Szobrot avattak Lajtha László emlékére

2015. július 1., szerda 16:42

Szobrot avattak kedden Lajtha László emlékére a Károlyi-kertben, Gálhidy Péter szobrászművész alkotásának felállítását még Lajtha Ildikó, a zeneszerző, népzenekutató 2013-ban elhunyt unokahúga és jogörököse kezdeményezte.
Jelentős hiánypótlásnak nevezte Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára Lajtha László portrészobrának felavatását, utalva arra, hogy korábban nem állítottak szobrot a zeneszerzőnek. Úgy fogalmazott: Lajtha László zeneszerzői, népzenekutatói, zenepedagógiai, kultúrdiplomáciai munkássága nélkül nem lenne kerek a XX. századi magyar zenetörténet. Dubrovay László zeneszerző, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökségi tagja szintén méltatta Lajtha László életművét, hangsúlyozva: a zeneszerző-népzenekutató itthon szolgálta a magyar kultúra ügyét, s a haza melletti kiállása példaértékű lehet minden nemzedéknek.

Lajtha László 1892. június 30-án született, az évforduló kapcsán avatták fel tegnap délután Gálhidy Péter szobrászművész alkotását a budapesti Károlyi-kertben, amelynek felállítását még Lajtha Ildikó kezdeményezte. A két évvel ezelőtt elhunyt unokahúg és jogörökös terveit a Hagyományok Háza, az MMA, a Lajtha László Alapítvány, a Fővárosi Önkormányzat és Belváros-Lipótváros önkormányzata is támogatta. Az avatás után ünnepi hangversenyt adtak Lajtha-művekből a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok és az MMA ösztöndíjasai.

Les trois grands hongrois – a három nagy magyar: így emlegették a franciák Bartók Bélát, Kodály Zoltánt és Lajtha Lászlót, a XX. századi magyar zenetörténet meghatározó alakjait. Nem véletlen, hogy hármuk életművét nemcsak a zeneszerzés, de a népzenekutatás is összeköti. Bartók egyébként tanította is egy rövid ideig a nála mindössze egy évtizeddel fiatalabb Lajthát, és azt írta róla, hogy „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponista”, illetve, hogy „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk”. Lajtha László Magyarországon ennek ellenére kevésbé ismert, és csak mostanában kezdik újra felfedezni, ennek azonban nem szakmai, hanem történelmi-politikai oka van: a kommunizmussal való szembenállása miatt műveit 1948 után nem nagyon játszották, jelentőségét igyekeztek elhallgatni, kisebbíteni azok, akik szemében Bartók is inkább a tűrt, mint támogatott kategóriába tartozott.

Lajtha csöndes ellenállásáról csak egy példa: amikor népzenekutatói munkásságáért a kommunista kormánytól 1951-ben megkapta a Kossuth-díjat, az ezzel járó pénzösszeget szétosztotta a diktatúra áldozatai között. A zeneszerző elkötelezett magyarsága élete végéig példás volt. Feladva zongoraművészi karrierjét, önként, hazaszeretetből vonult be a frontra tüzérnek az I. világháborúban, és a háború végéig szolgált. Dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumnál, a hangszergyűjteményt gondozta, majd a népzenei osztályt vezette, 1946-ban egy rövid időre a Néprajzi Múzeum igazgatója is lett. Oktatott a Nemzeti Zenedében, amelynek ő volt az utolsó főigazgatója. Tanította többek között Ferencsik János karmestert és Tátrai Vilmos hegedűművészt is.

Irányította a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait, 1945-től másfél éven át a rádió zeneigazgatója is volt, jelentős szerepet játszott a rádiózenekar újjászervezésében. Kultúrdiplomáciai tevékenysége szintén kivételes: munkássága elismeréseként a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága népzene-néptánc osztályának elnökévé választották, 1947-ben pedig részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő International Folk Music Council (Nemzetközi Népzenei Tanács) megalapításában, amelynek haláláig igazgatósági tagja maradt. Amikor nem kapott útlevelet, zenei tanácsadóként segítette a Budapesti Francia Intézetet a korabeli francia zene hazai megismertetésében.

Lajthát franciás zeneszerzőnek is szokták nevezni, ennek oka, hogy jelentős franciaországi tanulmányokat folytatott, ahol meghatározó kapcsolatokat is kötött, tagja volt a párizsi Triton Társaságnak. Nemzetközi elismertségét is ez határozta meg, bár a nagy sikert a híres amerikai mecénás, Elisabeth Sprague Coolidge által 1930-ban rendelt vonósnégyese hozta meg. 1947-ben Georg Hoellering Gyilkosság a katedrálisban című, T. S. Eliot verses drámájából készült filmjéhez ő írta a zenét, ehhez egy évre Londonba költözött. Ez idő alatt következett be Magyarországon a kommunista fordulat, de Lajtha – ahogy az I. világháború idején – ezúttal sem a saját anyagi helyzetét vagy kényelmét tekintette elsődlegesnek, és hazaszeretetétől, honvágyától vezérelve visszajött Budapestre.

Itt állásaiból elbocsátották, kegyvesztetté vált. Bár idehaza a már említett okok miatt nem kapott különösebb elismerést, 1955-ben – legelsőként a magyar zeneszerzők közül – a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává választották, az elhunyt George Enescu helyére. Persze ezt a kitüntetést csak jóval később vehette át, a magyar állam ugyanis nem engedélyezte számára a kiutazást. Útlevelet 14 éven át nem kapott, így nyugaton maradt két fiával sem találkozhatott. Párizsi székfoglalóját is csak 1962-ben tarthatta meg. 1963-ban szívinfarktus végzett vele Budapesten.

A népzene már korán a szívügye lett: 1910-től részt vett a Bartók és Kodály által kezdeményezett népzenegyűjtő mozgalomban. Jelentősek a II. világháború előtti erdélyi és felvidéki népzenei gyűjtései, amelyeket később nyugat-dunántúliakkal egészített ki. Csaknem kétezer népdalt gyűjtött, az elsők között rögzítette a dallamokat magnetofonnal és jegyezte le tudományos pontossággal a népi hangszeres együttesek muzsikáját, köztük cigányzenekari gyűjtéseket. Ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, a gregorián rokonságát. Számos népzenei hanglemez mellett Gönyey Sándorral együtt készítette el A magyarság néprajza néptánc fejezetét, a Zeneakadémián pedig népzenegyűjtést és lejegyzést is tanított.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.