Így nem lett világsiker a magyar kazettás flopi

Képes Gábor muzeológus, költő és tudományos-fantasztikus szerző a magyar informatikatörténet hőskoráról

2015. március 24., kedd 08:40, frissítve: szerda 09:24

Nemrég rangos informatikai díjjal tüntették ki, holott bölcsész, olyannyira, hogy költőként is jegyzik. A magyar számítástechnika története a kisujjában van, és hisz a digitális esélyegyenlőségben. Ezenfelül imádja a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek tárgykultúráját és önként dolgozik filmes zeneszerzők életművének népszerűsítésén. Képes Gáborral, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet főosztályvezetőjével beszélgettünk számos vesszőparipájáról, de szóba került többek között a kicsinyes irigységen elbukó egyik magyar világszenzáció ügye is.

Mai szóval igazi „kocka” volt gyerekkorában?
– Azt hiszem, igen. De azért abban a korban, a nyolcvanas években ezzel nem voltam annyira egyedül. Talán annyi különbséget lehet említeni, hogy eléggé koravén gyerek voltam, mivel van egy hét évvel idősebb bátyám. Amikor ő megkapta az első számítógépét 1986-ban, ami egy ZX Spectrum volt, akkor az engem is nagyon megragadott, és szinte a gép mellett tanultam meg írni-olvasni. Ahogy a bátyám bekerült a számítógépes mozgalmi életbe, vele együtt én is egyre inkább beleszerelmesedtem a számítógépes játékok és magazinok világába. Markáns emlékem a nyolcvanas évek második feléből, amikor még írni és olvasni is alig tudtam, hogy nem az indiánregényeket bújtam, hanem a Mikroszámítógép Magazint és a Commodore Világ című lapot. Ez egy nemzedéki élmény volt.

Mégis bölcsész lett.
– Mindig úgy gondoltam az informatikára, mint a műveltség terjesztésének eszközére. Úgyhogy nem is osztottam, osztom azokat a véleményeket, hogy a számítógép elidegenítené az embereket. A videojátékról is azt gondolom, hogy önálló művészeti ág. Éppen ezért eddigi pályám egyik csúcsának érzem, hogy 2010-ben rendezhettem a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban egy Űrhódító című interaktív kiállítást a videojátékok történetéről és mai kultúránkra gyakorolt hatásáról. Egy muzeológusnak nemcsak a tárgyak megőrzése a feladata, de az is az álma, hogy valahogy a társadalmi párbeszédre is hatással legyen, új témákat vigyen be a köztudatba. Ez akkor sikerült, mert a kiállításhoz konferencia és művészeti bemutatók is kapcsolódtak.

Kamaszkori fertőzés

Fotó: Béres Attila

Akkor így már kevésbé csodálkozom azon, hogy megkapta tavaly év végén a Kemény János-díjat, amit költők és irodalmárok nem sűrűn vesznek át.
– Ezt a díjat a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT) adja ki, és a BASIC nyelv atyjaként is ismert Kemény Jánosról nevezték el. A társaság azon dolgozik, hogy az informatikai tudást minél szélesebb körűvé tegye az országban, másrészt a számítógépekhez való hozzáférés jogát érvényesítse, valamint gondozza a magyar számítástechnikai örökséget. Nekem ez egy fantasztikus visszajelzés volt, hiszen végzettségem szerint magyartanár vagyok. Az, hogy egy olyan díjat kaptam meg a publikációs tevékenységeimért, ami a kiírás szerint a 35 év alatti informatikusoknak jár, ez eddigi életem egyik legörömtelibb visszajelzése. Szintén az NJSZT-hez kötődik a Jövő múltja című, lenyűgöző gazdagságú állandó kiállítás az informatika történetéről, amely Szegeden látható, s amelyhez kapcsolódóan Álló Gézával együtt egy azonos című könyvet is írtunk az informatikatörténetről.

A humorista Bödőcs Tibornak volt egy bonmotja a nyolcvanas évekről, hogy már volt Commodore számítógépünk, de még Kádár János volt a rendszergazda. Hogy nézett ki a számítástechnika fejlődése az államszocializmus nézőpontjából?
– Az MSZMP informatikával kapcsolatos egykori helyzetértékeléseit nem kutattam. Azt szóbeli elbeszélések alapján tudom, hogy az első, diákoknak szóló szakmai kiadvány, a Mikroszámítógép Magazin bejegyeztetése meglehetősen nehezen ment. Akkor fogadták el igazán, amikor Kádár is kapott egy tiszteletpéldányt, aki pozitívan értékelte. A KISZ is részt vett számítógépes bemutatók rendezésében, szóval teljes és egységes elutasításról nem lehetett szó. A keleti blokk országai számára létezett az Egységes Számítógép Rendszer (ESZR), de az a professzionális komputerekre vonatkozott. Az otthoni számítógépek elterjedése először alulról jövő kezdeményezés volt nyugati mintákat követve. Valamikor a nyolcvanas évek elején például amerikai mintára jött létre a HCC Klub, ami számítógép-építők szervezete volt. Később sokan csempésztek gépet Bécsből vagy Németországból.

Bölcsészként kapott informatikusoknak járó díjat

Fotó: Béres Attila

Hogyan vett részt ebben a folyamatban a magyar ipar?
– Már a nyolcvanas évek elején létezett egy Iskolaszámítógép Program. Ez arra volt törekvés, hogy magyar gyártású gépek kerüljenek az iskolákba. A nagyon jó politikai hátszéllel rendelkező Híradástechnikai Szövetkezet például előállt egy licenctermékkel, ez volt a HT-1084/Z. Korábban a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) egy svéd céggel, a Luxorral kooperációban hozta el az ABC-80 nevű gépet, ami százas példányszámban már eljutott az iskolákba. Mondok még egy példát: 1984-ben boltokba került magyar gyártású házi számítógép, a Primo. Az MTA SZTAKI munkatársai tervezték, és a sárisápi központú termelőszövetkezet, az Új Élet MGTSZ csapata gyártotta le. És akkor még a Videotonról nem is beszéltünk, ahol TV-tenisz videojáték is készült, no meg később otthoni számítógép is, a TVC.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

---- Oldal címe ----

Szeretjük magunkat innovatív népnek gondolni, mennyire mutatkozott meg a leleményességünk ezen a téren?
– A hetvenes-nyolcvanas évek magyar számítástechnikai fejlesztéseinek az az érdekessége, hogy egyrészt megpróbálták a nyugati csúcstechnikát klónozni, másrészt hivatalos elvárás volt, hogy ezt a lehető legtöbb keleti gyártású alkatrésszel tegyék. A harmadik összetevő pedig a kreativitás volt, amely egyéni karaktert kölcsönzött a magyar termékeknek. Például ott van Jánosi Marcell MCD–1 kazettás flopijának az esete. Ő azt mondta, egy „sikító találmány” célja lebegett a szeme előtt, vagyis egy olyan találmány, amit ha meglát a konkurencia, akkor sikolt rémületében. Ő nem klónozni akart, hanem egy új kategóriát megalapozni. Flopi már létezett ugyan Jánosi Marcell előtt is, de az egy sérülékeny, papírtokban árult lemez volt. Ő ezt helyezte bele egy merev műanyag tokba. Ezt a hetvenes évek közepén tervezte meg, de csak a nyolcvanas évek elején gyártotta le a BRG, és ráadásul nagyon rossz üzletpolitikával terjesztették. Aztán amikor az akkori legmenőbb számítástechnikai cég, a Commodore elnöke, Jack Tramiel tárgyalni akart a berendezésről, a gyár vezetője arra hivatkozva mondta le a találkozót, hogy a harmadik kerületi pártbizottságban akadt teendője.

Fotó: Béres Attila

Talán ismertebbek lennének az ilyen és ehhez hasonló történetek, ha létezne egy komoly, önálló technikatörténeti kiállítóhely…
– Ez egy félelmetes história. Már a 19. század elején a Nemzeti Múzeumnak is volt technológiai osztálya. Annak tehát komoly hagyománya van nálunk, hogy a közgyűjtemények technikai eszközöket is gyűjtenek. Többször felmerült a technológiai múzeum ötlete. Az utolsó nagy kísérlet az ötvenes években volt, amikor műszaki emlékeket gyűjtő csoportot alapítottak, aminek az előzménye még a Horthy-rendszer idejére nyúlik vissza, amikor volt Magyar Műszaki Múzeum, csak azt kivitték Kassára, és az ott is maradt, a mai napig megtalálható. 1954-től elkezdték szisztematikusan gyűjteni a műszaki örökséget is. A hetvenes évek elejére országos rangú múzeummá fejlesztették ezt a gyűjteményt Országos Műszaki Múzeum néven és ez 2009-ig létezett. Én 2004-től dolgoztam ott. Egy óriási hátránya volt csak: egy zsúfolt lágymányosi raktárépületben árválkodott. A saját pályám fontos fordulópontja volt, amikor lehetőséget kaptunk a Tanulmánytár megvalósítására, ami azt jelentette, hogy az említett raktárépület egy része látogathatóvá vált 2006-tól. A folyamat betetőzése volt, amikor az Országos Műszaki Múzeum és a Közlekedési Múzeum egyesült 2009 január elsejétől. A Közlekedési Múzeum az ország egyik leglátogatottabb múzeuma, így ez az integráció lehetőséget adott a gyűjtemény egy részének kiállítási körülmények közötti bemutatására. Azonban volt egy kis szépséghibája is a dolognak, hiszen a közlekedéstörténeti kiállítás az épület nagy részét elfoglalja.

Most viszont a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, közismertebb nevén a Manda épületében beszélgetünk. Mennyire folytatása az itt végzett munkája a korábbiaknak?
– Annak a főosztálynak az élére hívott az intézmény vezetője, amelynek most az az elsődleges feladata, hogy egy olyan központi adatbázist kezeljen, amelyik egy közfoglalkoztatási programnak köszönhetően nagyjából 100-150 gyűjteményben van jelen. Olyan helyeken, ahol a magyar kulturális örökséget digitalizálják. Ennek van egy felhőalapú digitális adatbázisa, ahonnan ma már több mint 200 ezer ilyen örökségelem érhető el, többek között műtárgyak 3D modelljei is. Nagyon fontosnak érzem ezt a programot, mert sajnos az Európai Unión belül hazánk még mindig nem áll túl jól a kulturális örökség digitalizálása terén.

Képes Gábor: Sir Clive Sinclair én vagyok... legalábbis az interneten

Fotó: Béres Attila

Egy régi interjúban azt mondta, nem a szépirodalom érdekli. Egy magyar szakos bölcsész szájából némiképp szokatlanul csengő mondat ez.
– Egyrészt mindig is érdekelt a digitális irodalom, a digitális költészet. A Magyar Írószövetségnek van is egy ilyen szakosztálya, aminek a munkájában részt veszek. Irodalmár egész egyszerűen azért lettem, mert lételemem az írás, annak minden formája. Amit most igazán élvezek, az a popkulturális témájú, például a szórakoztató zenék egykori csillagait bemutató cikkek írása. Erre a Manda kulturális portálján, a Mandarchiv.hun is van lehetőségem. Nem zárom ki az érdeklődésemből a magas irodalmat sem, de a határterületek valahogy mindig jobban izgattak, illetve a kultúra szórakoztató szegmense. Egy táncdalszöveg is hordozhat értéket, a sci-fi pedig nem feltétlenül ponyva, ráadásul ebben is együtt van jelen a humán tudomány és a műszaki tudományok kölcsönhatása, amely saját pályám kulcskérdése is, úgy érzem.

Szereti és szívesen ír a hatvanas és a nyolcvanas évek közötti korszak popkultúrájáról. A rendszer, amiben ezek megszületett, viszont nem annyira derűs és vidám.
– Az, hogy kutatóként a hetvenes-nyolcvanas évek tárgykultúrájához kötődöm, nem jelenti azt, hogy az államszocializmust mint rendszert vagy a hidegháború sajátos játékszabályait vonzónak vagy folytathatónak tartanám. Baloldali világnézetű vagyok, ami azt jelenti, hogy az esélyegyenlőség kérdése például nagyon fontos számomra, ahogy a modernizáció lehetőségei is. De ez nem jelent párthoz való kötődést, a közgyűjteményi munkáimat pedig kiváltképp világnézetileg semleges feladatnak tekintem.

A verseiben egyszerre van jelen a társadalomkritikai gerjedelem és a szerelmi vágyódás. Ismét csak egy érdekes kettősség…
– Az első két verseskötetem a húszas éveim elején jelent meg. Ha valaki kézbe veszi 2002-ben megjelent verseskötetemet, akkor azt látja, hogy a kiadóvezető L. Simon László, a szerkesztője viszont Szerdahelyi István, aki markánsan baloldali világképpel rendelkezik. Ezt csak mint köztörténeti érdekességet jegyzem meg. Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez: valóban úgy látszik, hogy van egy személyes énem, akit a szépség és a nőiség iránti rajongás határoz meg, illetve van egy társadalmi énem, amit viszont a felháborodás, az a „szegénypártiság”, amelyről nemrég Juhász Ferenc beszélt egy interjúban. De hogy ez a két elem miért és miként fonódik össze a költészetemben, arra magam sem tudom a választ.

Fotó: Béres Attila

Van még valaki, akiért rajong, Riz Ortolani, a híres olasz filmzeneszerző. Ha jól tudom, a családjával is felvette a kapcsolatot.
– Bevallok egy titkot: két olyan híres ember is van a Facebookon, aki valójában én vagyok. Az egyik a brit feltaláló, Sir Clive Sinclair, a ZX-számítógépek atyja, aki szinte egyáltalán nem használja az internetet, ezért én hoztam létre a Facebook-oldalát. A másik a már említett Riz Ortolani, aki a kedvenc zeneszerzőm. Még az életében létrehoztam az ő közösségimédia-oldalát is, illetve írtam a nyolcvanadik születésnapja alkalmából egy cikket róla a Filmvilágba, ami azért pikáns, mert utólag kiderült, mindenki rosszul tudta a korát és akkor már valójában 85 éves volt. Aztán kapcsolatba léptem a lányával, aki szintén létrehozott egy hivatalos oldalt, de hozzájárult, hogy én is fejlesszem a magamét. Nagyon érdekes személyiség volt, hiszen ő szerezte például a Napfivér, Holdnővér című Zeffirelli-film zenéjét, de ő írta a zenéjét a Cannibal Holocaust című, eléggé megosztó filmnek is. Egy rendkívüli kontraszt van egyébként ennek a brutális filmnek a képkockái és Ortolani zenéje között. Olyan érzésem van, amikor hallgatom, hogy a mester valójában meghatódik, és mintha sajnálná ezt a szegény, erőszakos, botladozó emberiséget, hogy még nem emelkedtünk ki teljesen az állatvilágból.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.