Ne vágyakozz, barátom, ez a vonat már elment!

2017. október 14., szombat 16:54, frissítve: szombat 17:02

Young Jean Lee Templom című sikerdarabja a 2007-es ősbemutató óta állandó műsorszáma az amerikai színházaknak. Császi Ádám rendezésében októberben a Szkénében is bemutatták.

„Rettegsz, ha nem tévedek… Egész életedben, ugyebár? A betegségtől, a haláltól. Talán annál is jobban a megszégyenüléstől; hogy életed féltve őrzött gyalázatos titkai napvilágra kerülnek. Mindemellett persze sikerre vágysz, elismerésre. Hát ne vágyakozz, barátom. Ez a vonat már régen elment. Ha mindennek ellenére netán félig-meddig sikeresnek érzed magad, az a te hülyeséged. Hazudhatsz ugyan, de jobb, ha tudod: a kutya nem fog rád emlékezni. Látod, látod, szánalmas életed így döcög a semmi felé. Napi beragadt-beszáradt rituáléidat ismételgeted, bőröd egyre ernyedtebb, pocakot eresztettél, a hajad ritkul, őszülsz. Ja, és kompenzálsz, barátocskám, persze a magad szánalmas módján: iszol, drogozol, hajtod a nőket/férfiakat, és ettől – ami még szánalmasabb – újra fiatalnak, az élet császárának érzed magadat. Az élet császárának?! Hát mindjárt rád borítják a szemfödelet!” – halljuk valahonnan hátulról Rába Roland hangját.

Pikírt, gúnyos szavaiban mintha csöppnyi együttérzés csillanna meg. A Szkéné nézőtere koromsötét; ismeretlen emberek ülnek egymás mellett döbbenten, feszengve. Olykor találva érzik magukat, heherésznek, aztán megint elhallgatnak. Közben Rába Roland (szerepe szerint José atya) együttérzése hirtelen feltámad irántunk: Krisztusról beszél, a megtérésről. Fény gyullad, előttünk a pódiumon egyszerű, modern templomokban használatos szószék; néhány pillanat, és megismerjük José atya társait, Júlia (Nyakó Juli), Andrea (Petrik Andrea), Katalin (Simkó Katalin) anyákat.

A koreai származású, gyermekkora óta az Egyesült Államokban élő Young Jean Lee Templom című sikerdarabja a 2007-es ősbemutató óta állandó műsorszáma az amerikai színházaknak. Küzdelmes alkotás, hangos gondolkodás a radikális, az igazi keresztény életformáról. A szerző, hogy a bennünk is fel-felvetődő kételyekre legalább valamiféle válasz szülessen, különös módszerhez folyamodik. Napjainkat az ősegyház első pillanataiba viszi vissza: a korba, amikor a dogmatika még gyerekcipőben (sem) jár, még semmi sincs kanonizálva, nincsenek illetlenségek, kerülendő példázatok. Mindenki a saját felelősségére, a legjobb tudása szerint, a maga keresetlen módján hirdeti az igét mai trágár hétköznapi nyelvezetünk fordulatait is felhasználva, olykor esetlenül, olykor talán nevetést fakasztón. A szituációból ugyanakkor tiszteletet parancsoló belső erő árad: hőseink – szabadon idézve az Írást – úgy beszélnek, mint akiknek hatalmuk van, és nem úgy, mint az írástudók.

Kiért, miért imádkozzunk? – fordulnak az első pillanatokban a közönséghez. A hangulat még könnyed, olykor szinte tréfálkozós. Az első kérés (talán Császi Ádám Viharsarok című filmjéből merítve az ihletet) az, „hogy a melegekért”; amit rögtön új kívánság követ: „a hidegekért is”. A sort egy anya zárja: szeretné, ha a gyerekeiért szólna a könyörgés. Ezen a ponton hatol bele a térbe és marad velünk tartósan a profánnal, a groteszkkel jól megférő emelkedettség. A színen rövidesen elhangzik a kereszteléskor szokásos hitvallás alaposan átalakított-modernizált szövegvariánsa: „Ellene mondotok-e a kirekesztésnek, a hátrányos megkülönböztetésnek, a gyűlöletnek?” A válasz változatlan: „Ellene mondunk.”

A lendületes, hatásos előadás nem sokkal később, a szereplők személyes tanúságtételekor viszont sajnos végzetesen megbicsaklik. Nem a hitelességgel adódhat gondunk, az a helyén van, a naivra hangolt őszinteség még imponáló, némiképp megrendítő is lenne. („Drogoztam, egy fél laktanya végigment rajtam, romlott voltam, és soha olyan jól nem éreztem magam a bőrömben” – nagyjából ez a rezüméje például Andrea anya szavainak.) A probléma az ismétlésekben rejlik; négyük bizarr fordulatokkal, szokatlan képzettársításokkal, sehová sem vezető, terjengős példabeszédelemekkel spékelt megtéréstörténete zavaróan, fantáziátlanul hasonló. Ez pedig egy idő után (joggal) az érdektelenségnek ver tanyát a nézőtéren. Az előadás hetven percét ezért érezheti feleslegesen hosszúnak a különös – beavatási – szertartás résztvevője.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.12.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.