Tóth Krisztina: A divat azt diktálja, hogy csak egyféleképpen lehetsz szép

2017. május 11., csütörtök 20:09, frissítve: péntek 16:31

Bár a mai világ mást üzen, a szépség sokféle, a halál pedig nem feltétlenül jár együtt a szomorúsággal. Az önértékelés fontosságáról, a tabunak számító fogalmakról, öregségről, elmúlásról igenis beszélnünk kell a gyerekekkel – állítja Tóth Krisztina. A költő-írónővel nemrégiben megjelent, Felhőmesék című kötetének apropóján beszélgettünk.

– Versekkel indult pályafutása, jó ideje prózát is ír. Miért kezd el a költő, felnőttprózaíró meséket írni? Gyermekei inspirálják, vagy a saját gyermeki énjét szeretné felszínre hozni?
– Mind a kettő igaz. A kisgyermek közelsége ébren tartja az ember gyermeki énjét, segít más perspektívából látni a világot. Egy kisgyerekkel még az olyan hétköznapi tevékenységek is, mint például a vásárlás az élelmiszerboltban, átlényegülnek, kalanddá válnak. Valahogy így születik a mese is. Minden, ami a felnőttnek evidencia, a gyereknek fölfedezés és csoda. Számomra nagyon izgalmas, hogy a gyerekeimen keresztül én is átélhetem ezt a csodát.

– A Felhőmesék Demeter denevére szeretne madár lenni, mert a madarak tolla tarka, a hangjuk gyönyörű. Demeter ugyan szürke, és énekelni sem tud, de attól még hasznos, értékes állat. Miért fontos a gyerekeknek megüzenni, hogy ne akarjanak mindenáron mások lenni, mint amilyenek?
– A természettudományi múzeum minden évben nagyszabású rendezvényen mutatja be az év emlősét. Tavaly a denevér volt ez. Az intézmény fölkért, írjak mesét róla. Örültem a feladatnak, mert alkalmat adott rá, hogy arról beszéljek, ami nekem fontos: az identitásról. Manapság az emberek gondolkodását túlságosan is meghatározza, hogy milyen az aktuális szépségideál. A mai kamasz lányok sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a saját szüleikre, mert a divat azt diktálja, hogy csak egyféleképpen lehetsz szép. Nagyon erős belső biztonság kell ahhoz, hogy valaki merjen különbözni. Gyerekkoromban én is nagyon szenvedtem attól, hogy a mesekönyvekben a királylányok – velem ellentétben – mind szőkék és kék szeműek voltak. Kislányom, aki rajong a Jégvarázs című meséért, és farsangon a szép szőke Elza hercegnőnek akart öltözni, majdnem sírva fakadt azért, mert az ő haja „csúnya” barna. A probléma már gyerekkorban elkezdődik, már a kicsik is mások akarnak lenni, mint amilyennek születtek, saját adottságaikat pedig nem értékelik. A Demeter denevérről szól mesében azt akartam hangsúlyozni, hogy a szépség nagyon sokféle lehet. Ahhoz, hogy a gyerekek el is higgyék, rengetegszer kell elmondani nekik: úgy szépek, ahogy vannak.

 
„Nem szeretem a kilúgozott meséket”
 Fotó: Emmer László
 

– A kötetben szereplő, majdnem százéves Péter bácsi apránként megsüketül, aztán meghal… Nem rémisztő a gyerekeknek a halálról olvasni, hallani?

– Nem szeretem a kilúgozott meséket, mert szerintem a trauma, a szomorúság ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a vidámság. Tabunak számít az öregség a mai társadalomban, pedig nagyon fontos volna beszélni róla. A gyerekeknek is meghalnak a nagyszüleik, előbb-utóbb ők is találkoznak a halál fogalmával. Ha a mesékben a traumákra érkezik valamiféle föloldás, az egyáltalán nem terheli meg a gyerekeket. Sőt a belső borzongás megélése hozzásegíti őket a feszültségoldó taktikák kitalálásához. Szerintem rosszat teszünk nekik, ha a „súlyosnak” ítélt történetektől megóvjuk őket. Én például direkt vadásztam egy olyan mesekönyvre, amelyben az eredeti Jancsi és Juliska történet szerepel, vagyis az, amelyben a testvérpárt az édesapjuk hagyja ott az erdőben – nem pedig eltévednek – a gonosz mostohájuk nyomására. A Felhőmesékben alapjában véve vidám történeteket írtam; az is volt a célom, hogy ne szomorúságot jelentsen, hogy a bácsi a mesében meghal, hiszen hosszú és teljes életet élt. Miért kellene ezen szomorkodni? Ez a világ természetes rendje, születünk és meghalunk.

– Hét év után tavaly jelent meg újra verseskötete Világadapter címmel. Mit gondol, ma, amikor a világ igencsak eltolódott a pillanatnyi befogadás irányába, van közönsége a versnek?
– Tény, hogy a versolvasás felületei megváltoztak, sokan leginkább az interneten tájékozódnak, hozzászoktak az azonnali ingerekhez, ha valami túl hosszú vagy bonyolult, akkor váltanak. Ez nem kedvez a hosszabb, elmélyültebb befogadásnak, a verssel egyedül kell maradni, és hagyni kell dolgozni a szöveget. De nem kongatom a vészharangot, a versnek, ahogy régen, ma is megvan a maga olvasóközönsége. A fiatalokat mostanában nagyon vonzza a slam poetry; azok, akik fiatalon slamet hallgatnak, jó eséllyel felnőttként is versolvasók is maradnak. Sok minden változik a vers körül, de meggyőződésem, hogy költők és versolvasók mindig is voltak, vannak, lesznek.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Van olyan író, aki folyamatosan posztol a Facebook-oldalán, más sokat szerepel a médiában. Mit gondol, a nagyobb ismertség érdekében érdemes az íróknak fölvállalni ezt a fajta nyilvánosságot?
– Ezt mindenkinek a saját alkata határozza meg. Tőlem idegen az, hogy a közösségi oldalakon nyüzsögjek pusztán a marketing érdekében. De tény, hogy megváltozott az irodalom struktúrája, celebkultúrában élünk, az olvasók szeretnének minél többet tudni a szerzőről. Ezt nem feltétlenül tartom jónak, mert az, hogy ki mit ír, teljesen független a személyétől. Hozzám közelebb áll az a magatartás, ha az író háttérben marad, hiszen az irodalom a szövegekről szól. Nekem például nagyon tetszik Elena Ferrante olasz írónő hozzáállása, aki álnéven ír, kép sem jelent meg róla, nem is tudni pontosan, ki is ő valójában.

 
„Huszonöt éve publikálok, és egyre inkább azt érzem, irodalmunk nagyon macsó, kultúránkat férfiak uralják”
 Fotó: Emmer László
 

– Mit tapasztal, az írónak, költőnek előnyt vagy hátrányt jelent nőnek lenni?

– Huszonöt éve publikálok, és egyre inkább azt érzem, irodalmunk nagyon macsó, kultúránkat férfiak uralják. Női írókról, költőkről sokkal kevesebbet hallani, mint a férfiakról, pedig legalább annyi jó női szerző van, mint férfi. Amikor díjakat adnak, a listákon általában dísznek szerepel egy-egy nő is, azt bizonyítandó, hogy mennyire nyitott és elfogadó a hazai irodalmi élet, de ez valójában nincs így. Nemrég meghívtak egy rendezvényre, ahol sok író fog szerepelni, a plakátra három férfi neve került. A marketinges ránézett a listára, és zsigerből kirakott három férfit… Ha egy nő író műveit lefordítják, és sikeres lesz külföldön, azonnal hozzáteszik, hogy persze, mert nő. Az fel sem merül, hogy azért fordítják le, mert jó. Ugyanez az érv egyáltalán nem vetődik föl, ha valaki férfi. Mostanában kezdek ezzel telítődni. És ebben a kérdésben nagyon nehéz okosnak lenni, mert ha az ember egyáltalán nem teszi szóvá, akkor azt gondolják, hogy ez a természetes, ha pedig kimondja a véleményét, akkor ráfogják, hogy egy hisztérika…

– Ráadásul az sem mindig jelent előnyt, ha valaki magazinokban is publikál.
– Több mint tíz éve írok tárcanovellákat a Nők Lapjába, és több éve a Vasárnapi Hírekbe. Bár eleinte fölkérésre készültek ezek az írások, a tárca otthonos műfaj számomra, megfelel az írói alkatomnak. Amikor elkezdtem tárcákat írni a Nők Lapjába, egy kritikus úgy jellemzett egy rádióműsorban, hogy „az azóta Nők Lapja-szerzővé laposodott prózaíró”. Mert ha nők és magazin, az ciki. Amióta férfi szerzők is írnak tárcákat a Nők Lapjába, már nem ciki. Ezt abszurdnak tartom, már csak azért is, mert ha kötetben szerepelnek, senki sem tudja megmondani, hogy melyik tárca készült a Nők Lapjába, melyik a Vasárnapi Hírekbe vagy az ÉS-be. Semmi különbség nincs, én ugyanazt írom. Szerintem ott van a kerítés, ahova tesszük. Nem szabad lenézni a magazinolvasókat sem, az emberek fogékonyak a jó irodalomra. Ezt rengeteg visszajelzés alapján biztosan állíthatom.

 
„Rájöttem, hogy már egészen korán meg kell tanítanunk a gyerekeinket arra, hogy örüljenek annak, amijük van”
 Fotó: Emmer László
 

– Autista gyerekeknek szóló dalokat ír, rendszeresen részt vesz jótékonysági fölolvasásokon, valamint az Utcáról Lakásba Egyesület rendezvényein, hogy hajléktalan családoknak segítsen. Miért fontos önnek a társadalmi szerepvállalás?

– Május 2-án volt a Fedél Nélkül pályázatának eredményhirdetése, már negyedik éve a zsűri tagja vagyok én is, hajléktalan művészek munkáit értékeljük, díjazzuk. Ez nem szociális alapú pályázat, nem arról van szó, hogy irodalmi szempontból értéktelen dolgokra adunk díjakat, csak azért, hogy támogassuk ezeket az embereket. Magas színvonalú műveket zsűrizünk, a verseny annyiban különbözik a többitől, hogy a művek alkotói nehéz helyzetbe kerültek. Bármilyen hihetetlen is, mindenkivel megtörténhet, hogy végletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Velem is, másokkal is. Múltkor láttam egy hajléktalant egy táblával a kezében, az volt ráírva, hogy voltam már úgy, mint te, leszel te még úgy, mint én. Nagyon pontos mondat. Miért hisszük azt, hogy ők nem mi vagyunk? A fiam kiskorában azt kérdezte, hogy ha nekünk csak Suzukink van, akkor mi szegények vagyunk? Ez nagyon megijesztett. Rájöttem, hogy már egészen korán meg kell tanítanunk a gyerekeinket arra, hogy örüljenek annak, amijük van. Ha képesek értékelni a meglevő javakat, akkor átélhetőbbé válik az igazi hiány is. Például amikor nincs mit enni. Azért is veszek részt ezeken az eseményeken, mert úgy érzem, ezzel is törlesztek azért, hogy míg másnak nincs, nekem van.

– A Szépírók Társaságának tagjai – közöttük ön is – a könyvfesztiválon egy közlemény fölolvasásával és kitűzővel tiltakoztak a Közép-európai Egyetemet (CEU) ellehetetlenítő törvény ellen. Milyen esetekben hallatja a hangját közéleti kérdésekben?
– Amikor azt gondolom, hogy a lelkiismeretem érdekében is muszáj megszólalnom, amikor a történtek zavarják a közérzetemet. Mindazonáltal nem hiszek benne, hogy az írónak, költőnek kutya kötelessége volna véleményt nyilvánítani politikai kérdésekben. Mindenki cselekedjen saját belátása, alkata szerint. Ráadásul könnyű átesni a ló túloldalára: ha egy író sokat foglalkozik politikával, akkor előfordulhat, hogy pont arra nem marad ideje, ami a legfontosabb volna, az írásra.

– Mikor jelenik meg a következő műve?
– A könyvhéten lát napvilágot a Párducpompa című válogatáskötetem, ötven tárcanovella lesz benne. Ősszel pedig Guillaume Métayer francia költő verseskötete is a könyvesboltokba kerül, amelyben Imreh András, Kemény István és az én fordításaim szerepelnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.10.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.