Nem múló divat, hanem igazi állócsillag

2017. május 23., kedd 18:07, frissítve: kedd 18:50

Telt házas koncerttel tért vissza a Depeche Mode Budapestre. A Global Spirit turné hétfőn este érintette Magyarországot, a zenekar a tavasszal megjelent lemezét – a Spiritet – mutatta be mintegy 20 ezer hazai rajongójának a Groupama Arénában.

Az angol zenekar és a magyar közönség kapcsolata egészen misztikus, kívülálló szemmel szinte megfejthetetlen. Eredete a rendszerváltás előtti időkre – egészen 1985-ig – vezethető vissza, amikor is a csapat a rákospalotai Volán-pályán adott koncertet. A keleti blokk országai közül szinte elsőként láthatták a nyugatias kultúrára kiéhezett fiatalok a basildoni szintipop-formációt, akkor még Alan Wilderrel.

A csapat valósággal berobbant – a magyar rajongók szívébe és a köztudatba is –, és nem múló divatnak, hanem állócsillagnak bizonyult, akként tündököl ott azóta is. Hatásukra számtalan zenei formáció nőtt ki az iskolapadból és a próbatermekből itthon és világszerte, legyen elég a Bonanza Banzai-t vagy a Dr. Beatet említeni itt. Ne feledjük a már-már vallásos áhítattal megáldott „depeseseket” sem, akik képesek voltak napokat szobrozni a szállodák előtt, ahol a zenekar tagjai megszálltak, hogy csupán egyetlen pillantást vethessenek kedvenceikre. A rajongók kitartását nem mutatja be jobban semmi más, mint hogy az 1985-óta eltelt több mint két évtized után is kitartanak. Erre a koncertre úgy adtak el minden jegyet a Groupama Arenába néhány óra alatt, hogy a már említett nagylemezük még meg sem jelent. Mi ez, ha nem bizalom?

A szellem, avagy a spirit tehát ott lakozik mindenkiben, akit ez a zene valaha megfertőzött. Talán nem véletlen az albumcímválasztás sem, amiben egyébként a Depeche Mode mindig is remek volt. Emlékezzünk csak vissza a sejtelmes Violatorra, a rideg Black Celebrationre, az ironikus Music for the Massesre.

A programadó dal, a Where’s the revolution vizualitásában, mondanivalójában a ‘83-as Depeche Mode-ra emlékeztet, de ezt teszi egyébként az egész lemez is a mondanivalóját tekintve. Mára ismét olyan témák kavarták fel Martin Gore-t, mint a globális politika és a közélet. De a Construction Time Again óta eltelt idő alatt a zenekar rengeteget változott. Leginkább a hangzása lett más. A még 1995-ben a zenekart elhagyó Alan Wildert azóta sem pótolta senki, noha a csapatot sztárproducerek próbálják lélegeztetőgépen tartani. Ez legfeljebb annyit eredményez, hogy az aktuális lemezeken megjelenő egy-két sláger a figyelem középpontjában tudja tartani őket. A koncerteken a Viloator és a Songs of Faith klasszikusai viszik a prímet a mai napig.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Ennek fényében kicsit feszengve vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassam életem legmeghatározóbb zenekarával. A csapat a két előzenekar után pontban háromnegyed kilenckor csapott a billentyűkbe. A kezdő dal a komor hangzású Going Backwards volt, amit a jóval játékosabb So much Love követett. A hangzás döbbenetes volt, brutális erővel szólaltak meg a hangszerek. Dave Gahan jobb időket megélt Iggy Popként rángatózott végig a színpadon, Martin Gore legtöbbször a gitárját bűvölte, Andy Fletcher a napszemüvege mögé bújva pásztázta a közönséget a szintetizátorai mögül, Peter Gordeno billentyűs rezzenéstelen arccal csinálta végig a közel kétórás bulit, Christian Eigner pedig vadul püfölte a dobokat, amikor tehette. Az ő szerepe nem volt annyira fajsúlyos, mint az előző turnékon. Ne feledjük: a Depeche Mode dalait gépekre írták, az akusztikus hangszerek itt inkább elvesznek a produkcióból, mintsem hozzátennének.

Az Ultra húzódala, a Barrel of a Gun olyat szólt, hogy a mellettem álló kolléga szíve majd kiesett a helyéről. Középtájt próbáltunk helyet keresni emiatt, ha már szétrobban a fülünk, robbanjon mindkettő alapon. A színpadot a megszokott hatalmas kivetítő díszítette, amin legtöbbször a zenekar vizualitásáért is felelős holland fotós, Anton Corbijn kisfilmjei peregtek. Az albumverzióban játszott In your Room felejthetetlen képkockái még mindig a szemem előtt peregnek.

A setlist eklektikusra sikeredett, az említetteken kívül rengeteg új dal került be a repertoárba: a Cover me, a Poison Heart és a Where’s the revolution is többek között. A Viloator koncertkedvencei közül sajnos csak a World in my Eyest, az Enjoy the Silence-t és a Personal Jesust játszották. A klasszikusok között ott volt a koncertkedvenc Stripped, a Walking in my Shoes és az Everything Counts is. Martin Gore az 1986-os Question of Lusttal és az 1997-es Ultra érzelmes dalával, a Home-mal tarkította a koncertet, amit a ráadásban az örök klasszikus Somebody követett tőle. Dave Gahan nemrég leküzdött betegsége ellenére remek formában volt. A magyar rajongók külön is köszöntötték a zenekart: a Never Let me Down Again karlengetős részénél előkerültek a fehér kesztyűk. Remek pillanata volt ez a bulinak.

Szerencsére újra van végre egy jó koncerthelyszín Budapesten. A stadion remek atmoszférával közvetítette a banda energiáit a közönség felé. Rég láttam ennyire összeszedett Depeche Mode-ot a színpadon, és bár az új nagylemez nem hozta el a várt forradalmat, a színpadon újra megmutatták, hogy ők a világ egyik legjobb koncertzenekara a mai napig.

A koncert után távolodva a stadiontól az egyik ráadást, David Bowie Heroes című dalát dúdolgattam magamban. Ilyen gesztusra nem is számítottam a Mode-tól. Köztudott, hogy Bowie a zenekar egyik nagy példaképe, és nekik köszönhetően egy kicsit újra kaphattunk, átélhettünk valamit a mester hagyatékából. Ilyen gesztusra is csak a legnagyobbak képesek.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.