Vörös: tömegsír magyarokkal

Szabadka után Budapesten is bemutatták a Vöröst

2013. november 11., hétfő 15:13, frissítve: hétfő 15:32

Több tízezer magyart irtottak ki Tito partizánjai 1944 végén, 1945 elején a Délvidéken. A genocídiumról a Szabadkai Népszínház magyar társulata és a Katona József Színház által készített közös darabot most mutatták be a Kamrában. A rendező Máté Gábor.

A genocídiumról a világ közvéleménye sokáig nem is tudott, pedig a bácskai származású Teleki Júlia írónő szerint „voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. (…) Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfa botra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét.”

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A tetteseket – ellentétben a háború alatti magyar kegyetlenségek elkövetőivel – nem vonták felelősségre; eredmény, hogy szerb kormánytényezők nemrégiben elismerték a bűntetteket. Brestyánszki Boros Rozália egykorú visszaemlékezések alapján készült drámájának színtere végig a szénporra emlékeztető anyaggal hevenyészetten borított tömegsír (díszlet: Cziegler Balázs); a peremen a kezdő- és a záróképben asszony (Szirtes Ági) ül; felidézi az eseményeket, szavai nyomán a kicsavart testű halottak felkelnek, s kezdetét veszi a nyers, fájdalmas múltidézés.

Emléktöredékek sorjáznak gyors tempójú egymásutánban váltakozva, a személyes bosszútól az egyéni szenvedések stációin – a nemi erőszakon, a kényszersorozáson, a válogatott kínzásokon, a nyilas főjegyző halálán, a magyar asszony és a szerb partizán gyanakvó románcán – át a Boldogasszony anyánkat éneklő, kivégzésére váró meztelen tömegig. A szerepek váltakoznak, aki szerb katona volt, magyar áldozattá válik a következő pillanatban és viszont. A partizánnők keletiesen élénkvörösre festik az ajkukat, a vér és a halál vörös szalag és géz: ez hull ki a főjegyző száján, a börtönben brutálisan bántalmazott parasztember nadrágnyílásán, tekeredik a halottak fejére. Vörös a zászló, a csillag, s nyomában találó szimbolikával a cím is. A jelenetek lezárásakor a szereplők látványosan kilépnek addig hurcolt karakterükből: az elidegenítés új, felülemelkedett látásmóddal kínálja meg a nézőt.

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A zörgő porszemcsék, s a hozzájuk passzoló – hasonló, szürkés-matt tónusú – jelmezek (Kovács Andrea munkája), a két társulat egymáshoz harmonikusan illeszkedő színészi játéka – Szirtes Ágira, Fekete Ernőre, Szilágyi Nándorra, Pálfi Ervinre gondolhatunk elsősorban – szikár, szuggesztív atmoszférát teremtenek. A néhány gyengébb pillanat – a falusi nők keresett beszélgetése a kegyetlenségekről, a partizán és a magyar asszony szerelmének jelenete – valószínűleg az irodalmi alapanyag egyenetlenségéből adódik. Kevésbé epizodikus szerkesztésű történetmesélés esetén mindez inkább elkerülhető lett volna.

(Brestyánszki Boros Rozália: Vörös. Katona József Színház, Szabadkai Népszínház. Rendező: Máté Gábor)

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.