A legvörösebb föld: elfeledett magyarok Dél-Tirolban (2.)

Gazdátlan hagyomány vagy újraélhető példázat?

Margittai Gábor

2014. május 7., szerda 14:11

Az első világháború nem csupán máig meghatározó véres mitológiája az észak-itáliai térségnek, de a kisebbségi öntudat elrugaszkodási pontja is. E mitológiák és azonosságtudatok kereszttüzében gyorsan megteltek a katonai temetők; s a hirtelen többségivé vált olasz kisebbség valahogy mégis kisebbségben maradt. A történelmi Dél-Tirol – mai nevén Trentino–Alto Adige autonóm régió – Itália egyik kiemelkedően gazdag térsége. Ám a maga tudathasadásaival, megbélyegzett népcsoportjaival sokszor éppen olyan, mintha Erdély vagy a Délvidék mélyrétegeiben járnánk.

Mintha valaki gondos munkával kilúgozta volna a színt és a vonásokat az arcukból: fejük nagy halom rongy közepéből kandikál ki, és csüng le a jeges odú pereméről. Akad olyan persze, akinek a mázsás jég már teljesen szétlapította az arcát, de ezek itt hárman elfogadható állapotban vannak, szinte még az is kivehető, hogy fiatal emberek voltak, amikor a közéjük vágott kézigránát kioltotta az életüket.

Csaknem száz évvel ezelőtt, 3500 méteres magasságban, az észak-olaszországi Alpok végtelen gleccsermezőjén.

Bár egyikük bal lába csak évekkel később fog előkerülni – amikor hóból kiálló magányos bakancsra és az arra szerelt rozsdás hágóvasra lesznek figyelmesek a hegymászók –, a három férfi egymásba gabalyodott holttestét izgatottan és megrendülten ásni kezdik a kutatók. Óvatos csákányütésekkel fejtik le róluk a jég szemfedőt, söprűvel tisztogatják meg a kopasz fejeket; s lassan kivehetővé válnak az Osztrák–Magyar Monarchia szürke egyenruhájának foszlányaiba burkolt testrészek, a gombok és a lőszertáskák, majd a halál előtti utolsó görcsös mozdulatok. Ha előkerül a dögcédula is a hókásából, az még nagyobb szerencse, mert legalább három fővel csökkenhet az eltűntek száma azon a frontszakaszon, ahol számolatlanul és névtelenül pusztultak el az emberek.

Gleccseren járni már önmagában életveszély – nem pedig egymás állásait lerohanni, kézitusában vonaglani a havon, sítalpakon siklani a szakadékok szélén, és bármikor könnyedén ellőhető drótkötélpályán szállítani le-föl súlyos sebesültet, lőszert és tüzelőt, löveget és élelmet. Az itteni közlekedésnek megvannak a maga szigorú szabályai: mindig egymáshoz kötözve és minél korábban indulni, amikor még viszonylagos biztonsággal lehet mozogni a gleccseren, amely az idő melegedésével mindinkább aknamezőre kezd hasonlítani.

Nem veszélytelen foglalatosság fémkeresővel pásztázni a jégkérget sem. Több száz méter mély sziklahasadékok maradhatnak rejtve a hó alatt, elég egy rossz lépés. Bátorság, szenvedély, elkötelezettség kell ehhez. Ha van valami jó a klímaváltozásban és az Alpok jégárjainak visszahúzódásában, az az, hogy az egy évszázada ember nem járta, olvadozó mezőkön mind gyakrabban tűnnek elő égnek meredő bakancsok, puskacsövek, aknavetők, barakkok, lövészárkok – és egyre gyakrabban lehet levonszolni ütközetben nyomtalanul elveszett hősi halottakat. Hogy aztán valamelyik közeli hegyi falu festői temetőjében végső nyugalomra lelhessenek.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Vagy még ott sem.

A klímaváltozás miatt egyre könnyebb a dolguk az olasz gleccservadászoknak, amikor légkalapácsukkal beássák magukat a többméteres jég alá szorult fedezékekbe, ahová kompresszorral nyomatják be az oxigént; és egyre nagyobb számban hoznak elő muníciós ládákat, gázálarcokat, buzogányokat, szögesdrótból hajlítgatott feszületet, köpenybe fagyott parazitákat, amelyek még az örök hó birodalmában is agyonkínozták a katonákat. Ám a „fehér háború”, az Alpok jégmezőin zajló lövészárokharcok relikviái között felbukkan egy-egy dianás fiola, egy budapesti patikus üvege Szabadság tér felirattal, egy húszfilléres, a pécsi dohánygyár cigarettapaklija vagy Karinthy Frigyes meg Gábor Andor novelláit rejtő megsárgult lapjai az Érdekes Ujságnak. Netán a wilsoni politikában csalódott Pesti Hírlap 1918-as vezércikkei, amelyeket a gleccsereken olvasgathattak a magyar bakák, mielőtt tűzgyújtásra – vagy egyéb nemes célra – használták volna föl őket. De 1918 októbere már túl késő volt bármihez is, így ma olaszországi magánmúzeumokban szépen restaurálva emlékeztetnek arra a magyar újságlapok, hogy lenne mit keresnünk nekünk is ezeken a gleccsereken.

S ha ez túl meredeknek tűnik, legalább a hajdani Dél-Tirol hegygerincein és völgyeiben, ahol ugyancsak számolatlanul vesztek oda s leltek nyughelyet a hajdani Magyarország katonái.

---- Oldal ----

„Eredeti szerzet ez a mi magyarunk. Amerre lép, magyarul hallja megszólalni a tájat. A Ca’d Anna átalakul – Kád Annává. A Meneguzza – Meleg utcává. A Monte Asalone – Aszalóvá. No, ez az utolsó név fenemód talál. Az Asalone ugyancsak megaszalja azokat a csapatokat, amelyek rajta állanak.” Monte Cima és Cimone, Pasubio, Tonezza, Pergine, Hétközség, Valsugana, Asiago, Stilfserjoch, Slagenhaufi – Somogyváry Gyula sorait kiegészítve a végtelenségig lehetne sorolni azoknak az észak-olaszországi hegycsúcsoknak, hágóknak és katonai temetőknek a nevét, amelyek magyar hőstettek és hősi halottak nálunk alig(ha) ismert emlékhelyei. Szent zónák – ahogy az egykori ellenség meghatározza ezeket a földdarabokat, legyen szó véreiről vagy vérének kiontóiról. Hogy ezek a területek a XXI. század elején, a centenáriumhoz közeledve újra a régió kiemelt pontjává válhatnak, ahhoz persze sok rögös évtizeden kell túl lenniük azoknak a népcsoportoknak, amelyeknek tagjai száz éve egyik pillanatról a másikra váltak az ellenség jogfosztott állampolgárává. Legyen szó németről vagy olaszról…

Fotó: Margittai Gábor

 

Még gondolatban is fárasztó végigbarangolni mondjuk a bukovinai Csernovictól a trentinói Aláig az Osztrák–Magyar Monarchia békebeli területén; de feltehetően magukat az olaszokat is fárasztotta a gondolat, hogy Dél-Tirol – Isztriával és az Isonzó völgyével egyetemben – úgy fúródik a fiatal állam testébe, mint szög a talpba. 1915 májusában, hosszas és nagy visszatetszést szülő libikókázással, Itália elérte tehát, hogy a semleges szövetségesből „áruló” agresszor legyen, végre színről színre kimutatva a „Monarchia elleni ősrégi gyűlöletét”. Végső szorultságában a k. u. k. birodalom hiába mondott le Dél-Tirol elsősorban olaszok lakta részeiről, hiszen a keleti fronton továbbra is helyt kellett állnia, Itáliának esze ágában sem volt lemondania Görzről/Goriziáról, Triesztről/Triestéről és Trientről/Trentóról. Nagyjából annyira teljesíthető ultimátumot adott nekünk, mint mi Szerbiának 1914-ben. Az olasz „irredenta” fel nem szabadított területnek tekintette messze Bozenig/Bolzanóig és a Dráváig az Osztrák–Magyar Monarchia szomszédos régióit. Még akkor is, ha az „elnyomottak” kitűnően érezték magukat a birodalom kebelén. Sőt fegyverrel is megvédték a határait – saját népüktől.

Az olasz fronton a Monarchia határvédelemre, Itália területszerzésre rendezkedett be. Ami a valóságban annyit tett, hogy irgalmatlan erőfeszítéssel, milliónyi ember mészárszékre terelésével zsebkendőnyi, értéktelen területek cseréltek gazdát az 1917-es caporettói nagy áttörésig. Már a háború kirobbanása előtt tucatszámra emelkedtek ki a földből a korszerű betonerődök a völgyek és főbb útvonalak védelmében (és a legfőbb bizalom jegyében); majd lövészárkok szántották keresztül-kasul a lélegzetelállító havasi tájat; a Dolomitok megmászhatatlan sziklatornyaira tüzérek fészkelték be magukat; s a gleccsereken egész hadseregek csúszkáltak át, hogy hátba támadhassák az éppen erre számító ellenséget. A dél-tiroli frontszakasz azonban még az isonzóinál is kevésbé van jelen a honi köztudatban – ha az ember a magyarok első világháborújával foglalkozik, ezt a tézist már papagájszerűen kénytelen ismételgetni –; annak ellenére, hogy a példásan karbantartott itteni hősi temetőkben megdöbbentő számban nyugszanak eleink. Vagy kerülnek elő évről évre jégbe fagyva afféle k. u. k. Ötziként. Amint Apponyi Albert gróf fogalmazott honfitársairól, a szerbiai frontvonalról idevezényelt magyar menetezredekről, amelyek „nemzeti háborúnak tekintették az olaszok elleni harcot”: „A magyar katonák meg fogják állani helyüket az Alpesekben éppúgy, mint a tiroli vadászok a Kárpátokban.”

Itt is, ott is utolsó töltényig megállták – nem ők tehetnek arról, hogy az Alpesek és a Kárpátok is elveszett.

*

Ha létezik lélekvándorlás, Giovanni Terranovában a Monarchiához hű olasz nép lelke született újjá. Márpedig léteznie kell, máskülönben nehéz megmagyarázni azt a harci kedvet, amellyel tűvé teszi a régi Dél-Tirol Brunecktól Roveretóig, német Tiroltól olasz Tirolig húzódó tájait – a mai Trentino–Alto Adige autonóm régiót –, hogy visszaépítsen olyasvalamit, ami már csak regékben meg katonadalokban él. Más kérdés, hogy Giovanni Terranovából több száz „példány” sürgölődik Südtirolban (Alto Adige) és Trentinóban, akik hősi halottak névsorát emelik ki a reménytelen feledésből, elveszett temetőket, erődöket, lövészárkokat ásnak föl, könyveket írnak a „birodalom utolsó országútjáról”, konferenciákat szerveznek – egyszóval méltó emléket igyekeznek állítani egy olyan népcsoportnak, amelyet mára szinte elnyelt a politikai és etnikai skizofrénia. És amelyik eltűnt valahol a dél-tiroli németek és a venetói olaszok közötti szakadékban.

Giovanni Terranova, mint a többiek is, egyébként lelkes amatőr, önkéntes a szó legnemesebb értelmében: a trentói közművállalat személyzeti osztályának vezetője volt, mielőtt fel nem tette nyugdíjas életét arra, hogy egy olaszországi, pontosabban szardíniai kis melléksziget haláltáborának, az asinarai lágernek a történetét feldolgozza. Egyszersmind a több ezer ottveszett ismeretlen magyar bakából – egyelőre – csaknem ezernek segítsen nevet adni. Nem csoda, hogy a honvédség vezérkari főnöke, Benkő Tibor kitüntetésben részesítette a napokban. Már több mint egy éve leveleztünk a Szamár-sziget magyar szellemkatonáinak ügyében, amikor indítványozta, látogassuk meg, mert olyasmiket mondana és mutatna, amelyeket csak személyesen lehet…

---- Oldal ----

Egy trentinói olasz, egy müncheni német, egy cseh és két magyar üldögél Giovanni Terranova asztala körül a nyári forróságban. Megosztjuk egymással, amit ki-ki összehalászott Asinara eltitkolt rémtetteiről. A társalgás nem csupán baráti és kölcsönösen inspiráló, de néhány kegyelmi pillanatra az Osztrák–Magyar Monarchia légköre is ránk ereszkedik. Vannak heves vitáink, elsősorban a Monarchiát szívből gyűlölő csehek szerepe kapcsán, amelyek megmutatják az információcsere és -értelmezés határait is. De aztán útra kelünk Giovanni erélyes vezetésével, hogy több tucat helyi kutatóval és hagyományélesztővel találkozva tíz napon át járjuk a környező hegyeket és temetőket, erődítmények romjait és az ereklyevadászok lelőhelyeit. S hogy egy idő után csak azt vegyük észre, hogyan kapcsolódnak egymásba szenvedéstörténeteink.

– Mondja, van igény arra Magyarországon, hogy megismerjék a magyarok trentinói harcait? – faggat Giovanni Terranova, amikor sok száz közösen megtett kilométerrel a hátunk mögött búcsúzkodunk.

– Abszolúte – mondom én elbizonytalanodva.

*

– Mi nem 2015-ben, hanem 2014-ben emlékezünk meg a nagy háború centenáriumáról – jelenti ki önérzetesen Mario Eichta nyugalmazott trentói közhivatalnok, az autonóm tartományi hivatal kabinetének volt munkatársa, ma pedig az osztrák Fekete Kereszt hadisírgondozó szervezet magas rangú helyi tisztviselője. Ennek az egyetlen esztendő különbségnek perdöntő jelentősége van: kijelöli a történelmi vízválasztót a hajdani Osztrák–Magyar Monarchia területén élő, e terület sérthetetlenségéért hadba szálló – illetve az e régiót bekebelező olaszság között. Akinek ugyanis 1914-ben kezdődött a háború a mai Olaszország területén, az a k. u. k. hadsereg katonájaként járta be az első világháború frontjait – amit még akkor sem illik errefelé letagadni, ha mindezért akkortájt a bajtársaktól lenézés és bizalmatlanság, később az újdonsült honfitársaktól meghurcolás járt.

A venetói Arsiero kisváros fogadójában beszélgetünk; s hogy jobban értsük ennek az egy évnek a tudathasadását, mely olykor szétfeszítette a történelmi Dél-Tirol kereteit, a hetvenes éveit taposó, szálfaegyenes tartású Eichta úr családi példamesét mond:

Édesapja, az 1872-ben született Luigi Eichta nehezen volt nevezhető konformistának: a XX. században nemigen volt olyan rendszer, amelyik ne kívánta volna üldözni, bebörtönözni vagy éppen megsemmisíteni. Német névvel, olasz – méghozzá irredenta – öntudattal a német Meranban élni – hát, nem lehetett egyszerű dolog, nevet signore Mario. Idősebbik Eichta sem könnyített a helyzetén: 1898-ban, a Monarchia fénykorában katolikus munkásszövetséget alapított, amely maga köré gyűjtötte és segítette a környéken dolgozó olasz ajkú dél-tiroliakat.

– Megtehette, mert a Monarchia tisztelte a kisebbségeit, jogokat biztosított nekik – magyarázza Mario –; virágzott a birodalom, úgyhogy az olasz irredenták is békét kötöttek az osztrákokkal.

Ez a béke egészen addig a percig tartott, amíg Luigi Eichtához be nem állított a merani k. u. k. titkosrendőrség, mint valami sötét Kafka-regényben, felszólítva, hogy adja meg magát. Ez 1915-ben, három nappal az olasz hadüzenetet követően történt. A vád kémkedés volt: Luigi túl gyakran járt ki a vasútállomásra. Hiába magyarázta el a civil ruhás uraknak, hogy mint a katolikus szövetség vezetője kötelessége a frontról hazaszállított olasz tiroli sebesültek fogadása, bebörtönözték, majd az ausztriai Katzenauba internálták. Ide kerültek a birodalom „politikai megbízhatatlanjai”, nem csupán Dél-Tirolból, de Dalmáciából, az Isonzó-völgyből, Fiuméből, Görzből és Triesztből is. Azokat a papokat is deportálták, köztük a trentói püspököt, akik nem voltak hajlandók németül gyóntatni, mert nem hagyták „germanizálni” a híveiket.

A lojális trentinói olasz értelmiség többé nem volt szalonképes a hatalom számára. Akiket nem internáltak, megalázó frontmunkákra kényszerített, nagy veszteségeket elszenvedő munkásszázadokba sorozták – azokat is, akik tűzzel-vassal szerették volna megóvni otthonukat. A trentinói katonákat elsősorban keleten, Galíciában vetették be, és nem az olasz fronton, ahol azonos nyelvű ellenséggel kerültek volna szembe. Annak ellenére, hogy néhány száz trentinói olasz szökött át csupán az olasz hadsereghez, miközben a térségből hatvanezer férfi vállalta a Monarchia védelmét, akár sok ezer kilométerre a veszélyeztetett szülőföldtől. Közben a rendőrség a végvidéken betiltott minden irredentagyanús szövetséget, klubot – még a bélyeggyűjtőkét és a biciklistákét is.

– Pedig Ferenc József olyan volt az itteni olaszoknak, mint a földre szállt Madonna! – fakad ki most Mario Eichta. – Évszázadok óta béke honolt ezeken a vidékeken, az olaszok kilencven százaléka hűséges volt a császárhoz! Nem lett volna szükség erre a hatalmi ostobaságra!

Habsburg Károly 1917-ben megkegyelmezett Luiginak. Ám már ez sem akadályozta meg őt abban, hogy tagja legyen a fogadóbizottságnak, mely egy évvel később lelkesen üdvözölte a Meranóba elsőként belépő olasz hegyivadász katonákat. Aztán kitört Olaszországban a fasizmus, amely az irredentákat keblére ölelte, és a német ajkú vidékeken azonmód bezáratott minden nem olasz irányultságú szövetséget – még a bélyeggyűjtőkét és a biciklistákét is. Idősebbik Eichta úr ekkoriban jelentette ki, hogy nem hajlandó a fiait elengedni a szombati fasiszta ifjúsági összejövetelekre, mondván, „a gyerekeknek nem a fasiszta párt az édesanyjuk”. Alig kerülte el a letartóztatást, a nyugdíját megvonták.

– Hogyan élte meg az édesapja, hogy a többségi társadalom hirtelen kisebbségivé vált, és az új államalkotó ugyanazokkal a módszerekkel igyekezett beolvasztani az „idegen” népcsoportokat, mint amelyek ellen Luigi Eichta is küzdött korábban?

– Bár a német kisebbséget mindig keményfejűnek érezte, s ezért az impériumváltás után elköltözött az olasz ajkú Trentóba, azért szörnyűnek látta a kocka fordulását – feleli Mario. – Apám példakép volt, ezért nem merték bántani. De megszenvedte, mint a térség minden lakója, ezt a rettenetes skizofréniát.

– Ne vegye sértésnek, ha megkérdezem: hogyan ítéli meg Itália pálfordulását az első világháborúban? Amit a Monarchia egyértelműen árulásként élt meg, s talán ez a bizalomvesztés vetülhetett – elítélhető módon – az olasz kisebbségre is…

---- Oldal címe ----

– Olaszország sosem annak a szövetségesnek az oldalán kezdett háborút, mint amelyikkel befejezte. És sose fejezett be egy háborút ugyanazzal a szövetségessel, ami mindkét világháborúra igaz – hunyorít Mario Eichta. – Capri szigetén egy asszonynak két kitüntetése volt. Az egyik fia fasisztaként, a másik partizánként halt hősi halált. Hogy árulás lenne? Ez az ország mindig kétfelé szakadva harcolt az egyik és a másik fél oldalán is!

*

Hírek az olasz frontról és vidékéről:

„A hülyeség 1000 méter tengerfeletti magasságon túl nem fordul elő. Ebben a magasságban levő helyeken az ember, hacsak baleset vagy akut baj nem éri, sokáig él. A magasabb svájczi temetőkben a 70-80 évet élt halottak száma feltűnően nagy.” (Vasárnapi Ujság).

„[Mednyánszky] László sokszor ki szokott mászni a lövészárkokból, háttal az ellenségnek, a mi fedezékeinket a sziklákkal mögöttük festve. Az olasz katonák látták nap nap után, egy furcsa öreg urat nagy lobogó köpenyben, aki nem törődve veszéllyel, a süvítő golyók közt csendesen rajzol. Il Santónak [A Szent] nevezték és soha sem lőttek reá. Egyszer azonban az egyik reá fogta fegyverét, és lőtt! A vállán könnyen megsebesítette. A többi olasz katona ezt látva, hogy a Santót bántották, dühbe jött, és elverték bajtársukat” (Czóbel Istvánné, a festő húga).

„…a Val Grande két szárának összefutásánál kiszélesedő szakadékrészt is egyre zúzták. Éppen a kis katonatemetőt. A boldogtalan hősi halottaknak még ott sem volt nyugtuk. Napközben úgy összetúrták, összezúzták újból meg újból a gránátok, hogy esténként a tartalék egy-egy rajával szedettük össze szétroncsolt testrészeiket és csontjaikat, s temettük el megint a kőtörmelék közé. Nem volt ott már két összetartozó csont egymás mellett, nem volt egyetlen ép fakereszt, ép kőhalom” (Somogyváry Gyula: És Mihály harcolt…).

Az ezer méter tengerfeletti magasságon harcoló magyar bakákat igen gyakran érte olyan akut baj, amely nem tette lehetővé, hogy túl sokáig éljenek. A dél-tiroli front – akár az isonzói–doberdói – zabálta az emberanyagot: egy-egy vehemensebb ütközet után előfordulhatott, hogy egy gyalogezred legénységéből tucatnyi embernél több nem maradt harcképes állapotban. A korszerű és a középkori harcmodor vegyítése megkönnyítette ezt: hol mesterséges kőlavinákkal, hol aknafúrással, hol buzogánnyal-fokossal aprították az olasz támadókat; hol meg egész zászlóaljakat vezényeltek neki a betonból és fémpáncélból álló, bevehetetlennek hitt magas hegyi erődítményeknek, amelyek tüzérségükkel és géppuskáikkal könnyedén learatták a támadó hullámokat. Amíg persze be nem vették őket. A harcok szüneteiben pedig bűzös, penészes, patkányoktól hemzsegő mesterséges barlangokban, a hegyekbe vájt, „bombabiztos” kavernákban húzták meg magukat a katonák, akiket manapság olykor szemfüles régészek „szabadítanak ki” az akkoriban rájuk robbantott menedékhelyekről. Vagy olyan fecskefészekszerűen a szakadékok fölé ragasztott barakkokban, amelyeket egy jól irányzott lövéssel a semmibe lehetett küldeni.

Efféle világban, hullabűzben, fogyatkozó fejadagokkal és gyötrő szomjúságban töltötték mindennapjaikat a hanyatló k. u. k. birodalom magas hegyi katonái, akik ha súlyosan megsebesültek, kevés eséllyel értek le élve a völgyek katonai kórházaiba. Maradt számukra a rendre szétlőtt, majd magára hagyott hősi temető.

Virágba borult havasi réten kaptatunk föl: kisebb marhacsordák, fenyőcsoportok tagolják a lassan emelkedő fennsíkot, amelynek keretét a Dolomitok kopasz, hófoltos csúcsai adják. Eleinte nehezen tudjuk értelmezni az út két oldalán a rengeteg kisebb-nagyobb mélyedést, ám amikor elérjük a Forte Verle betontömbjét, megvilágosodunk: a száz évvel ezelőtti brutális tüzérségi tűz nyomait nőtte be a fű és a virágmező. A romos, belül életveszélyesen omladozó monarchiás erőd a szivacsossá lőtt rétből kiemelkedő dombon, 1500 méteres magasságban hirdeti az olasz fasiszták munkakedvét: a két világháború között jó ötletnek tűnt, hogy a térség több mint nyolcvan k. u. k. erődjének vasbeton testét fémlelőhelynek használják a nyersanyaghiányos időkben. Szétverték, szétfúrták a falakat, hogy kiszedjék belőlük a vasmerevítést…

Mi sem a könnyebb utat választjuk hát: a Vezzena csúcs felé törve a csaknem kétezer méteres hegy legmeredekebb ösvényén mászunk föl, olykor négykézláb. Lassan elfogynak a fák, és a sziklába vájt, alig járható csapáson botladozva azon töprengünk: ha csak közlekedni ilyen nehéz, milyen lehetett rohamozni golyózáporban az olasz hegyi elit katonáknak. Az alpinik 1915-ben és ’16-ban folyamatosan próbálták bevenni a hegycsúcson található másik erődöt. Csakhogy a Forte Vezzena valóságos osztrák–magyar mérnöki csoda: 1300 méteres mélységű szakadék szélén, a hegy betonba öntött folytatásaként emelkedik a Valsugana-völgy fölé. A „felföld szeme” akkor is éber maradt, amikor az olasz tüzérség emeletről emeletre próbálta meg lerombolni, mert védői inkább a hegy mélyébe vájtak újabb szinteket, csak hogy tartani tudják az erődöt.

---- Oldal ----

Régi monarchiás katonai útra érünk ki, az eredeti kerékvető kövek szépen helyreállítva követik a szédítő kanyarokat. Már nincs messze a csúcs, amit az egyre szaporodó halotti emlékművek is jeleznek 1939-ből és későbbi időkből. De hogy hányan pusztultak itt el az első világháború alatt, annak semmi nyomát nem találjuk a rommá lőtt szegény régi erőd körül – annál inkább majd visszafelé, a katonai utat övező rengeteg mélyén, ahol most is jól követhetően kígyóznak az olaszok állásai – ahonnan reménytelen rohamaikat indították.

Hideg szél fúj az 1900 méteres magasságban, bekukkantunk a beszakadt födémzetű erőd belsejébe is, ahol csigalépcsők, kilövési nyílások, kongó kupolák emlékeztetnek az egykori „várvédőkre”. Ha pedig kiállunk a szakadék szélére, nem csupán az egyik stratégiai fontosságú városkát, Borgo Valsuganát és a határában fekvő mélykék tavakat pillanthatjuk meg, de azzal a levegőréteggel is egy vonalba kerülhetünk, amelyet ittebei Kiss József, a zseniális és lovagias első világháborús magyar vadászpilóta hasított gépével.

*

– Miért ennyire fontosak önöknek az ellenség temetői?

– Ugyan mit számít, ha osztrák, orosz, francia vagy olasz nemzetiségű a halott: nekem is voltak rokonaim, akik Galíciában estek el, soha nem ismerhettem meg őket. Azt sem tudom, hol lehetnek elhantolva. A halottak nem ellenségek. És hát végtére mi is az osztrák–magyar birodalom állampolgárai voltunk!

Nem fedezünk föl magyar nevet azon a listán, amely a Borgo Valsugana fölötti kis temető oldalában sorolja a hősi halottakat, akik a Monte Civeron és az Ortigara környéki kegyetlen harcokban veszítették életüket. De lehet ez az idegen helyesírás következménye is. A gondosan rendbe tett sírkert bejáratánál idős úriember tesz-vesz – mint kiderül, a veterán alpini volt a felújítás egyik kulcsfigurája, vérbeli hegyi ember, aki ma is három óra alatt képes leküzdeni gyalogosan 1500 méteres magasságot. Német útitársunk napokig nem tér magához e teljesítménytől.

Ám erre a képességre szüksége is volt, amikor hetente hét-nyolc alkalommal ment föl ahhoz a másik k. u. k. katonatemetőhöz, amelyet nemrégiben ő talált meg – a háború óta érintetlenül! A frontvonal áthelyeződése és a háború vége után ugyanis egyszerűen feledés borult arra a néhány tucat hősi halottra, akiket többnyire koporsó nélkül, sőt anyaföld híján pusztán a sziklákba robbantott gödrökben kapartak el sebtében. Az idős hegyi katona megtalálta a dögcédulákat, s láncos buzogányra is akadt az egyik sírban; aztán megszervezte, hogy a helyi veteránszövetség tagjai visszaállítsák eredeti állapotába a fönti és a lenti temetőt is. Helikopterrel vitettek föl betont és faanyagot, idelent pedig a tábori pap egykorú fényképei alapján 2001-ben restaurálták a régi kegyeleti körletet fejfástul, kápolnástul, az azonosított halottak nevét a fejfára írva – talán csak azt a fafaragványt téve hozzá, amelyen olasz és osztrák–magyar katona síron túli barátságban fogja át egymás vállát az oltár oldalán. Mindezt minden vasárnap, kizárólag önkéntesek erőfeszítésével, amíg el nem készültek a munkával. Folytatva azt az alpini munkát, amely a környék első világháborús relikviáinak, áldozatainak felkutatásában, emlékük gondozásában sem merül ki.

Ezért hát nem is érti az idős hegyi katona, min csodálkozunk mi. Hogy Ausztriában született és a mai Itália területén elpusztult fiatalemberek emlékét őrzik? Na és? Hiszen ők is ezért a szülőföldért harcoltak. S amit már nem mond ki, mert a hangja elakad, és csak az arca meg a mozdulatai jelzik: mindenki a saját „ismeretlen” halottait, elveszett szeretteit is gyászolja a másokéiban.

Ez van.

A legvörösebb föld: elfeledett magyarok Dél-Tirolban (2.)
A legvörösebb föld: elfeledett magyarok Dél-Tirolban (2.)

Forrás: Magyar Nemzet

A szerkesztő ajánlja

Lándori Tamás

Nem tűnt őrültnek a tornyospálcai apagyilkos

A helyiek azt beszélik, új pirulákat írt fel orvosa az elkövetőnek újabb szörnyű tette előtt.

Vég Márton

Orbán és Soros egy csapatban játszik? „Soros-szervezetet” pénzel a BM

Több millió forint állami pénzt kapott egy menekülteket segítő szervezet, amely tagja a milliárdos civil hálózatának is.

Molnár Csaba

El sem tudja képzelni, mennyi vér tapad egy avokádós pirítóshoz

Fegyveres bandák támadják a farmokat Mexikóban, ahol a drogcsempészet mellett az avokádótermesztés a legjövedelmezőbb üzlet.

Pápay György

Pápay György

Nem bojkott kell, hanem mozgósítás

A választástól való távolmaradásról szóló vitáknak a Fideszben örülnek a legjobban.