Szörényi: Helyükre kell tenni a dolgokat

„Bródy volt az ügyeletes szócső a zenekarban”

Kiss Eszter Veronika

Kiss Eszter Veronika

2015. április 17., péntek 12:00, frissítve: szombat 12:18

Hetvenéves Szörényi Levente. A zeneszerző-énekes a Zeneakadémián ünnepli a kerek évfordulót holnap este fél nyolckor, ahol egy ősbemutató is köszönti a legendás Illés együttes frontemberét: Gyöngyösi Levente IV. szimfóniáját Illés-motívumok felhasználásával komponálta.

– Már csak a közéleti megnyilvánulásai miatt sem tartozik a l’art pour l’art művészek közé. A magyar értelmiség, beleértve a művészeket, hagyományosan kötődött a közélethez, gondolok itt például Petőfire, Jókaira, és még hosszan sorolhatnánk.
– Ez azonban egyáltalán nem kényszer. Akinek nincs közéleti mondanivalója, még lehet nagy művész, meg ez valahol alkati kérdés is. Milyen sokáig nem szóltam én sem! Bródy volt az ügyeletes szócső a zenekarban.

– Attól még köze volt azokhoz a dalokhoz, megnyilvánulásokhoz már a kezdeti Illés-korszakban is.
– Persze. Ugyanakkor nagyon belénk ivódott a Visegrádi utca, az ötvenes évek Rákosi-rendszere – épphogy megúsztuk a kitelepítést –, vagy az a momentum, hogy télen mindig a Kis-Sváb-hegyre mentünk szánkózni. Édesanyánk jól síelt, sokáig nem értettük, miért nem a Normafára megyünk. Csak felnőttkorunkban tudtuk meg: amikor édesanyánk megállt pihenni, nézte azt a házat, ahonnan kikerült 1944-ben. Később, ezzel a háttérrel az ember megszokta azt, hogy nem mondja el a gondolatait. Aztán 1990 után is Bródy kezdett bele, hogy én „rossz társaságba keveredtem”. Tulajdonképpen ezért kényszerültem védekezésre. Csak az utóbbi időben alakult úgy, hogy társadalmi, politikai kérdésekben is sűrűn megnyilvánulok.

– Mi ennek az oka?
– Helyükre kell tenni a dolgokat. Ne más mondja el, hogy milyen legyek, hadd mondjam el én, hogy mit gondolok a világról! Egyfelől szajkózzuk azt, hogy demokrácia, szabad ország és társai, másfelől „te csak énekeljél”! Miért? Azt elismerem, hogy nem mindenkinek tetszik az, amit mondok, de szabad a véleménynyilvánítás lehetősége mindenki számára, más kérdés, hogy drasztikusabb eszközökkel ki is lehet adni az ukázt: megkérjük az újságokat, hogy a Szörényit ne kérdezzék többet. Persze ez nevetségesen hangzik, de ahogy haladnak a dolgok, lassan akár ez is elképzelhető lesz.

– Csak nem a lapunk ellen hirdetett bojkottra céloz?
– De. Persze ez nyilvánvaló képtelenség. Visszatérve, nemcsak arról van szó, hogy most már szabad beszélni, hanem egy ember, ahogy idősödik, közhely, de valóban bölcsül, sokkal higgadtabban és megfontoltabban kezdi átlátni a dolgokat, mindegy, hogy a szűkebb környezetéről vagy a nagyvilágról van szó, és talán van értelme annak, hogy ezt másokkal is megossza.

– Hetven év távlatából mennyire elégedett?
– Önmagában az is elég lenne, ha itt drasztikusan lezárnánk az életművemet. Ahogy Hofi Géza mondta: „Mi a hosszú élet titka? Nem szabad abbahagyni a lélegzést.” Valahogy így vagyok a munkáimmal. Vannak félbemaradt elképzelések, tervek, jelesül, amit már többször emlegettem, a Tanúhegyek. Ez egy orato-rituálé lenne. A benne szereplő egyik tanúhegy az izraeli Maszada, a másik pedig a Pireneusokban van, a Montségur, ami az albigens katharokról szól. Mindkét történet tulajdonképpen csoportos öngyilkosság, bár nagyon kétféle, mégis egy gondolat köti össze, az áldozatvállalás egy bizonyos ügy érdekében. Nagyon komoly, rendkívül izgalmas téma, és engem nagyon érdekel.

– Akkor mi az oka, hogy nincs még készen?
– Csak azért küzdök vele régóta, mert több próbálkozás után sem akadt olyan szövegíró, aki ennek a szövegét rendesen meg tudná írni. Nagyon nehéz a munka úgy, hogy az embernek még a szöveggel is bajlódnia kell.

– Ha itthon nem talált megfelelő szövegírót, miért nem keresett nemzetközi téren? Maga a téma a darabot nem szűkíti le Magyarországra.
– Föl sem merült. Az még jobban megnehezítené az együttműködést. Egyelőre várakozó állásponton vagyok.

– Pedig sokan állítják, hogy az Illés és az ön nemzetközi sikere azért maradt el, mert a magyar nyelv a Kárpát-medencén kívül komoly akadályt jelent. Nem jött el az ideje annak, hogy most nyisson kifelé?
– Ez az István, a király kapcsán megvalósult volna. Egész pontosan: Tim Rice itt volt kétszer is, és megírta volna az angol szöveget, hogy elvihesse a művet Nyugatra, más kérdés, hogy ez technikailag nem jött össze, és ahogy már sokszor elmondtam, éppen a Koltay-filmen bukott el. A másik ilyen tarsolyban lévő ügy szintén nemzetközi koprodukciót igényelne, nem az Atilla – Isten kardja című darabomnak a megfilmesítése, hanem egy Atilla témájú film elkészítése, amihez én írnám a zenét. Nyilván benne lennének a műből bizonyos motívumok, de ez egy új filmzene lenne.

– Sok évvel ezelőtt önök voltak az elsők a könnyűzenészek közül, akik felléphettek a Zeneakadémia Nagytermében.
– Tényleg nagyon érdekes volt. Mi mindig vittük magunkkal a fiatalokat, ahogy most a Beatünnepen is, azon az előadáson a Tolcsvay-trió játszott, még akusztikus felállásban, két akusztikus gitárral és egy bőgővel, illetve a Mini együttest vittük, mert ők már akkor Bartókot játszottak.

– A helyszín mindig is státusszimbólumnak számított, és az a bizonyos koncert tulajdonképpen megelőlegezése volt annak az életműnek, amely miatt most már természetes, hogy ott ünnepli a születésnapját.
– Ez nyilván annak volt köszönhető – mert az Illés zenekarért akkor már szinte kapkodott az értelmiség egy jó része, akiknek azért több-kevesebb befolyásuk is volt –, hogy sokan megérezték már az első időkben is: ebben több van, mint amit általában a beatzenéről akkor tudtunk. Ez a támogatás nagyon jelentős volt, hiszen megkaptuk az engedélyt, pedig mondhatták volna, hogy van elég hely, ott vannak a KISZ-klubok, miért kell nektek épp a Zeneakadémián fellépnetek. Persze nekem más kötődésem is van a Zeneakadémiához, nem mintha ez akkor számított volna. Tavaly meghalt az édesanyám, és a halálával rám szakadt az ő elképesztő múzeuma, szinte mindent eltett emlékbe. E végből tudom azt, hogy az anyai nagymamánk, a Csuka nagymama, aki 120 éve született, és kereken száz éve kapta meg a tanári oklevelét, tizenhat évig tanított a Zeneakadémián, ami nem kevés idő. Nem tartozik ide ugyan, de sokat elárul róla: 39 éves volt, amikor 1944 nyarán beadta a fővároshoz a kérelmét, hogy korengedményesen nyugdíjazzák, télen pedig már Ausztriában volt a család, és ő soha többet nem lépett magyar földre. Ez a nyugdíjazási kérelem tehát azt jelentette, hogy ő nem akart kilépni. Ideiglenesen kapta meg az engedélyt, de ez pont elég volt arra, hogy utána elmehessen. Én Ausztriában születtem 1945. április 26-án. Mi hazajöttünk, ők pedig nem. Amikor először játszottunk a Zeneakadémián, és most is, amikor erre a koncertre készülök, immár sokkal nagyobb tudással a hátam mögött, nem tudok nem gondolni a nagymamára.

Illés szekerén
Gyöngyösi Levente IV. szimfóniája, amely az Illés szekerén alcímet viseli, csak a magyar kortárs zenei életben számít újdonságnak, tőlünk nyugatabbra már hosszú múltra tekint vissza az értékes könnyűzene komolyzenei elfogadottsága. Szörényi Leventét egyébként is úgy tartja számon mind a kortárs komolyzenei, mind a könnyűzenei élet, mint aki sokat tett a két műfaj közeledéséért, s tulajdonképpen rockoperáit, Elég volt! című kóruskantátáját, az Ének a csodaszarvasról című animációs filmhez készített zenéjét, illetve Fénylő ölednek édes örömében… című oratóriumát akár a komolyzene – a manapság divatos szóval élve – „crossoveres” próbálkozásainak is tekinthetjük. Szörényi Levente zenei világát a népzene is alapjában meghatározza, és ez a vonal egészen a kezdetekre nyúlik vissza: már a korai Illés-számok között is felfedezhetünk délszláv és magyar népzenei hatásokat, pedig ez még a táncházmozgalom indulása és bármely magyar világzenei próbálkozás előtt történt. Igaz, ennek a Beatlesnél is egyértelműen megvan a párhuzama, hiszen már ők is dolgoztak fel népzenei motívumokat. Szörényi tudatos népzene felé fordulása azonban későbbre, a hetvenes évekre tehető, ennek része volt a Muzsikás lemezein való közreműködés, megismerkedése Halmos Béláékkal és számos táncházas muzsikussal, énekessel, például Sebestyén Mártával és Szvorák Katalinnal, Kallós Zoltánnal való találkozása, részvétele erdélyi gyűjtőutakon, és még hosszan sorolhatnánk, hány szálon kötődött az akkor már virágzásnak indult táncházmozgalomhoz. Mindez aztán az István, a király zenéjével került végérvényesen a köztudatba, holott az 1980-as Hazatérés című szólólemeze már egyértelműen a népzenéhez köthető. Bár az István, a király a rockopera besorolást kapta, valójában ez a mű inkább betétdalok sorozata. Az első valódi, átkomponált rockopera az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója előtt is tisztelgő 2006-os Árpád népe, amely a komolyzenei értelemben vett opera szerkezeti, technikai megoldásait ötvözi a könnyűzenei hangszerelés és dallamvilág megoldásaival.

– Gyöngyösi Levente Illés-motívumok felhasználásával készítette a IV. szimfóniáját (lásd keretes írásunkat). Ez mennyire lepte meg?
– Ebben inkább az a meglepő, hogy sokkal-sokkal korábban nem született még ilyen mű, hiszen a világban hosszú ideje számos Beatles-feldolgozást lehet hallani, és a kortárs komolyzene is többször nyúl ismert könnyűzenei dallamokhoz. Az István sikerén felbátorodva Márta Istvánnak megemlítettem ezt, akiről azt gondoltam, hogy fiatal, ismeri is a világot, elég rugalmas, ő hangszerelte az Istvánt is. Nem tudom, miért, de nem jött létre ez a mű. Rendkívül kíváncsian várom a bemutatóját. Ez lesz a koncert első részében. A második részben a Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! és a Jankovics Marcell-lal közösen készített Csodaszarvas rajzfilm zenéjéből írt szvit hangzik el.

– És az István temetési jelenete. Utóbbira miért esett a választás?
– Nem tudom. Nekem a műsor összeállításához semmi közöm nem volt, én csak mint ünnepelt leszek jelen. Feltételezem, hogy azért, mert ennek a dallama egy erdélyi, palatkai halottsirató, ami mint feldolgozott zenei anyag került a darabba, és nagyon hatásosra sikerült, később is sokan ezt tartották az egész mű zeneileg legerősebb részének.

– A Holdvilág-ároknál folytatott ásatásai is fontos részei az életének.
– Igen, ez is előttünk lebeg mint hátralévő feladat. Megmondom őszintén, amikor belekezdtünk több mint tíz évvel ezelőtt, egészen másképp képzeltük el, a vízióinkban ennél sokkal egyszerűbb képlet jelent meg. Valójában egy gigantikus gödör mélyén vagyunk. Az a jó hír az egészben, hogy az elmúlt nyár végén a továbbjutás lehetősége a vízesés felé nagyjából három méterre szűkült le. Ez rendkívül izgalmas. Részben azért, mert nem kell teljes szélességében haladni, hanem csak egy irányba, illetve ott van tizenöt méter visszatöltés a fejünk fölött. A munka nagy része nem azzal zajlik, hogy haladunk, hanem hogy el kell hordani a visszatöltést, ezt most már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez egy gigantikus visszatöltés. Annak idején, a rómaiak elvonulása után létesítettek valamiért valamit, amit aztán később eltüntettek.

– Vagyis?
– Ennél becsületesebben nem lehet megnevezni azt a dolgot, ami húzza befelé az embert a csőbe, jelen esetben a járatba. Mit tüntettek el? És közben maga az eltüntetés is bizonyos mértékben árulkodik.

– Miről?
– A felső részben kevert korú emlékeket találtunk. Például felmerült, hogy a római oltárkő miért van olyan magasan. Azért, mert elvették az eredeti helyéről, félretették, és amikor visszatették, már egészen más helyre került, mint ahol eredetileg lehetett. Ahhoz, hogy az ásatást tovább vigyük, először el kell termelni a fölötte levő földet. Egy ideje téma már, hogy mit csináljunk azzal a rengeteg törmelékkel, ami ott tornyosul oldalt. Ebben nincs semmi pénz, itt senki sem ad, de hogy szabaduljunk ettől a sok földtől, felajánlottuk: helyrehozzuk a turistautat, ami lassan teljesen elvadul. Ez lesz az idei feladat. Visszatérve a Hofi-viccre, az én számomra nem az a hosszú élet titka, amiről ő beszélt, hanem az, hogy rövidebb-hosszabb távú feladatokat tűzzek magam elé, mert ezek pozitív jelzést adnak a szervezetemnek, hogy van miért dolgozni. Például azért, hogy még lássam életemben, hogy mibe is kezdtünk bele itt a Holdvilág-ároknál, ahogy azt is nagyon szeretném látni, hogy az unokáim mire viszik.

Forrás: Magyar Nemzet

A szerkesztő ajánlja

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.