Mancs-film: legalább a kutya aranyos

Gyermeteg mesefilm készült a híres mentőkutya élete alapján

2015. január 29., csütörtök 09:25, frissítve: csütörtök 10:09

Sokkal könnyebb megmondani, mitől is rossz a Mancs című film, mint azt, hogy mitől lehetett volna jobb. Egy olyan filmben ugyanis, amelynek egy elragadó állat, ráadásul egy közszeretetnek örvendő, már-már nemzeti hősként kezelt négylábú a főszereplője, ott minden kétlábú, beszélő közreműködőnek nagyon észnél kellene lennie. Sajnos most nem ez történt.

Ha meglett volna ez a kellő óvatosság, akkor például készül egy épkézláb forgatókönyv, és nem csak arról szólna a film java része, hogy jussunk már el végre a valódi és valóban látványos drámáig, vagyis addig a pontig, amikor Mancs, a mentőkutya előbb egy magyarországi kisfiút, majd egy, a földrengés következtében a kád alá szorult brassói kislányt talál meg akkor, amikor az evolúció csúcsán terpeszkedő kollégái már temetnék a reményt.

És ezek a jelenetek tényleg rendben is vannak, itt látszik, hogy idomár, felkért szakértő és látványtervező is rendelkezésére állt a produkciónak. Kár, hogy az ezt megelőző filmidő lényegében kínos alibizés. Ráadásul esztétikai értelemben nem illeszkedik, legfeljebb csak durván összehorzsolódik ez a vértől iszamós, kőportól belepett mentőakciós eseménysor és az azt felvezető bárgyú dünnyögés.

Mancs-film: legalább a kutya aranyos

Mert az rendben van, hogy amit látunk, az szándéka szerint mese akar lenni – ezért is a hatos karika. És a mesében az is rendben is van, ha eltérő világok között lépünk át, de csak akkor, ha működik a logikai és dramaturgiai fegyelem. Ebben az esetben a meseszerűség viszont leginkább az ötlettelenséget és a koncepció hiányát fedi, és ez mindenre rávetül. Például a színészi játékra. Ezért lehet, hogy a Mancs gazdáját, a villamosszerelőként dolgozó Zolit alakító, jobb sorsra érdemes Trill Zsolt lényegében csak gügyög a film első harmadában, mint egy zen buddhista védőnő.

Az ő személyes életkonfliktusának – munkahely, családalapítás és a nagy álom, a mentőkutyás szolgálat – kellene a hátán cipelnie a filmet, de amit látunk, az rosszul összefércelt, sok esetben egy tévés szappanopera szintén mozgó és elnagyolt történetcsíra, papírmasé díszlettel és papírmasé figurákkal. És nem segít ezen a különösnek szánt, valójában elnagyolt képi világ sem, amelyben a valós elemek rajzolt hátterekkel és animációs betétekkel keverednek. Mert igaz, hogy például Lars von Triernek sikerült a Dogville-ben krétarajzokkal felfesteni a durva valóságot, de itt ez a stiláris csavar nagyjából olyan hatást eredményez, mintha egy félig leeresztett vidámparki gumivár látványától várnánk, hogy belénk csalja majd a katarzist.

Mancs-film: legalább a kutya aranyos

Az meg egyenesen a slendriánság csimborasszója, hogy a valóságkoherencia minimuma sem működik a filmben. Egyszerre járunk a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres években, az örökké jó ebédhez szóló nóta hangulata keveredik a rajzolt rasztafrizurás járókelő látványával, a régi TV2-logó a Kádár-címerrel. Ha az alkotók a végén nem jeleznék finoman, hogy a valós Mancs csak ihletője volt a filmnek, akkor ez a vállalkozás súrolná a kegyeletsértés határát.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

(Mancs. Színes, magyar családi kalandfilm, 92 perc, 2014. Rendező: Pejó Róbert. Forgalmazó: A Company Hungary Kft.)

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.