„Megrázkódtatásnak ennyi azért elegendő”

2017. április 6., csütörtök 18:44, frissítve: péntek 09:02

Ahogy a Damjanich utcai ház előtt álltunk, a tavaszi napsütésben megnyíltak az ablakok, a teraszokon újra feltűntek az élet nyomai, az utcát kerékpározók, gyermekükkel sétáló anyukák, bevásárlásból hazaigyekvő nyugdíjasok lepték el, az autók türelmetlenül ontották magukból a füstöt, a megnyugtatóan banális díszletek között nehéz volt elképzelni azt a pillanatot, amikor a szemünk előtt álló házat kettészelte egy bomba.

1944-ben a szövetségesek légitámadásai során rengeteg budapesti épület kapott találatot, köztük volt ez a Damjanich utcai ház is. A pusztulás a vakító napfényben rossz álomnak tűnik csupán, van azonban, akinek ez a kép az első, amelyet erről a világról őriz. Nádas Péter Kossuth-díjas írónak, az Emlékiratok könyve, az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek szerzőjének Világló részletek címmel a napokban megjelent memoárjából kiderül, első emléke, ahogy másfél évesen anyjával rohannak le az óvóhelyre, amikor becsapódik a bomba.

„Azon a mindennél emlékezetesebb éjszakán, amikor a Damjanich utca 42. számú ház egyik felét egy bomba egyszerűen leszelte … Ledőlt a ház fele, s a lépcsőházi törmelék mindkettőnket maga alá temetett. Megrázkódtatásnak ennyi azért elegendő” – olvashatjuk a kétkötetes emlékiratban. Kívülről is láthatjuk a jelenetet, nagynénje elbeszélését felidézve Nádas a könyvben leírja, amint a légnyomás anyját vele együtt „felkapja és belecsapja a szemközti lépcsőforduló ebben a szempillantásban leomló és kidőlő falába”.

 
A háborúban a Damjanich utcai ház egyik felét egy bomba semmisítette meg
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

Ezek a falak ma újra állnak, és közöttük sétálva nehéz elszakadni a gondolattól, hogy a rombolás képe csupán fikció. De a lépcsőházban ott állt mellettünk Nádas Péter, és szinte otthonos mozdulatokkal mutatott körbe, hogy merre is omlott össze az épület. A Világló részletek megjelenéséhez időzítve a Jelenkor kiadó túrát szervezett, amelyen a szerzővel járhattuk be gyermek- és kamaszkora budapesti helyszíneit.

Nádas Péter a sétán elárulta, a könyv megírásakor a tudat kialakulása érdekelte, az a folyamat, ahogy a tudatunk megtelik tartalommal. Ezért lett a memoár egyik központi pillanata a Damjanich utcai ház lebombázása, hiszen a pusztítás képe a tudat első nyomaként rögzült. Így aztán a túra egyszerre lett utazás egy város múltjában és a felvillanó emlékek szövetében.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az író nem a Városligethez közeli házban, hanem a Pozsonyi úton született, ahonnan 1944 nyarán költözött el a család. Miután megjelent a rendelet, hogy a zsidóknak csillagos házba kell költözniük, anyja a „költözködési láz keltette zűrzavar fedezékében” valódi irataikat hamisra cserélte, és azokkal együtt menekültek Bácskába, majd Újvidékre, ám az ostrom előtt visszatértek Budapestre.

Szülei illegális kommunistaként „1945-ig bátor emberek voltak”, ám amit utána tettek, az elfogadhatatlan volt, még saját maguk számára is – mesélte Nádas Péter, immár az egykori Felvonulási téren állva. Anyját pártfőiskolára küldték, ahol „hülyeséggel kínozták a hallgatókat”, később rábízták egy május elsejei felvonulás megszervezését. Nádas kisfiúként így beléphetett a dísztribün kényelmetlen belső terébe, ahol a Mikojannak és Rákosinak terített büféasztal 1954-ben „maga volt a Kánaán”. Anyjával Mikus Sándor gigantikus Sztálin-szobra alatt álltak, és ekkor még fogalmuk sem lehetett róla, hogy alig két évre rá a tömeg hidegvágóval és kötelekkel tépi majd le a helyéről az alkotást. Az író elárulta, sokáig őrizte a ledöntött szobor talapzatáról származó fríz egy darabját, végül Jovánovics György szobrászművésznek ajándékozta.

Amióta 1968-ban elköltözött Budapestről, a város átalakult – emelte ki Nádas. Az iparosításnak köszönhetően felduzzadt, és az arculata is megváltozott, ő maga azonban a régi fővárosról ír a memoárban, arról a Budapestről, amely még „az eredeti határain belül feküdt”. A város arculatát a rezsimek alakították ki, ilyet máshol nem nagyon látni a világban, ám ha rendbe hoznák ezt a páratlan építészeti örökséget, Budapest igazán látványos világváros lehetne – hangsúlyozta.

 
Nádas Péter a tudat alakulásáról mesélt
Fotó: Beliczay László / Magyar Nemzet
 

Az egykori Csikágóból, amely nagyszülei és nagynénjei révén vált gyermekkora színhelyévé, az Újlipótváros felé vettük az utunkat. A Pozsonyi úti szülőház és egykori csillagos ház melletti, ma parkolónak használt utcácskában bújik meg a Világló részletek egyik legkalandosabb története. Nádas Péter felidézte, vegyész nagybátyja, Nádas István itt, a Pozsonyi közben álló üzemében rendezett be illegális nyomdát, ahol röplapokat készítettek, és hamis papírokat gyártottak a bujkálni kényszerülők számára. S hogy a tevékenységnek semmi nyomát ne fedezhessék fel a hatóságok, az üzemet a benne dolgozókkal együtt befalazták. Az élelmet egy elmozdított üvegtéglán keresztül juttatták le az illegális nyomdászoknak, s ugyanitt adták fel a kész papírokat. Ez a tégla, pontosabban a hiánya évtizedekig őrizte a nyomda emlékét – mesélte az író. A nagybátyja precíz mérnökként minden eshetőségre felkészült, így a sanyarú körülmények között várható halálozásra is. Mivel a halottal egy elfalazott pincében nem tudtak volna mit kezdeni, paraffinos hordókat készített ki, hogy szükség esetén abba rejthessék az elhunytakat.

 
A Pozsonyi úti református templom akkori lelkésze üres iratokkal segítette az ellenállókat
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

Nádas nagybátyja, apja és társaik 1945 januárjáig maradtak az üzem fogságában – amelynek szomszédságába a nyilasok költöztek be, ám mit sem tudtak a mellettük üzemelő nyomdáról. Mire kijutottak, minden hajuk és foguk kihullott, de számtalan embert menthettek meg a munkájukkal. Nádas is innen kapott hamis iratot, amely szerint Kovács Péter néven jött a világra. A hamisítás alapanyagát, majd az elkészült papírokat anyja szállította, méghozzá a Pozsonyi úti református templom lelkésze, Bereczky Albert segítségével, aki üres egyházi anyakönyvi nyomtatványokkal látta el a nyomdát. A lelkészt említve Nádas hangsúlyozta, nemcsak kollaboránsok, hanem ellenállók is voltak az ostromlott fővárosban, köztük sokan a nemesség vagy az egyház soraiból kerültek ki, ám velük eddig méltatlanul keveset foglalkozott a történettudomány. Bereczky személye később is meghatározó maradt az író életében, hiszen gyermekként nagy hatással voltak rá a lelkész prédikációi. Szülei meggyőződéses kommunisták voltak, ám nem zavarta őket, hogy fiuk istentiszteletre jár – mesélte az író.

A túra a budai hegyoldalon ért véget. Nádas Péter szüleivel és testvérével az ötvenes évek elején Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztőjének Gyöngyvirág utcai egykori villájába költözött, nem messze Rákosi lakhelyétől. Nádas édesanyja 1955-ben hosszú betegség után elhunyt, apja, akit ’56-ban minden tisztségétől megfosztottak, és a villából fiaival együtt elüldöztek, 1958-ban önkezével vetett véget életének. Az író és öccse a nagynénjük gyámsága alá került. Itt tettünk pontot a múltidézés végére, amely azonban a Világló részletekben folytatódik. És ahogy a séta az emlékek által a város és a benne élők múltját idézte fel, úgy beszél a memoár is egy tudat kialakulásán keresztül az ország történetéről, múltjáról és jelenéről.

(A Nádas Péterrel készített interjúnkat szombati számunkban olvashatják.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.06.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.