. Azután volt pár év, amikor balga fejjel elkezdtem diázni, és visszaszorult a rajz, de azután rájöttem, az marad meg bennem igazán, amit lerajzolok. Az az öt-tíz perc, ami alatt egy-egy rajz elkészül, nagyon komoly koncentrálást jelent, egyben azonban a dolgok megismerését, formai, lelki értelemben egyaránt.

– Vannak helyek, ahová rendszeresen visszajár: természetesen haza, Erdélybe, de például Franciaországba, Görögországba vagy éppen Barcelonába is. Mi a döntő momentum?
– Nincs párja a barcelonai építészetnek, a középkortól egészen Gaudíig. De Szantoríni is elemi erővel hatott rám, majdnem belepusztultam, amikor fönt, a sziklák tetején egy hét alatt hatvan rajzot készítettem, miközben teljesen elfelejtettem, hogy nyaralni utaztunk oda. Sokan nem értik, mit szeretek annyira Velencében, nos, megnyugtatom őket, nem a turisták áradatát, hanem például a callékban, campókon labdát rugdosó gyerekeket, meg azt, hogy nagyon jó a cappuccino. Akvarelleket is készítettem itt is, más városokban is, de a kiállításon csak filctollal készült rajzok szerepelnek.

– Mit jelent a rajz önnek? Az emlék megőrzése, a pillanat kimerevítése?
– Ebben az esetben igen. A látvány birtoklása. Például azé az együttesé, amelyet Szantoríniben a házak, a fekete sziklák és a tenger jelent – kemény koncentrálás mindezt összerakni. Nem véletlen, hogy a házak központi szerepet kapnak, hiszen ismerem a házak lelkét.

– Magyarországon mi ragadta meg a legjobban? És hogyan szűrődik a sok rajzolói tapasztalat a tervezői tevékenységébe?
– Szellős világ a miénk, a történelem folyamán nagyon sok minden elpusztult, ami a Lajtától nyugatra megmaradt. De a rajzolóként szerzett élmény így is fontos idehaza is, annál is inkább, mivel a tervezési módszereimre is hat. Ami az eszembe jut, azt lerajzolom, állandó párbeszéd folyik közöttem és a rajzaim között. Valamikor a megbízót is rajzban informáltuk arról, hogy mi is van készülőben, nos, ma már erre a célra ott a számítógép, de a tervezéshez vezető szabadkézi rajzot nem helyettesítheti semmi. A munkatársaknak persze néha igencsak nehéz, amikor újjal és újjal cserélem ki a korábban megkapott szabadkézi rajzot.
Fotó: Nagy Béla


– Milyen fő projekteket válogatott a kiállításra, hogy tervezői munkájába bepillantást adjon?
– Csak budapestieket. A legtöbbje meg nem valósult álom, például a Nyugati pályaudvar sínjei fölé tervezett együttes, vagy a Déli pályaudvar fölé elképzelt Buda-központ. Az 1970-es évek legelejétől egészen máig terjedő időszakot fogják át a tervek. Van egy furcsa dolog az úti és az építészeti rajzokkal kapcsolatban: az előbbieket meg akarja tartani, az utóbbiak jó részét egyszerűen összegyűri, eldobja az ember, ezt a területet tehát nem lehet olyan teljességben bemutatni, mint a másikat.

– De mégis közös üzenetük van. Hogyan lehet ezt az üzenetet röviden összefoglalni?
– Nézze, amikor egyetemre jártunk, két barátommal az elsők között voltunk, akiknek nem kellett szocreált terveznünk. Etalont kerestünk, amit az északi tervezőkben, elsősorban talán Alvar Aaltóban találtuk meg. Érzelmes funkcionalizmus: ez volt a címe az akadémiai székfoglalómnak, ez is arra utal, hogy úgy vélem, aminek nincs valódi célja, funkciója, az nem jó, de a funkcionalizmus csődjéről kell beszélnünk akkor, amikor az épület nem tudja megszólítani az embert. A működés lehetősége már az első rajzaimban benne volt, de az is, hogy csak a formáról beszélni elégtelen dolog. Használható, érzelmekkel teli házakat képzelek el, ezért tűnnek időnként furcsának a rajzaim. Igazi építészet nélküli, furcsa világban élünk ugyanis, átmeneti korban. Hogy ez így van, annak az az oka, hogy a kornak nincs alapfilozófiája, amely nélkül pedig nem lehet igazi építészetet alkotni. Már Krúdy Szindbádja is átmeneti korról beszél, s arról, hogy nem akar ilyen korban élni, és azt mondom én is.

– Mikor szeretett volna, mikor szeretne élni?
– Igazából 1848 körül lett volna szép megszületni, 1867 körül egyetemre járni, az 1880-as években Ybl Miklósékkal versengeni – és Trianonkor meghalni. Én erdélyi vagyok, nagyon sokat jelent, nagyon sokat mond nekem mindaz, ami akkor történt. A nagy helyzet az, hogy a lábam még belelóg a szocreálba, a nagy modern mesterekért lelkesedtünk, azután jött a posztmodern, majd a high-tech. Minden olyan gyorsan változott, és olyan sok imputot kap az ember az információs robbanás miatt, hogy képtelenség befogadni. Korunk az etalonok válsága.

– Ezek szerint ennek a válságnak „köszönhetők” a kortárs magyar építészet gondjai, bajai is?
– Ahogyan a Műcsarnok nagy építészeti szalonja bebizonyította, a kortárs magyar építészetnek nagyon sok értéke van, nem kell szégyellnünk azt, ami létrejött. Nem rosszabb a nyugati országokénál, csak szegényebb, itt negyedannyiból kell megcsinálni ugyanazt, amit máshol, gazdagabb országokban létrehoznak. Az a baj, hogy az elhúzódó válság szétlövi a meglévő építészeti iskolákat, tervezőműhelyeket, műtermeket. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy negyvenötből húszan megmaradtunk, de saját helyzetünktől elvonatkoztatva nyugodtan mondhatom, hogy nagy hiányokat kell majd pótolni, amikor a válság véget ér.

A szerkesztő ajánlja

Kuthi Áron

Nincs pénz a magyar múlt megmentésére

Nem csak templomokból áll az épített örökség a Kárpát-medencében. A megőrzésre a végtelen mennyiségű pénz is kevés volna.

Koncz Tamás

Méregdrága nyári elittábor a kormánytagok gyerekeinek

Kerényi Imre miniszterek trónörököseit várja a vörösberényi kolostorba, hogy ott körtáncot lejtsenek, és római stílusú hadi bemutatót tartsanak.

Vég Márton

Az Iraki Kurdisztánból származó negyvenéves Ismael jól érzi magát Magyarországon

A vámosszabadi befogadóállomáson élő férfi egy kicsit beszél magyarul, és nem akar továbbutazni Németország felé. Riport.

Pethő Tibor

Jolika, az ÁVH keblein nevelkedett, gépírónőből lett belügyes nagyasszony

Császárné Lábass Jolán jelképpé nemesült. A képmutatás, a szembenézés kudarcának jelképévé.