A Szamár-sziget szellemkatonái

2014. március 19., szerda 04:35, frissítve: szerda 12:11

A történelmi tényfeltárás a világ egyik legizgalmasabb és leglélekszakasztóbb írói tevékenysége: olyan nyomozómunka, amely rég eltűnt (vagy eltüntetett) jelek, bizonyítékok, kósza mesék alapján próbál életet lehelni akár évszázadok óta halott emberekbe, elnémult kisvilágokba. Az első háborús szardíniai haláltábor, sok száz magyar katona vesztőhelye ilyen nyomozás és csodakísérlet helyszíne – mely olvasóinknak és a kutatótársaknak köszönhetően egyre élesebben bontakozik ki a ködből.

Vaskos borítékot hozott a minap a posta, Dél-Tirolból küldték. Már meg sem lepődöm ezen, amióta Erdélytől Szerbián, Ausztrián, Észak- és Dél-Olaszországon, Szardínián át egészen Franciaországig, sőt Afrikáig szövődik az a hálózat, melyen amatőr fogolytábor-kutatók, csatatérrégészek, szaktudósok és levéltárosok, turisztikai szakemberek és művészettörténészek, leszerelt idegenlégiósok és dédapjukat kereső utódok áramoltatják az információtöredékeket. Amit a borítékban találok, attól most mégis elakad a lélegzetem: minden kísérőlevelet vagy kommentárt nélkülözve megsárgult szélű, négyrét hajtogatott kendő bukkan elő. Amikor csücskeinél fogva óvatosan kinyitom, piros és narancsos virágok lobbannak föl, koszorújukban két magyar zászló és hazánk koronás címere, lejjebb két mozsárágyú, alattuk kisebb tábori lövegek tüzelésre készen – és az egész kompozíciónak egykor égszínkék, mára megkopott betűkkel róva az alábbi szöveg ad értelmet: „Fogságom emlékére, 1914–1917; szeretettel anyukámnak: Tibai György.” Az aprólékos műgonddal hímzett (!) alkotás közepén fénykép, amelyen hanyag eleganciával cigarettázó magasabb és a balját bajonettjén nyugtató zömökebb fiatal férfi pózol a frontvidéket járó fényíró mesternek. A bajtársak egyike feltehetően maga Tibai lehet, aki valamely dél-tiroli támadás során olasz kézre jutva, rabsága egyhangúságában varrogathatta ezt az emlékkendőt, hogy száz esztendővel később egy derék kőműves rábukkanjon az újjáépítendő padlás porában, majd egy világháborús magánmúzeumot működtető észak-itáliai kutató figyelmes és megrendítő ajándékként hazaküldje azt.

Csak reménykedhetünk abban, hogy hajdan maga Tibai György is hazaérkezett Olaszországból.

Ilyen rajtaütésszerűen és eszméltető erővel bukkannak föl az egyik legdrámaibb történetű korabeli hadifogolytábor, a szardíniai Asinara, azaz a Szamár-sziget lágerének emlékei is a világ minden tájáról, amióta másodszor is fölkerestük a helyszínt, a látogatásokról riportsorozatban számoltunk be (Mérgezett tenger; Sorminta koponyákból. Magyar Nemzet Magazin, 2011. december 24. és december 31; Jelen! Magyar Nemzet, 2012. december 24.), majd felhívást tettünk közzé olvasóinknak, hogy a családi archívumokban rejtőző dokumentumok napvilágra kerüljenek – előremozdítva meglehetősen reménytelennek tűnő nyomozásunkat. Hiszen, gondoltuk, hogyan lehetne meggyőzően feltárni egy tragikus eseménysort, sorskatasztrófák egész láncreakcióját, amelyek tárgyi és szellemi tényeit gondosan rombolták az elmúlt évszázadban – Olaszországban és hazánkban egyaránt!

Ám meg sem száradt legutóbbi cikkünkön a nyomdafesték, levelek, névsorok, fogolynaplók és rajzok özönlöttek a kérés nyomán, önzetlen felajánlások, felfedezések, fordítói segítség, bátorítás, valamint a soha nem múló gyász és a hadviselő felmenők iránti tisztelet szavai. Igazolva, hogy mindenáron le kell ásni e történet legmélyére, bármit találjon is ott az ember, és hogy megengedhetetlen mulasztása történetírásunknak az első világháború „elsikkasztása”. Mert ami a kommunizmusban imperialista hadviselésként volt elkönyvelve és eltemetve, az az elmúlt húsz-egynéhány évben igazán visszakerülhetett volna méltó történeti fiókjába – nem beszélve azokról a magyar százezrekről, akikre a hivatalos feledés és megvetés homálya borult, hősi éltükben és holtukban egyformán.

Kutakodásunk az elmúlt hónapokban aztán nemzetközi érdeklődést is ébresztett, és kisült, hogy ez az első világháborús rémtörténet néhány elszánt helybéli kutató lelkiismeretét sem hagyja nyugodni. S ha valami, közös múltunk egyensúlyt teremtő feltárása és a mostohán kezelt perifériák közüggyé tétele talán az egyik legeurópaibb gondolat, mely ellentétes érdekű államokon, akadékoskodó, öntelt hivatalokon, de akár ellenséges mitológiákon át is képes hidat verni és a legkülönbözőbb korú és ösztönű embereket összehozni.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

S hogy mi lehet a magyarázat arra, hogy a tíz körömmel kikapart információmorzsákat nem tartották meg maguknak hiéna módon e virtuális térben lebegő társaság tagjai? Meglehet, a Szamár-sziget erős kisugárzása és az eltitkolt szenvedés mértéke. Mindaz a nyugtalanító titok, mely ott lappang a sziklák között. S a felismerés, hogy csak ez az újraélesztett, bizonyos szegleteiben újraépített „Monarchia” szavatolhatja Asinara tragédiájának megértését. Így lehetséges az, hogy egy-egy magyar honvéd megsemmisültnek hitt nevét isten háta mögötti szárd falvak anyakönyvéből, bányák mélyéről egy dél-tiroli kutató hozza a felszínre, s adja tovább nekünk, hogy legyen mód tájékoztatni a családot. Amely így talán eggyel kevesebb eltűntet tarthat majd számon a családtörténetben…

De a levélváltásokból, a dokumentumok megosztásából és a magánindíttatásokból az is egyértelművé vált, hogyan lesz az egyszeri egzotikus szigetlátogatásból megszállottság, és hogy egy paradicsomi mediterrán földdarab hogyan láncolja magához mindazokat, akik a poklát akarják föltárni.

„Plavec Mihály 1914. szeptember 10-én sturm [roham] alkalmával szájlövést kapott Szerbiában egy kopasz hegyen. Karka Szarvasi Mihály 1914. szeptember 10-én sturm alkalmával szívlövést kapott, egy szerb állásban lett eltemetve. Korp. Kepka Pál nagyszénási lakos […] fejlövést kapott, egy kukoricásban lett eltemetve. Pópa Tivadar […] egy ezüstbánya körül lett eltemetve” – böngészünk a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban egy kéziratos veszteséglistát.

A békéscsabai állomáshelyű császári és királyi 101. gyalogezrednek e katonái és „kutya Szerbia” első lerohanásakor elesett bajtársaik biztosan nem osztoztak azok sorsában, akik sokszor csupán néhány perces harcot követően szerb fogságba estek, már a nagy háború első napjaiban. Ha fél lábbal a sírban is, de túlélték az 1915-ös szerbiai tífuszjárványt, amely a több mint nyolcvanezres k. u. k. hadifogolycsoportot rövid, ám kimondhatatlan szenvedésekkel teli idő alatt csaknem egyharmadára apasztotta. Átvészelték azt az erőltetett menetet is, amelynek során a teljes szerb hadsereg, a lakosság jelentős része és a maguk előtt hajtott maradék hadifogoly télvíz idején átvánszorgott a Balkánon, át az albán hegyeken és mocsarakon; majd az ezek után is életben talált foglyokat az olaszok áthajózták a Szardínia melletti Asinara szigetre – a tízezreket befogadni képtelen tengeri vesztegzár és fegyenctelep területére. Itt túlélték a hónapokig dühöngő kolerajárványt, amelynek során az éhezők bajtársaik hullájával aludtak egy sátorban, vagy a halottal a vállukon álltak sorba ételosztáskor, csak hogy dupla adaghoz jussanak. Majd az e járványon is fölülkerekedőket áthajózták franciaországi lágerekbe, kényszermunkatelepekre, hogy többeket elragadjanak az idegenlégió toborzótisztjei – a gyors és biztos afrikai halálnak vetve a legyöngült, felőrölt idegrendszerű bakákat. Aki pedig még ezt is túlélte, azt homályos hírek szerint végül Dél-Afrikában géppuskázták le brit különítményesek, megtorlandó a zendülését mindazoknak, akik szerettek volna végre hazatérni. A húszas években…

Beláthatatlan, honnan hová ível a szamár-szigeti történet.

---- Oldal címe ----

S hogy Európa, Afrika mely ösvényein vonszolta magát ez az egyre fogyatkozó k. u. k. csontbrigád. Számtalan egykori és mai állam területét, több ezer kilométernyi kusza útvonalat, jelöletlen tömegsírok százait érinti a magyar katonák végtelen fogságának története. Mely embertelen és szégyenletes mozzanatai miatt csakúgy eltűntté lett nyilvánítva, mint oly sokan, akik az albán hegyekben fagytak halálra, akiket a szerb őrök lőttek, vertek agyon, vagy akiknek a kolerás holttestét egyszerűen a tengerbe hajították az áthajózás során. Ami a leginformatívabb lehetne, olasz katonai forrás például gyakorlatilag nem maradt: a római hadilevéltárban rejtélyes módon csak egy Asinara feliratú dossziét találtak a kutatók, amelynek tartalmát már feltehetően a két háború között eltüntették. Monográfia a halálszigetről csak tavaly jelent meg Olaszországban, így, leszámítva a táborparancsnok, Giuseppe Carmine Ferrari vaskos korabeli kiadványát – amelytől nyilván nem idegen az önmentegető szándék sem, miközben az első halotti névsorok is neki köszönhetőek –, gyakorlatilag csak felelősséget firtató újságcikkek, szórványos tanulmányok, egy-egy memoár látott napvilágot olaszul a Szamár-szigetről. Magyarul „hivatalos” körökben még ennyi sem. Nem hivatalos körökben azonban jóval több…

Tizenhét kilométer hosszú és legfeljebb hat kilométer (helyenként csupán háromszáz méter) széles az a természetes tengeri láger, amely a világon csak itt található, néhány tucat hófehér szamaráról kapta a nevét. Ez a hely maga a tökéletesen összefoglalt, művészi erővel és szeszéllyel megfogalmazott mediterráneum szél formálta törpefáival, vadul burjánzó fűszernövényeivel, sok millió éves gránitszikláival és azúros öbleivel. A vad természetet csak az itt-ott alig kilátszó börtönépületek: a világháborúk után a terrorszervezetek és a maffia büntetőtelepévé vált körletek törik meg, ahol a legkegyetlenebb mészárosokat és szicíliai donokat tartották fogva a börtönvilág 1997-es bezárásáig. Mivel mindaddig ide sem turista, sem kutató nem léphetett be, a bozót mélyén lapuló első világháborús haláltábor roncsai is megőrződtek. A mai napig érintetlenül.

Kápolnaromok, pusztuló emlékművek magyar nevekkel és magyar alkotó kezek nyomaival, táborok kőfalai, Hunyadi János keserűvizes palackok, katonai eszközök, boncasztalok, kiürített tömegsírok – efféle örökséget találtunk tavalyi ottjártunkkor a Szamár-szigeten. A bizarr ízléssel elnevezett Ossario beach (azaz: Csontkamra-part) fölött pedig ott magasodik az az ütött-kopott kis épület, amely legalább hétezer k. u. k. fogoly koponyáját és lábszárcsontjait őrzi – köztük százával névtelen magyarokéit is.

Fotó: Margittai Gábor

E csontkamra üvegezett tárlóitól indult nyomozásunk.

Hogy ki, hogyan, hányan, köztük mennyi magyar veszett oda az 1914–15-ös szerbiai fogságba esés után, amíg Asinarán át eljutottak Franciaországba – ha egyáltalán –; milyen pokoli körülményeket kellett átvészelniük, és akinek nem sikerült, az a Balkán és a földközi-tengeri partvidék mely kukoricásában és ezüstbányájában van elföldelve – nos, ennek megfejtéséhez a szamár-szigeti rabság teljes eseménysorát kell rekonstruálni. S hogy miért fontos ez a történet száz év nyomon követhetetlen távlatából? Mert benne van a darabjaira-népeire hulló, magát szétmarcangoló Osztrák–Magyar Monarchia, benne Közép-Európa a legegzotikusabb szegleteivel és törzseivel, benne a leendő utódállamok minden nyűge és nyila – benne vagyunk mi magunk, ha akarjuk, ha nem. Ezért is érthetetlen e korszak elhanyagolása, hiszen történelmi önismeretünk esélyeit romboljuk rendületlenül.

Maga a balkáni halálmars – jóllehet polgárjogot a mai napig nem igazán nyert a honi történetírásban – valójában meglehetősen jól dokumentált, nem beszélve a most felbukkanó naplókról és levelezésekről, amelyek drámai pontossággal rögzítik a több hónapos éhezéssel és faggyal meg a kannibál fogolytársakkal folytatott küzdelmet. A szerb történeti tudatban ráadásul a tengerig tartó menet, az „albán golgota” a katonai mitológia meghatározó része, s nem csupán a csetnik büszkeségnek, de az önerőből, hatalmas áldozatokkal megmentett ország öntudatának is alapja a mai napig. Hiszen a több százezres sereg inkább a halált választotta, de meg nem adta magát reménytelen helyzetében, amikor a központi hatalmak hadereje tönkreverte; és a szerbek Korfu szigetére evakuálva rendezhették soraikat, hogy aztán megkezdhessék hazájuk fölszabadítását délkeletről – meg sem állva Pécsig…

---- Oldal ----

Asinara egyik legeldugottabb szegletében, sűrű bozótosban most is látható az a megszűnés határára került emlékmű, amelynek még le nem omlott darabjain szürke kis katonák kapaszkodnak egy égig érő hegycsúcsra, halottakat, haldoklókat hagyva maguk után. Látható a szép és egyszerű piétadombormű is az aprócska kápolna timpanonján, meg a két római katonaszent szobrának talapzata, melyet mind-mind egy „Vemess” nevű magyar alkotóhoz kötött Ferrari parancsnok. Azt sikerült kikutatni, hogy az egykori művész fogoly nem más, mint Ősz Nemes György, a Temesváron született, leginkább köztéri hősi emlékműveiről – úgy-ahogy – ismert férfiú, aki végigküszködte a halálmenetet, tengődött és alkotott a Szamár-szigeten, majd Franciaországba került, ahol egy Montauban nevű település templomában a mai napig találgatják, ki készíthette a szűzies Jeanne d’Arc-szobrot…

Asinara mai olasz kutatóinak képzeletét leginkább ő ragadta meg a magyar foglyok közül, róla faggattak bennünket e-mail záporokkal. Nem beszélve a Ferrari könyvében látható monumentális emlékműről, a „Hosszú utazásról”: világháborús Laokoón-csoportként egymásba gabalyodó, haldokló katonákat ábrázolt, ugyancsak Ősz Nemes munkájaként. E fotón kívül, feltételeztük, semmi nem maradt e cementszoborból, amely a halálmars során elpusztult osztrák–magyar bajtársaknak állított emléket a Szamár-sziget egyik táborának fő díszeként. Ősz Nemes György tehát egyre izgalmasabb és rejtélyesebb figuraként emelkedett ki az arctalan-névtelen fogolytömegből; ám a sürgető olasz és szárd kérdésekre jóformán csak lényegtelen adalékokat tudtunk küldeni. Egészen addig, amíg felhívásunkra az alábbi e-mailt nem kaptuk:

„A Magyar Nemzeti Galériában dolgozom, a szoborosztályon, ahol számos mű mellett egy menetelőket, rongyos, elcsigázott férfiakat ábrázoló gipszszobrot is őrzünk. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy ez egy emlékműterv, talán ennek a szörnyű élménynek a hatására született. A művet a szobrász özvegyétől kapta ajándékba a múzeum 1959-ben. Amennyiben érdekli, keressen meg, hogy időpontot egyeztessünk.”

Mezítlábas, roskadozó emberek tömege botorkál a szoborosztály félhomályos alagsori raktárának deszkapolcán, afféle huszadik századi kálváriajelenet katonai kulacsokkal és szétszakadozott uniformissal, eltorzult arcokkal és vállon cipelt haldoklókkal. Kedves olvasónk, a művészettörténész Földes Mária szenzációs „leletre” hívta föl a figyelmünket, amely banális közelségben rejtőzködött, miközben szó szerint minden követ megmozgattunk Szardínián és Budapesten, hogy a szamár-szigeti láger művészi képét meghatározó szobrászról bármiféle adatot találjunk. Olaszországból azt a tapogatózó információt kaptuk, hogy Budapesten állnia kell egy olyan köztéri szobornak is, melyben a hosszú utazást örökítette meg Ősz Nemes. Nos, Földes Máriának és a nemzeti galériának köszönhetően meglett ez a mű, talán a szerb–olasz rabság egyetlen fönnmaradt magyar szoboregyüttese, amely nem köztéri ugyan, hiszen másfél méter hosszú és nyolcvan centiméter magasságú sincs – inkább a soha el nem készült alkotásnak a makettja lehet. Nyilván az is sorsszerű, hogy megmaradt makettnak, és mindeddig arra várt a nemzeti galéria raktárának és a feledésnek a védelmében, hogy újra értelmet és célt kapjon.

Hogy Ősz Nemes György víziója újra testet öltsön.

---- Oldal ----

Fölástuk az MTA Művészettörténeti Intézetének adattárát és lexikongyűjteményét is, hogy pontosabban megrajzolhassuk az egyik legnevezetesebb asinarai magyar arcképvázlatát. „…a szerbiai frontra kerültem, végig harcoltam Szabács, Valjevó, Kragujevác – itt történt a nagy visszavonulás (Potyorek) árulása folytán hadifogságba kerültem […], és sok viszontagságon keresztül sínylődve, Szerbia kiürítésekor Albánián keresztül hajszolva az Adriai tengerig élelem, ruhahiány, betegen. E nevezetes katasztrofális utunkon e nagy fogolytömeg (85 000 ember)ből maradt 12 000, köztük én is betegen az Olaszok kezeibe kerültem. […] Az Olaszoknál sok számos műveim vannak, igen sokat dolgoztam. Franciaországban, Montauban-ban is igen sokat dolgoztam mint hadifogoly” – foglalja össze hányattatásait Ősz Nemes egy közelebbről meg nem nevezett „Méltóságos Uramnak” címzett, 1931-es levelében. A magyar művészeknek kiküldött, kézzel kitöltött kérdőívben ötvenszázalékos rokkantságáról ír, valamint hogy tűzharcos igazolványa felterjesztés alatt van a Hadügyminisztériumban. Országszerte szétszórt hősi emlékműveinek lajstromán kívül sokkal több nem derül ki róla a gyűjtemények anyagából sem. Annyi azonban még tudható, hogy az első világháború magyar hőseinek emléket állító művész, aki a nemzeti panteon írói, politikusai közül is többeket megformált, a második világháború után alig kapott munkát, és 1958-ban hunyt el. Ahogy kevés az adat a kolozsvári születésű Szász Istvánról is, aki ruhájának rongyai alatt, testére kötözve mentette meg fogságban festett vásznait, s azzal igyekezett megőrizni viszonylag kiváltságos helyzetét Asinarán is, hogy „több főrangú portrét festettem a katonai parancsnokság vezetői közül” – miután a szerbiai Nis katedrálisában nagyméretű freskót készített. Ezekkel a tetteivel azonban felkeltette a mai olasz kutatók érdeklődését – ha a hazaiakét nem sikerült is.

Cala Reale, Campu Perdu, Stretti, Fornelli, Tumbarino – e különös hangzású neveket gyorsan meg kellett tanulniuk azoknak az alföldi vagy dunántúli parasztlegényeknek, akik falujukból egyenesen az első világháború egyik legsúlyosabb logisztikai problémájába csöppentek. Ellátni haldokló tízezreket egy víz nélküli, forróságtól izzó szikladarabon, ahol a foglárokon és a szabadon kószáló torokmetsző bűnözőkön kívül semmi nincsen, még egy célszerű építmény sem – ezt a megoldhatatlan feladatot az is átérzi ma, aki végigjárja a szamár-szigeti kálváriát. Jó állapotú aszfaltút vezet a hajókikötő közelében található börtöntől egészen a sziget túlsó csücskéig, ahol a legrettegettebb maffiózókat különítették el még néhány éve is. Az út mellett most is láthatók a négyszögletű kőfalak, amelyek szűkös táboregységenként kétszázötven sátrat, ezer ember hajlékát keretezték 1916-tól egészen a világháború végéig s még tovább is. Egy-egy kidőlt oldalú kápolna, rejtelmes rendeltetésű épület teteje látszik ki néhol a cserjésből, a központban szépen felújítva áll az a templom, amely a krematóriumból épült át Isten legnagyobb dicsőségére… Mindenből csak éppen annyi, hogy az ember támpontokat kereső képzelete nekiálljon kiegészíteni a hiányzó falakat, táborokat, szentélyeket, közéjük képzelve támolygó tízezreket meg a parton gúlába rakott, oszladozó halottakat. Így lehetett ezzel az erdélyi származású, élete alkonyát Szardínián töltő Lőrinczi László író is, aki magyarként a legtöbbet tett azért, hogy a Szamár-sziget ismeretlen halottai arcukat, nevüket visszakapva legalább az emlékezet számára föltámadhassanak. Következetesen cáfolva azt a hadtörténészi tézist, hogy „már nincs esély azonosítani a hadifogolytáborokban odaveszett embereket”.

„Alig búcsúztam el – hajlott koromra való tekintettel – a szamár-szigeti (asinarai) földben nyugvó magyar hősi halottaktól, akiknek az azonosságát nem sikerült megállapítanom […], viszont további kutatásra már nem vállalkozhattam, a postás jókora csomaggal lepett meg: a római Magyar Akadémia Fraknói Történeti Intézete küldte el a 2005–2009-es esztendőket felölelő, olasz nyelvű Évkönyvét (Annuarióját), amelyben – kedves meglepetésként – olaszul is napvilágot látott szamár-szigeti vonatkozású beszámolóim első három fejezete (2003–2004)” – írja Kutatói postscriptumában 2010-ben. Ám a 2011-ben elhunyt Lőrinczi László nem „csupán” az olasz tudományos közvéleményt tájékoztatta saját adósságukról (meg a miénkről), hanem élete utolsó esztendeiben, a kilencvenediken is túl szenvedélyes nyomozómunkát folytatott, hogy különféle veszteséglistákból, kórházi adatlapokból, anyakönyvekből kihalássza a Szamár-szigeten veszett magyarok nevét.  Sajnos, mire megtaláltuk volna őt, hogy személyesen is összevessük leleteinket, addigra eltávozott az asinarai szellemkatonák birodalmába. Lányával, a cagliari egyetemen román nyelvet és irodalmat, szárd nyelvészetet tanító Lőrinczi Marinellával konzultáltunk, aki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kolozsvári Szabédi-emlékházának gyűjteményébe irányított – ide került édesapja kéziratos hagyatéka.

„…időközben egy római kegyeleti hivatalból – Giovanni Terranova közvetítésével – előkerült egy összefoglaló jellegű névjegyzék az Asinara szigetén 1916–1920 között elhunyt osztrák–magyar hadifoglyokról. Amikor megpillantottam a vastag küldeményt, legelső gondolatom az volt, hogy jó lett volna, ha előbb […] került volna a kezembe! […] De hát mindig magányosan, mindenféle támogatás nélkül, csupán önkéntes munkások segítségével dolgozhattam; úgynevezett rendszeres kutatómunkát nem tudtam végezni […], most pedig neki kellett feküdnöm […] az ötezer nevet tartalmazó névjegyzék feldolgozásának” – olvassuk Lőrinczi László szálkás betűkkel papírra vetett Végszavam című írását, amely egyfelől szellemi végrendelkezés 2011 júliusából, néhány hónappal halála előtt, másfelől a magárahagyatottság keserű szavain, öregségen és betegségen is átvilágító elpusztíthatatlan tettvágy lenyomata. „[…] összesen tehát 848 (nyolcszáznegyvennyolc) asinarai (szamár-szigeti) magyar hősi halottat tudtam – legjobb tudásom és szándékom szerint – azonosítani” – summázza munkáját, majd ugyanezzel a kézírással sorjáznak is a nevek Ambrus Iozától Varvasi (?) Hugóig, ahogy egykor az olasz hivatalnokok azt a maguk feje és helyesírása szerint megörökítették.

---- Oldal ----

Az úttörő kutatásokat elvégző, a témára az erdélyi magyar olvasóközönség figyelmét ráirányító Lőrinczi Lászlónak nem teljesült hő vágya: esszéi, útirajzai, sokéves munkával feltárt névsorai nem robbantottak ki zarándokmozgalmakat a Szamár-szigetre, még átvitt értelemben sem. És a magyar állam – sorozatos ostromai ellenére – sem érezte égető szükségét a XXI. század első évtizedében, hogy emléktáblát állítson a Szamár-szigeten elesett katonái tiszteletére. Azok szenvedéseiről megemlékezve, akik – mint egy túlélő tiszt, Szöllősy Aladár fogalmaz – „az első parancsszóra harcba vonultak, s kiknek egy szerencsétlen kimenetelű hadművelet következtében a dicsőség babérkoszorúja helyett a Kálvária rögös útja s a mártíromság töviskoszorúja jutott osztályrészül”.

Folytatjuk

Továbbra is kérjük olvasóinkat, hogy ha családi archívumukban megőriztek asinarai emlékeket, naplókat, fotókat, jelezzék a margittai.gabor@mno.hu címre, hogy folytathassuk a feltáró munkát.

A Szamár-sziget szellemkatonái
A Szamár-sziget szellemkatonái

Forrás: Magyar Nemzet

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.