Mint aki az úthenger elé esett

Vékony Zsolt

Vékony Zsolt

2017. november 6., hétfő 19:14, frissítve: hétfő 22:01

Történelmi estének lehettek szem- és fültanúi azok, akik november 4-én ellátogattak a Dürer Kertbe: pályafutása során első alkalommal lépett fel Magyarországon az Unsane zenekar. A 2018-ban immáron fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő csapat úgy adta az év egyik legjobb rockzenei koncertjét, hogy hangszereik segítségével gyakorlatilag (jó értelemben véve) rutinból és sallangmentesen gyalulták le a közönség lelkét és testét egyaránt.

A triót 1988-ban, New Yorkban alapította Chris Spencer gitáros-énekes, és egy rövidke kihagyáson kívül (kellett neki pár év pihenő, miután 1998-ban Bécsben összeverte őt négy férfi egy fellépést követően) játsszák megalkuvást nem tűrő, egyszerű, ám roppant gyilkos muzsikájukat. Az Unsane gyakorlatilag stílusalapító zenekarnak tekinthető, ők a noise rock műfaj alfái és ómegái. Bár az alapítók között olyan együtteseket szokás emlegetni, mint a Helmet vagy a The Jesus Lizard, a jelenben, ha valaki noise rockot játszik, az semmi mást nem csinál, mint az Unsane-t utánozza.

 
Fotó: Vékony Zsolt / Magyar Nemzet
 

Az általuk tökélyre fejlesztett zene receptje egyébként igen egyszerű: nem árt, ha a dobos roppant feszesen és ha kell, erőből játszik; a basszusgitáros jó barátja a torzítópedálnak; a gitáros pedig finom kis színezésekkel, disszonáns hangmenetekkel teszi változatossá, olykor dúdolhatóvá a dalokat, miközben azért arról sem feledkezik meg, hogy hangszere sűrűn gerjedjen és sípoljon is. Mindehhez pedig nem is társulhat másféle énekmód, mint a karcos üvöltözés. A tempót nem szükséges túlzottan gyorsra venni (bár egyes dalok lehetnek punkosan pörgősek), mivel az összhangzat annyira súlyos, hogy az magával sodorja az embert.

Ennyi felvezető után érdemes tekintetünket végre a Dürer Kert kisterme felé fordítani, ahol egy bolgár bandának jutott a megtiszteltetés, hogy bemelegítsen az Unsane előtt. A Them Frequencies tökéletes példája annak, amiről pár sorral feljebb említést tettem: egy-két dal meghallgatásából is rögtön érződött, hogy a főzenekar köpönyegéből bújtak ki, ám a megtanult sémákon túl semmivel sem tudtak többet nyújtani, csak picivel hardcore-osabbra vették a figurát. Lendületesen játszottak, jól is szóltak, de itt meg is állt a tudományuk. Mentségükre legyen mondva, hogy az Unsane-t felvezetni valószínűleg másoknak sem sikerült volna jobban.

Nagyjából tíz óra magasságában aztán a színpadra pattant három, korosodó úriember, és nagyjából hetven perc alatt olyasmit vittek végbe, amit talán csak a „mintha átment volna rajtunk egy úthenger”-kifejezéssel lehet jól visszaadni. A setlist.fm-et böngészve egyértelmű volt, hogy milyen dalokat fognak prezentálni (sajnáltam is, hogy 2012-es Wreckről csupán a Flipper-feldolgozás Ha Ha Ha hangzott el a zárlatban), de ez semmit sem vett el a műsor erejéből, már csak azért sem, mert az olyan tételek, mint például a Sick, az Out, a Killing Time, a Line on the Wall vagy a Factory katartikus élményt jelentettek.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Dave Curran basszusgitárja elementáris hangerővel uralta a koncertet, de szerencsére Spencer finom, slide-os megoldásai, harmóniái és az Alleged kedvéért előkapott szájharmonika-szólam is kivehetők maradtak a zajförgeteg közepette. A legmegdöbbentőbb alak azonban a sánta dobos, Vincent Signorelli volt, aki a felszerelése mögött ülve végiggrimaszolta a dalokat, és sok esetben még a számok közti szünetekben sem hagyta abba a játékot. Egy alkalommal viszont joggal mászott ki a cájgja mögül.

 
Fotó: Vékony Zsolt / Magyar Nemzet
 

Bár a trió a „köszönjük!”-ön kívül nem erőltette a kommunikációt a közönséggel, a koncert harmada környékén Spencer megelégelte, hogy az egyik néző megállás nélkül veszi telefonjával a fellépést, így fogta és kikapta a srác kezéből a masinát. – A telefon szívás – tette hozzá, miközben Signorelli dühödten zsebre vágta azt, és nyugalomra intette a hoppon maradt videózót. Pár pillanattal később azonban visszaadták neki a mobilt, de az illető ahelyett, hogy magába nézve folytatta volna a zenei utazást, inkább duzzogva a kijárat felé vette az irányt.

A kis közjáték azonban nem törte meg sem a zenekar, sem a bőszen bólogató közönség lendületét, ugyanolyan jó hangulatban folytatódott a zúzás. A teremben körbetekintve érdekes volt megállapítani, hogy az Unsane inkább a szakma kedvence, ugyanis a jelen lévő nagyjából ötven-hatvan ember között nagy számban ácsorogtak magyar zenészek, szakmabeliek és újságírók.

 
Fotó: Vékony Zsolt / Magyar Nemzet
 

Láthatóan nem csak nekem jelentett nagy élményt látni a hármast, ahogy profin, „munkájukba” belemerülve tették a dolgukat a színpadon. A „munka” szó amúgy sem rossz kifejezés az esetünkben, mivel mindhárman úgy néznek ki, mintha a hétköznapokban egy gyárban gürcölnének három műszakban. Ránézésre Spencerből vette ki a legtöbbet a fellépés, hiszen ömlött róla a víz: jól a szemébe húzott baseballsapkájának sildje teljesen át is ázott, a vízcseppek úgy potyogtak róla, mint egy ereszről kiadós esőzés után.

Az Unsane saját műfajában olyan, mint a Motörhead volt a rock'n'rollban: lefektették a választott stílusuk alapjait és az évek során tökéletesre csiszolták. Lemezeikkel már sok újat nem tudnak mutatni (bár kiváló korongokat adnak ki, a nemrég megjelent Sterilize is ilyen), élőben azonban képesek helyrebillenteni az ember lelki egyensúlyát.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

Meglepő, de nem a téli sötétségben nő az öngyilkosságok száma

Mennyire határozza meg boldogságunkat a fény és miért veszélyesek a legújabb fényforrások?

Ficsor Benedek

Mácsai Pál: Semmi misztikus, játszani mindenki tud

Az Örkény alapító igazgatója a színházról, a Terápiáról, bulvárról, békülő szekértáborokról és a színház mély erkölcsösségéről. Interjú.

Szécsi Noémi

Feltárul Szabó Magda eddig kevésbé ismert szenvedélyes oldala

Az írónő szerelmei, avagy zavarba ejtő naplórészletek a kálvinista nagyasszony életéből.

Pintér Bence

„Öröm minden zsidónak”, vagy a nemzetközi jog semmibevétele?

Vélemények a Jeruzsálemmel kapcsolatos, múlt heti Trump-bejelentésről.