Sztereotípiákkal színezte ki a Bánk bánt Vidnyánszky Attila

Kiss Eszter Veronika

Kiss Eszter Veronika

2017. szeptember 14., csütörtök 08:31, frissítve: szerda 09:46

Már az első pillanatok rosszat sejtetnek az operaház Erkel-beli évadnyitó premierjén: Himnuszt ritkán játszanak ilyen unottan. Az évnyitók kötelező jellege, unalmas és erőltetett atmoszférája mintegy előrevetíti az előadás elmaradt katarzisát is. A Bánk bán történetét mindenki ismeri. Olvassuk középiskolásként, aztán számtalan rendezésben látjuk életünk során mind a színművet, mind az operát. Vidnyánszky Attila is alapos ismerője a történetnek, hiszen sorra készülnek az újabb és újabb rendezései. Idén a prózai verzióval is hamarosan debütál a Nemzetiben, de nem először dolgozik az Erkel-művel sem.

Régóta fut az ősváltozat és a Nádasdy-féle átdolgozás létjogosultsága közti zenetörténeti vita, ami nem független a darab dramaturgiai problémáitól sem, de hogy a rendező vagy az Opera vezetése döntött ezúttal a baritonváltozat mellett, nem tudjuk. Bár a hivatalos szórólap szerint ezt a verziót Kodály maga is támogatta, ez azonban kissé sántít. Nem titok ugyanis, hogy az 1940-es baritonváltozat abból a prózai okból kifolyólag született, hogy egyszerűen nem volt akkoriban az Operának megfelelő hőstenorja erre a szerepre, volt viszont egy olyan kiváló baritonja – Palló Imre –, aki a mélyebb fekvésben is hiteles Bánk bánt teremtett. Persze ezt zeneileg is szükséges volt indokolni a bariton sötétebb tónusával, de hogy a döntés mennyire nem erről szólt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amint újabb tenorok jöttek – különösen amikor megjelent a színen Simándy József –, a baritonváltozatot gyorsan elfelejtették, és egészen mostanáig nem is nagyon került szóba. Ezúttal ráadásul ötvözték az ősváltozattal, pontosabban szövegében, zenéjében mindenhonnan válogatva hoztak tető alá egy még újabb variánst, tovább bonyolítva a Bánk bán különböző verziói közötti eligazodást, ugyanakkor továbbra sem oldva meg az őket életre hívó dramaturgiai problémákat.

Kétségtelen, hogy Molnár Levente bariton Bánkja súlyosabb, sötétebb karakter, mint a tenorok bármelyike, ráadásul magányosabb is, amit tovább mélyít a tény, hogy ebből a változatból kimaradt a Petur bánnal közös kettőse is. Ez csak azért fontos, mert így a merénylet tervéről hivatalosan nem értesülhet, s ezáltal kissé úgy alakul a cselekmény, mintha a királyné megölése Bánk bán egyszemélyes döntése lenne, amit elsősorban a privát bosszú szül. Persze ettől még működhetne az előadás, ha zeneileg megfelelő volna, csakhogy a Kocsár Balázs vezette zenekar lomhán követi csak a drámai folyamatokat, az énekesek egy része pedig az énekhangjával küzd. A címszereplő Molnár Levente érdes és remegő, a Melindát alakító Szemere Zita erőtlen, a magas hangoknál bántóan éles, Balczó Péter Ottójának falzett udvarlása pedig feltűnően gyenge. Őket utólag az sem igazolja, hogy a közönség több népszerű áriát megpróbált menet közben visszatapsolni, ez a lelkesedés ugyanis inkább a dallamok közismertségének vagy a cselekmény romantikus pillanatának szólt, mint az előadás színvonalának. Így történhetett meg, hogy Molnár és Szemere sokkal nagyobb tapsot kapott, mint az előadás valóban értékes énekesi teljesítményei: Bakonyi Marcell (II. Endre), Haja Zsolt (Petur bán), Kováts Kolos (Tiborc), Geiger Lajos (Biberach) vagy Komlósi Ildikó (Gertrúd).

A rendezés biztosra megy: a legkevésbé sem próbál a jelenlévőkhöz szólni. Vidnyánszky Bánk bánja unalmas, sztereotípiákat sulykoló történelmi tabló, amely a kötelező olvasmányok dohos hangulatát juttatja eszünkbe: bár tudjuk, hogy a cél nemes, ami a színen történik, a legkevésbé sem szólít meg bennünket. A díszlet (díszlettervező: Olekszandr Bilozub) egy ódon várfal előtti és egy üvegfal mögötti tér kettőse. Az egyik oldalon hatalmas prémek, varkocsok, honfoglalás kori jelmezek, tarsolylemezek, kokárdák, és előkerül egy legújabb kori tüntetési kellék, a horgászbotra erősített piros-fehér-zöld lobogó is. A másik oldalon, élükön a madámnak öltözött Gertrúddal, az idegenek, akik csodaszarvast vacsoráznak, kihívó ruházatuk, viselkedésük homoszexualitást és prostitúciót sejtet, szemben a szigorú és darabos mozgású magyar urakkal (jelmeztervező: Nagy Viktória, koreográfia: Könczei Árpád). Klisék sora bukkan fel: Bánk bán az élet nagy kérdésein egy hamleti koponyával a kezében mereng el egy útjelző tábla alatt, jóval a vízbe fulladás előtt látványosan behozzák a két koporsót, Szent Erzsébet már kislányként is rózsákkal sétál, Gertrúd pedig egy jól látható tőrrel a derekán érkezik a Bánkkal közös jelenetre – tudják, mint az a bizonyos puska, amelyik úgyis el fog sülni.

Vidnyánszky legújabb Bánk bánja ezzel együtt sem botrányosan rossz, inkább csak érdektelen marad: egy helyben toporog, így aztán nem is hozhat igazi katarzist.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.12.

A szerkesztő ajánlja

Radványi Benedek

Burján Csaba: Amikor kijöttünk Phjongcshangba, korizni alig tudtam

Az aranyérmes gyorskorcsolyázót már az általános iskolában azzal cukkolták, hogy olimpiai bajnok lesz. Interjú.

B. Kovács Gergely

A magyar falu, ami kis túlzással a fél világnak készít fakanalat

Pedagógiai fenyítőeszköz, konyhai alapfelszerelés és a nemzeti minimum. Egy nógrádikum nyomában.

Szathmáry István Pál

Öt deka szerencse

Gyulai Líviusz a Székelyföldre keveredő olasz kőfaragókról, patkányinváziókról és egy befalazott motorbicikliről.

B. Molnár László

Egyre csak ömlik az állami támogatás a fociba

A taorendszer megjelenése óta csak a színvonal nem lett jobb. Kirívóan sok jut Felcsútnak.