Jim Morrison esete az önbeteljesítő jóslatokkal és a sorssal

Vass Norbert

Vass Norbert

2017. november 15., szerda 17:55, frissítve: szerda 18:20

Nincs szerintem még egy nyitólemez a könnyűzene történetében, amelyen többször hangozna el a „vég” szó, mint a Doors cím nélküli bemutatkozó korongján. Pedig ha valakinek, az ödipális komplexusnak lírában nyelvet öltő Jim Morrisonnak tisztában kellett lennie a leírt szó hatalmával. Az 1967 januárjában megjelent album a bluesnak nemcsak a formajegyeit használja ötletesen, megmutatja annak legbenső lényegét is. A bluesdalok összetört szívekről és gonosztevőkről szóló, gitárral kísért krimik, a kizsákmányoló és érzéketlen világ elé sírt-üvöltött bajok versszakokba szedett lebirkózását megkísérlő pszichothrillerek. Mi másról szólnának, mint a leszámolásról? Jim Morrison a gyerekkorával kívánt leszámolni, és ez a második világháború utáni amerikai középosztály gondtalan, de élére vasalt életétől való megválást is jelentette egyszersmind. Fejest ugrott az alaktalanul kavargó, átúszhatatlan sötétbe, hogy egy szempillantás alatt messze sodródjon a parttól.

Minden olyan gyorsan történt. A Doors hat napot töltött csak a hollywoodi Sunset Sound stúdióban, a dalok java részét elsőre felvették, és ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy mindössze három sávot használtak – emiatt hat a mai fül számára kicsit kopogósnak, öblösnek a lemez.

 
„Nincs szerintem még egy nyitólemez a könnyűzene történetében, amelyen többször hangozna el a »vég« szó, mint a Doors cím nélküli bemutatkozó korongján”
 

Öblös és eklektikus. De hiszen a Doors a rá kezdettől jellemző markáns hangzást éppen a sokféleségnek köszönheti. Ray Manzarek billentyűjátéka itt-ott beatesen bolondos, másutt zord, vagy kántorokat zavarba ejtő módon kimért. John Densmore dzsesszes fogással üt, de a Break on Through-ban például punkosan dinamikus, Robby Krieger többnyire bánatos gitárja pedig ha kell, csak kontúroz, ha viszont úgy adódik, új színeket mutat. És akkor Morrison William Blake-et, távol-keleti és indián meséket, LSD-utazásokat, a Prédikátor könyvét és Sigmund Freudot összekócoló dalszövegeiről nem is beszéltünk még.

Az első lemezen elcsíphetünk egy csipet iróniát is, amiről a Doors kapcsán kevesebb szó esik tán. A Light My Fire simán lehetne egy csehszlovák film noir betétdala, de egy hidegháborús kémszatíra táncjelenetét is aláfesthetné. Érezni rajta a stúdióba olykor beszökő kaliforniai napfényt (még ha az whiskey-s poháron csillant is meg). A második anyag azonban ködösebb, beletörődöttebb, nekikeseredettebb. Azért hozom szóba az ugyancsak 1967-ben megjelent Strange Dayst, mert az szerintem az első lemez teltebb hangzású, de gyámolatlanabb ikertestvére. A másnaposság lemeze. A beteljesülés ürességét önti dalokba. Arról a pillanatról szól, amikor a gyalogkakukk alatt elfogy a kanyon. A rádöbbenésről, hogy a világ elől a rocksztárság álarca sem nyújthat védelmet. És ettől kezdve – bár még számos jó dal születik – a Doors kreatív géniusza elhajítja Ariadné fonalát, magára zárja az ajtókat, és kataton alkoholmámorban a megénekelt véget várja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.14.

A szerkesztő ajánlja

Majláth Ronald

Vádaskodásokkal és félelmekkel teli vita Macedónia nevéről

Ha nem kötnek kompromisszumot a görögökkel, az egykori jugoszláv tagköztársaság óriási árat fizethet.

MN

Esterházy vagy Jókai? Melyikük születésnapja legyen a magyar próza napja?

Esztétikai köntösbe bújtatott közéleti vita a háttérben? Az irodalmi szervezetek nem találják a közös hangot.

Zord Gábor László, László Dávid

Gyöngyösi Márton: Nemzetközileg Fidesz–Jobbik helycsere történt

A Jobbik külpolitikai szakpolitikusa szerint az elmúlt években sikerrel dolgoztak azon, hogy a nyugati országokkal is jó kapcsolatuk legyen.

Arday Attila

Felelősei most sincsenek a kézilabdakudarcnak, „csak Vranjes tehet róla”

Alárendelt helyzetbe került a magyar válogatott a Veszprémhez képest, pedig lehetne másképp is. Elemzés.