„Jobb, ha fáj, mint ha nem érzünk semmit”

Lázár Fruzsina

Lázár Fruzsina

2017. október 14., szombat 16:09, frissítve: vasárnap 08:40

Anna, a falusi fiatalasszony háborúban elesett férjét gyászolja, ám a halottnak hitt ember hazatér. A feltámadást azonban nehezebb feldolgozni, mint a halált. Háy János A halottember című műve nyerte az évad legjobb magyar drámájának járó díjat, amelyet a Színházi Dramaturgok Céhe ítél oda évente. Nemcsak erről, hanem a házasság és a családi élet nehézségeiről és a kisemberek nagyságáról is beszélgettünk a népszerű szerzővel.

– Mi az oka, hogy a párkapcsolat, a házasság, a férj-feleség viszony összetettsége újra és újra visszaköszön műveiben?
– Az jelenik meg az írásaimban, ami az életünkben is. Emberi kapcsolataink alapvetően határozzák meg, hogy kik vagyunk, mivé válhatunk. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, hogy a Mézga család főcímdalát idézzem. És mi ebben a szeretetben vagy épp szeretetdeficitben cipeljük magunkat végig az életünkön. És a rossz statisztikák ellenére mindenki szeretné jobbá tenni ezeket a viszonyokat, többek között én is.

– A dráma főszereplője, Anna – legalábbis sokáig úgy tudja – a háborúban elveszítette férjét, gyermeke apját, így a kiegyensúlyozott, boldog életre való lehetőséget. Szükségszerű, hogy összefonódjon a személyes és a történelmi tragédia?
– Minden irodalmi műnek van reális alapja, ahonnét eldobbant a történet, de a cél, hogy a sorsok mélyére tudjunk kaparni. Itt a háború a kulissza. Gyerekkoromban a nagyapám úgy teletömte a fejem a háborús történeteivel, hogy volt olyan fél év, amikor szentül meg voltam róla győződve, hogy jártam a háborúban, s míg a többiek kukoricát kapáltak, addig én hőstetteket hajtottam végre a keleti fronton. Viszont nemcsak a háborút akartam megragadni, pláne nem a második világháborút, ahová a történet konkrétan kötődik, hanem azt az élethelyzetet, amikor egy kapcsolatból valaki – háború, külföldi munka vagy talán egy hirtelen jött szerelem miatt – kilép a házasságából. Hogy ezt követően vissza lehet-e térni, hogy az a folyó, az a másik ember, akinek az érzelmeibe vissza akarsz lépni, ugyanaz maradt-e.

– A kritika párhuzamba állította már a darabot Németh László Iszony című regényével, de hasonlították görög tragédiához is. Ön számára is nyilvánvalók ezek az összefüggések?
– A kritikának az a dolga, hogy összefüggéseket keressen, ezzel is telik az oldal. Amikor írok, nem szoktam referenciaanyagokra gondolni. Ugyanakkor úgy kell tekinteni az irodalomra, mint egy hosszú mesefolyamra. Aki életben van, folytatja, amit a régiek elkezdtek mesélni. Nincs értelme megidézésről, pláne idézetekről beszélni, mert a legváratlanabb poétikával előálló műben is ezernyi észrevétlen idézet van. Olyanok vagyunk, mint Seherezáde az Ezeregyéjszakában, csak mondjuk a mesét, hogy így elkerüljük a pusztulásunkat. S ami Seherezádénak sikerült, azt persze az egyes ember nem úszhatja meg, de talán sikerülhet, hogy ilyen dagályos legyek, megúsznia az emberiségnek.

– Igaz, hogy „fülre ír”, azaz írásait hangosan is felolvassa magának, mielőtt befejezettnek nyilvánítaná őket?
– Minden irodalmi műnek, egy esszének is kell legyen akusztikai építménye. A dallamtalan szöveg hiába okos, valójában üres beszéd. Olyan, mint az érzelemmentes gondolat. Amikor felolvassa az ember az írást, ezt a dallamot hallgatja, s ahol a dallam megbicsaklik, ott többnyire tartalmi hiba vagy maszat is van.

– Egyszer azt mondta, a magyar irodalom két külön pályán fut, elkülönül a próza és a dráma. Mit gondol, az utóbbit itthon kevésbé becsülik?
– Lengyelországban például a dráma zászlóshajó, a nagy lengyelek mind írtak drámát. Magyarországon más a rangsor. Régen a vers s most piaci okokból a próza, különösképp a regény vált vezető műfajjá. A dráma mindig hátul kullogott. Talán mert nem történhet meg közönség nélkül, és bár a magyar írók mindig is vágyták a sikert, de mert talán nem jött olyan könnyen, elkezdtek a sikeres produktumokra gyanakodni, mondjuk a drámára. Jelenleg amúgy inkább a prózára kéne ferde szemmel nézni, mert kicsit olyanná vált az irodalmi értékrend, hogy a népszerűség lett a mérce, holott a polgári vagy piaci értelemben vett siker nem része a műalkotásnak, és pláne nem minőségképző. Plusz ott van még az is, hogy a népszerűségi fokmérő könnyen tévútra, mondjuk a világ megragadása helyett a közönség megragadása felé irányítja az alkotókat, és ez a fajta korrupció elég ártalmas.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Hét év után idén jelent meg újra verseskötete Az öregtó felé címmel. Prózakötetet, drámát jó néhányat írt közben. A vershez több idő kell?
– A vers idő- és ihletigényes műfaj. Persze minden költő igyekszik katalizálni a folyamatot, s néhányan, köztük például Kosztolányi azt hitték, hogy nekik sikerült megzabolázni az ihlet paripáját, ám ha tüzetesen nézzük az életművet, azt látjuk, hogy nem kevésszer csak kis csilingelő vásári pónira pattantak föl. Szóval a vers lassú műfaj, de még ennél is rosszabb, hogy teljesen kiismerhetetlen, és a mesterségbeli tudás ugyan alap, de nem biztosíték semmire.

– Öregedés, elmúlás, kiábrándultság, gépként működő kisemberek, vegetálásszintű lét… Saját lelkiállapotát vagy inkább korképet jelenít meg a verseskötetben?
– Ugye az én világhoz való hozzáállásomban csak kisemberek vannak, vagy helyesebben, hogy rögvest egy ellentmondásba fussak bele, csak nagy emberek, akik képesek megélni a saját kicsinységüket és törékenységüket. A nagyságuk abban rejlik, hogy mindezek ellenére teszik a dolgukat. Én is egy vagyok közülük. Nekem az a dolgom, hogy megírjam, miképpen zajlik ez a tevés, s hogy megtörjem az önvédelmi páncélokat, hogy az elevenség – ha fájdalom formájában, akkor úgy – előtörhessen. Jobb, ha fáj, mint ha nem érzünk semmit.

– Ír regényt, novellát, verset, színdarabot, olykor zenészekkel lép fel, a könyvborítóit is maga festi. Hogy fér el egymás mellett ennyiféle műfaj?
– Talán a pszichiáterem tudna válaszolni erre a kérdésre, bár őt köti a szakmai titoktartás. De félre a tréfával, én általában egyvalamivel foglalkozom, ezt a sok mindent így együtt nem csinálom. Képtelen lennék több dolgot pörgetni egyszerre. Akár novelláról van szó, akár hosszabb munkáról, amikor benne vagyok, az százszázalékos ottlétet jelent. Sokszor észrevettem, hogy önkéntelenül úgy fókuszál a figyelmem, mintha az egész világ csak arról a témáról szólna, amelyen dolgozom. Mindenütt épp oda tartozó dolgokat látok, olyan történeteket, filmeket, képeket, holott csak arról van szó, hogy a saját munkám látókörébe szűkülök bele.

– Úgy tudom, megint új műfajban alkot: irodalomtörténeti munkát ír, amelyben harminc szerző életével és művével foglalkozik.
– A Kik vagytok ti című kötet már majdnem készen van. Egyes alkotók elemzésével kaptatok át a magyar irodalom évszázadain Bornemisza Pétertől, rossz viccel élve, egy borissza Péterig, Hajnóczyig. Szeretném újra érintésközelbe hozni azokat az írókat, akiket a kánon beűzött a nemzeti panteonba. Megtalálni azt, ami intenzíven meg tud szólítani bennünket ma is. Beszélni rajtuk keresztül olyan emberi, írói és művészeti kérdésekről, amelyek engem s remélhetően másokat is érdekelnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.14.

A szerkesztő ajánlja

Wiedemann Tamás

Letelepedési biznisz: igaz vagy hamist játszottunk Rogán Antallal

Megvizsgáltuk a miniszter letelepedésikötvény-programmal kapcsolatos kijelentéseit. Az eredmény kevéssé biztató.

Gabay Balázs

Kuplerájból a válogatottba, kocsmából az élvonalba: íme, ő Urbán Flórián

Volt, hogy sörözőből hívta be Mészöly a nemzeti csapatba. A játékos, aki soha nem akarta befogni a száját, könyvet írt. Nehéz letenni.

Ficsor Benedek

Ady szerint plakátokkal „a sajtónak nem lehet konkurenciát csinálni”

Ady megmondja: bő száz éve írt pontos látlelet napjaink Magyarországáról. Meddig szabdalható egy életmű?

Vass Norbert

Virágzó kokainbiznisz – a felszippantott földrész

A Narcoamerica a szegénység, a kegyetlenség és a függőség motívumai köré szerveződő rendhagyó kontinenstörténet.