Nem hittek semmiben, csak abban: minden lehetséges

2018. március 20., kedd 20:25

A Torquays három évvel a berlini fal felhúzását követően szerveződött Németországban állomásozó katonai egységekből, és tingli-tangli dalokkal szolgálta ki a közönségét. Teljesen átlagos beatbandának indultak. Ők voltak állítólag a hamburgi Reeperbahn széplányainak kedvencei. Aztán egyre többször álmosodtak el a saját koncertjeik közben, emiatt kísérletezni kezdtek a megszólalással.

Nem csak a szerelmes dalokból, a megjelenésükből is elegük lett, úgyhogy betértek egy berlini fodrászhoz, és a bilifrizura fénykorában tonzúrát nyírattak maguknak. Nyakkendő helyett cingulust kötöttek, a fényes fekete bőrcipőjükhöz habitust öltöttek, és attól fogva szerzetesnek mondták magukat. Ezt jelenti ugyanis a Monks, amire az együttes nevét változtatták. A Gary Burger gitáros és Larry Clark orgonista vezette csapat csupa fura szerzetből állt. Saját bevallásuk szerint semmiben sem hittek, abban csak, hogy minden lehetséges. Sokat érlelt dalaik nagyjából úgy szóltak, mintha azt rögzítették volna, ahogyan a jéghegyhez dörzsölődik a Titanic alja.

A Black Monk Time című, 1966-ban megjelent lemezük fél óra tömény őrület. Pár hónappal a Barry Sadler őrmester által előadott The Ballad of The Green Berets után adták ki, és hát totális ellentéte az Egyesült Államok listáit sokáig uraló patrióta ódának. A Monks mintha egy vietnami veterán fejében megülő zűrzavart fordítaná zenei képekre, vagy egyenesen az amerikai hadsereg kollektív tudatalattija vijjogna a korongjukról. Abban az évben, amikor Simon és Garfunkel kiadta a Sounds of Silence-t, a Monksot a legkevésbé sem érdekelte a csönd. Ők a káoszról kántáltak. Az ütősük sámándobot és helikopterrotort idéz, de őrült sebességgel püföli a billentyűket az orgonista is, a gitáros punkfordulatszámon penget, a bemikrofonozott, torz bendzsóról pedig még nem is beszéltünk. És hát az igazság az, hogy sokkal meggyőzőbb szerzetesnek öltözve hadarni háborúról és testi szerelemről, mint akusztikus gitárral kérni az esőt, az összebújást és a világbékét.

A Monks megelőzte a korát. A hatvanas évek dalszerzői főként LSD-re lassultak, a Monks tagjai viszont mintha a német hadseregben rendszeresített amfetamin-aranytartalékra leltek volna rá. Már három évvel a szeretet nyara előtt a gyűlöletről énekeltek, és úgy csikorogtak, ahogy később a Doors. Tettek a szokásos dalszerkezetre, és faképnél hagyták a progrockot is. Szörfzenét játszottak a hullámok korbácsolta jéghideg Északi-tenger partján. Dühös dalaikat kihívás hosszan hallgatni, közben pedig könnyed is ez a lemez, és éjsötét. Afféle ugróiskola az aknamezőn.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Amikor minden valamirevaló rocksztár a világ megrengetésén törte a fejét, mit lehet akkor kezdeni a névtelenségre és a kollektív-kontemplatív létezésre alapozott monasztikus külsőséget öltő társasággal, akik ráadásul az akkori beat legmarkánsabb stílusjegyét, a gombafrizurát kezdte ki a tonzúrával? A Szerzetesek tettek a slágerírás görcsére, és azért fordították ki a könnyűzene külsőségeit, hogy a hidegháború mélyén lapuló pszichózisra mutassanak rá. Sok tucat zenekarnak jelentettek inspirációt és iránymutatást.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.