Sirály: a képünkbe vágják az igazságot

2013. január 15., kedd 13:35, frissítve: kedd 14:05

A hét végén tartották a Nemzeti Színházban Csehov Sirályának bemutatóját. Letisztult, fájdalmas előadás képzeletről és a valóságról.

Alföldi Róbert értelmezésében Csehov Sirálya kegyetlen történet, olyan, amelyben még a vicc is a húsig hatol. Keserűség, melankólia lengi be a Gobbi Hilda Színpadot, ahol a nézőtér és a színpad egymásba olvad. A nézők kabátja díszletként lóg a háttérben. Tenki Réka (Mása) és Fehér Tibor (Medvegyenko) fogadja a belépőket, idegesen sétálgatnak fel s alá. Nem lehet eldönteni: ez már az előadás része-e. A valós élet és a színház egybefolyik, a nézők sustorgása, fészkelődése közben a csehovi történet szinte észrevétlenül veszi kezdetét. Alföldi Makai Imre klasszikus fordítását használta, de még az eredeti orosz szöveg is visszaköszön Tompos Kátya előadásában Trepljov álművész darabjának nagymonológjában.

Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával, csak írjon, mert szabadon árad a lélekből az írnivaló – mondja Trepljov a negyedik felvonás vége felé. Ugyanez igaz a színházra, amelynek időtlensége a legnagyobb erénye. Minden történet itt és most játszódik, velünk történik. Mindegy, hogy klasszikusnak vélt öltözetben vagy saját utcai ruhájában játssza szerepét a színész, mindegy, hogy monumentális díszletek között vagy üres térben elevenedik meg a történet. Vágy és valóság között vergődnek Csehov hősei, szenvedve a talajvesztettségtől, a széttöredezettségtől, az elmagányosodástól.

A rendezés cinikus, megtört. A helyzetkomikumon, szövegaláhúzásokon először mosolyog a néző, aztán rájön: az igazságot vágják az arcába. Ebben a történetben a maga módján mindenki szánalmas. Ahogy Mása is megfogalmazza: fásultan vonszolják az életüket, „mint egy végtelen uszályt”. Itt mindenki saját középszerűségének az áldozata. És mindenki mást szeret, másra vágyik, mint amit a sors kimért rá. Trepljov Nyina szerelme és anyja elismerése után sóvárog, Mása Trepljovról álmodik, őérte Medvegyev epedezik. De összecsap itt a tehetség és a középszer, a siker és az irigység, sőt, a művészetről alkotott különféle nézetek is. (Nem is kell messzire menni, ha az aktualitását keressük a darabnak.)

Az előadás egy fegyelmezett, koncentrált csapatmunka eredménye: a színészek lenyűgözők, teljes összhangban vannak karaktereikkel. Tompos Kátya tisztalelkű, de a nagyravágyásába belerokkanó, idealista Nyina, Kulka János a megtörtségét rejtegető, sármőr Dorn doktor. Blaskó Péter (Szorin) a nyomorúságos életével viaskodó nagybácsi, Nagy Mari (Polina) mártír feleség, aki mellett örömtelenül suhant el az élet, Szarvas József (Samrajev) utálatos, tenyeres-talpas paraszt. Míg Tenki Réka egyszerű, ám cinikus Mását alakít, aki képtelen megszabadulni Trepljovhoz fűződő érzelmeitől.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Básti Juli (Arkagyina) az öntömjénező, akaratos és nagyhangú díva és az idő múlásától rettegő, frusztrált nő figurája között libikókázik. Szélsőséges érzelmi skálát jár be: kárörvendőn vigyorog, idegesítően visongat, zokog, vergődik.  Fehér Tibornak (Medvegyenko) van talán a legnehezebb feladata, de a fiatal színész állja a sarat. Pár mondata ellenére megindító a jelenléte: a megalázott ember kiszolgáltatottsága tekintetéből, minden mozdulatából sugárzik. Ő az, aki már élete elején megtanulta, hogyan kell tűrni. Nem úgy, mint Nyina, aki csak  pofonok után látja meg a kegyetlen valót. Farkas Dénes Trepljovja tehetetlen, kapálódzó figura, férfiasságát maga mögött hagyva dobja oda magát Nyinának. Erőszakosan akarja kicsikarni a lány figyelmét, csók helyet harap, ölélés helyett magához láncol. Ugyanilyen szánni való módon küzd saját démonaival Földi Ádám nagyképű, befolyásolható Trigorinja, aki nagyon szépen karikírozza ki a fensőbbséges művészembert.

A valóság és a képzelet közötti határvonal pedig végleg elmosódik: ahogy kezdődött, úgy végződik a Sirály a Nemzetiben. Trepljov öngyilkossága után megdöbbenésre sincs idő, a színészek váratlanul elkezdik osztogatni a falon sorjázó kabátokat. Nincs tapsrend, csak a búcsú maradt. És mindenki folytathatja a rá kiszabott utat.

(Anton Pavlovics Csehov: Sirály. Rendező: Alföldi Róbert. Nemzeti Színház. Bemutató: január 12. )

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.