Jelen!

Visszatérés a szardíniai Szamár-sziget lágerébe

Margittai Gábor

2014. április 9., szerda 06:38, frissítve: szerda 12:11

Éppen egy éve adtunk hírt lapunk hasábjain – a jelenkori magyarországi sajtóban elsőként – arról a történetről, amely a maga rettenetes és földolgozatlan mivoltában bizonyos tézisek újragondolására kényszerít. Ám hogy elsőként hívhattuk föl a figyelmet minderre, az inkább szégyen, mint dicsőség: százesztendős esetről van szó ugyanis. Akkor döbbent leveleket kaptunk túlélők gyermekeitől-unokáitól; majd szívélyes és sürgető meghívást a helyszínre. Néhány hete visszatértünk hát a Szamár-szigetre – s amit ott találtunk, az fölülmúlta minden várakozásunkat.

Tre, otto, cinque: három, nyolc, öt – röpködnek a számok a levegőben, s a vasmarokkal tartott, színes tollú kis madár zavarában csak fölborzolt fejét tekergeti, amint kifeszítik szárnyát, megfújják begyét, hogy rózsaszín bőre is kilátszódik, majd idétlen papírcsákót húznak rá, és lemázsálják. Öt gramm, milyen kicsike – nevet a fejkendős biológuslány, s amikor bediktált minden adatot a regiszterbe, kinyitja az ajtót, hogy tenyeréről fölrebbentse a meggyűrűzött alanyt. Így megy ez óráról órára és percről percre Tumbarinóban – az isten háta mögötti olaszországi sziget gyakorlatilag megközelíthetetlen mellékszigetecskéjének mindentől elzárt földnyelvén, ahol a gránitsziklák és a tüskés bozótosok között láthatatlan hálók ejtik csapdába az északról délre tartó madarakat. Észak- és Közép-Európa, a Kárpát-medence költözködő madárvilágának ez az egyik fontos őrhelye, alkalomadtán a mi fecskéink és gólyáink is megpihennek itt, mielőtt nekivágnának a Szahara mélyére vezető útnak. A szardíniai Tumbarinóban azonban van még más is, ami fecskéknél és gólyáknál is hangsúlyosabban képviseli Magyarországot. Azaz képviselné, ha volna fogalmunk róla.

Ha néhány lépésre eltávolodunk a zömök, vaskos kőépületektől, amelyekben néhány évtizede még Olaszország legmegátalkodottabb pedofil bűnözőit különítették el a többi rab bosszújától, ma pedig három ifjú hölgy a vándormadarakat tartja szoros megfigyelés alatt, olyan vadcsapásokra térhetünk, amelyek furcsa házroncsok, alacsony kőkerítések, mindenféle drótgombolyagok között vezetnek egészen a tengerpartig. S ha már végképp átjárt bennünket a bizonytalanság, s elértünk a valószerűtlenül türkizkék víz széléig, és álmodozva futna tekintetünk az üres látóhatáron túl is, jókora betontartály, kettéhasadt kőoszlop és semmibe futó móló maradványa jelöli ki az értelem határait.

– Igazán elszomorító, hogy nincs előrelépés az ügyben, és hogy a magyarok semmiféle érdeklődést nem tanúsítanak a kérdés iránt. Az osztrákok és az olaszok sokkal aktívabbak – értetlenkedik szemrehányóan Pierpaolo Congiatu, az Asinarai Nemzeti Park igazgatója, amint nekitámaszkodunk a fagyos misztrál szélnek az északnyugat-szardíniai Porto Torres kikötői parkolójában. Éppen hatalmas komp fut be Genovából vagy a közeli Korzikáról, körülötte kisebb-nagyobb tengeri vitorlások árbocai imbolyognak a hullámzásban. Congiatu úr jóformán tavalyi cikkünk megjelenése óta (Monarchiás haláltáborból a maffia börtöne – Magyar hadifoglyok a szardíniai Szamár-szigeten 1–2., Magyar Nemzet Magazin, 2011. december 24., 31.) invitál bennünket a börtönsziget tüzetes bejárására. Üzente, írta, hogy szívesen megmutatná nekünk, milyen emlékek maradtak a magyarok után. Asinarát azonban elsősorban egy Szardínián élő magyar asszonynak, az idegenforgalommal foglalkozó Petrei Emesének köszönhetjük, aki már évekkel ezelőtt felhívta figyelmünket Szardínia legfontosabb és legdrámaibb magyar vonatkozására. Ám Asinarát megközelíteni nem olyan egyszerű: a XIX. század vége óta börtönként üzemelő kis szatellitsziget, amely a háborúk után az olaszországi maffiának, illetve a baloldali terroristáknak adott „otthont”, csak néhány éve szabadult föl, s most is csak korlátozott számban, szigorú szabályok tiszteletben tartásával látogathatják turisták nemzeti parkját. Tavaly is lopva, a csoporttól-idegenvezetőtől megszökve tudtuk bejárni azokat a pontokat, amelyekért érdemes megtenni ezt a távolságot. Térben, időben és lélekben.

Pierpaolo Congiatu, ez a szakállas, komoly tekintetű szárd férfiú – bár mérnök és logisztikai szakember, mellesleg a madarak bolondja – történészeket és régészeket megszégyenítő megszállottsággal kutatja Asinara, azaz a Szamár-sziget legszégyenletesebb múltját. Amikor a magyarok érdektelenségét említi, kicsit összébb húzzuk magunkat, de cáfolni nem, csak megerősíteni tudjuk szavait: nem könnyű egy idegennek megmagyarázni, hol vannak ma az első (és a második) világháború magyar katonái, a közös tudattalan melyik zugába száműztük őket. Hol van Isonzó és Doberdó, a gorlicei áttörés és Caporettó, hol van a franciaországi fekete kolostor, Kuncz Aladár börtöne, hol vannak a szibériai garnizonok és az a kimondhatatlan mennyiségű és természetű szenvedés, amely a régi Magyarország délcegen hadba szálló, majd nyomorultul tömegsírokba lapátolt népét lesújtotta? S hol helyezhető el maga Asinara ebben a szenvedéstörténetben, amely egy világháború minden mocskát és kínját magába sűríti – a feloldozás és a megnyugvás fikarcnyi esélye nélkül?

– Talán a százéves évfordulóra mozgásba lehetne lendíteni az ügyet – vélekedik a nemzeti park igazgatója. – Csak olyan személyt kellene találni, aki összefogná a munkát, hiszen több kormányt kellene bevonni. Ezen a szigeten egész Európának volna miről megemlékeznie. Szeretnék olyan csapatot létrehozni különféle nemzetiségű résztvevőkből, amelyik együtt dolgozna ezen a feladaton… De ahhoz, hogy fölhívjuk a döntéshozók figyelmét, mindenekelőtt felkészültnek kell lenni a témában, és különbséget kell tudnunk tenni a korabeli szemtanúk és a könyvek, feldolgozások elbeszélései között.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

---- Oldal ----

Mert, hogy valójában mi történt a Szamár-szigeten, azt a mai napig senki nem tudja. Míg a magyarokat nem érdekli, addig az olaszok inkább szégyenteljes tabuként kezelik, vagy épp úgy igyekeznek lerázni magukról az emlékét is, mint mi. Fennmaradt a tábor olasz katonai parancsnokának akkurátus feljegyzése, amelynek idealizált képét sokan megkérdőjelezik; időnként előkerül családi archívumokból a nagypapák fogolynaplója, vannak rettenetes fényképek a mindennapokról – ám például a római hadilevéltárból furcsa módon minden vonatkozó anyag eltűnt. Az első világháborús magyar veszteséglistákról nem is beszélve, amelyeket az ötvenes évek elején pusztítottak el szisztematikusan, nehogy egy imperialista háború imperialista bakáiról bármilyen nyom fennmaradhasson. Így lett ismeretlen katona nem csupán a Doberdóról a Hősök terére áttemetett közvitéz, de jószerivel minden hősi halottunk is, akit nem őrzött tovább a családi vagy a közösségi emlékezet.

S miért éppen Asinarát őrizte volna…

Vadul szeljük a habokat a nemzeti park motoros gumicsónakjával; magunk mögött hagyjuk Stintino álomba szenderült turistaparadicsomát és a Torre Pelosa őrtornyát, amely a földközi-tengeri szaracén kalózoktól védte Szardínia csücskét; aztán néhány perc múlva ki is kötünk Asinara ugyanazon pontján, ahol tavaly bocsátott partra bennünket a zsivajos turistabárka. Ám ezen a késő őszi napon most egy lélek sincs a szigeten rajtunk kívül, csak a nemzeti park járőröző meg madarakat gyűrűző személyzete, valamint a nem túl tartózkodó muflonok, kíváncsi vaddisznókondák és persze az aszfalton álmatag tekintettel baktató hófehér szamarak, amelyekről a fáma szerint Asinara a nevét kapta. Nézzük a partot nyaldosó hullámokat, fázósan összehúzzuk magunkon a dzsekit, az igazgató térképeket és alig kivehető fotókat nyom a kezünkbe, majd azt mondja, nos, valahogy így kezdődött, egy ugyanilyen szeles napon 1915 decemberében.

Ekkor érkezett meg a Szamár-szigetre az első halálhajó.

Olyan folyamat ez, amely örvényszerűen szippant magába, ha vállaljuk, hogy a sodrás fölvegyen, és olyan ismeretek felé lódítson, amelyek az emberi pokol, a kiszolgáltatottság és az elállatiasodás – ugyanakkor az emberfeletti életerő – mélységét tárják föl. Asinara éppen úgy szenvedélyévé és missziójává tud válni a rábukkanó kutatónak, mint a dél-erdélyi vagy a délvidéki magyar tömegsírok ügye, Nagyenyed vagy Csurog lakosságának lemészárlása – a halottak szórványáé, amely már nem képes a maga védelmében szót emelni. Vagyis nem tudja rendelkezésünkre bocsátani az igazságot sem. Amikor Petrei Emese először eljuttatott bennünket Asinarára, előzetesen elmondva, hogy amit ott látott, az örökre a lelkébe vésődött, még akkor sem gyanítottuk, hogy amint kilépünk a kis mediterrán sziget földjére, azonnal magával sodor bennünket a k. u. k. árnyékhadsereg. És arra fogunk felocsúdni, hogy lassan a fél ex-Monarchiával levelezésbe keveredtünk, és Dél-Tiroltól Bolognán át Szardíniáig, onnan Korzikáig, Franciaországig, majd az idegenlégió fekete- és dél-afrikai különítményeiig szövődnek a szálak, és hogy olyan magyar írók is megőriztek emlékeket a szamár-szigeti haláltáborról, mint Száraz Miklós György vagy Kuczka Péter. Vagy a téma legavatottabb kutatója, felfedezője és zászlóvivője, a nemrégiben elhunyt Lőrinczi László. És hogy aki csak kapcsolatba került Asinara történetével, legyen természetbarát mérnök, emigráns író, könyvtáros, művészettörténész, egyetemi professzor vagy amatőr kutató, többé nem szabadulhat fixa ideájától, hogy nevet lehet adni a névteleneknek…

„Harmincötezer emberből rövid idő alatt alig húszezer maradt életben, akik egy ideig Korzika és Szardínia között, Asinara szigetén tengődtek, majd hajókon előbb Franciaországba, később Algír és Tunisz drákói szigorúságú légióiba kerültek, hogy aztán szétszóródjanak talán a Kongó dzsungeleiben, a Fokföldön és Madagaszkár szénbányáiban. Magyar földművesek, magyar néptanítók, magyar kishivatalnokok, akiknek a béke éveiben talán még az sem adatott meg, hogy az életben egyszer csak Pestig is eljuthassanak. A háború lezajlása után ezeknek a foglyoknak egy töredéke és maradéka állítólag Afrika legdélibb kikötőjében a hazatérést sürgetve fegyvert ragad és a »lázadókat«, akiket a honvágy marcangol, angol gépfegyverek kaszálják le” – summázza Zilahy Lajos az asinarai magyarok históriáját a Hadifogoly magyarok története című, 1930-ban megjelent kétkötetes munka bevezetőjében. Csakhogy ez a summa sem érzékelteti igazán, min kellett keresztülmenniük a „lekaszáltaknak”, míg eljutottak a kétségbeesés végső fokára: akik a Szamár-sziget poklába kerültek, az elsők között, 1914 őszén-telén már hadifogságba estek a szerbiai fronton a Monarchia elhibázott rohamai során. Ekkorra már hetek-hónapok óta nélkülöztek, éheztek a katonák, s lassan megtanulták, milyen a világtörténelem első tömegháborújának darálójába kerülni, sáros lövészárokban aludni, és a pergőtüzekben elfelejteni azt a lelkesedést, amellyel dalolva masíroztak a frontra. A nyolcvanezer (!) monarchiás hadifogoly – akiket elvben védett a hágai és genfi nemzetközi egyezmény – innen szerbiai táborokba került, miután mindenéből kiforgatták, alaposan megbotozták, még radikálisabb diétára fogták. S mivel a szerbek sem voltak fölkészülve a tömegek befogadására, hamarosan milliószámra vonultak a tetűseregek a Balkánon, tífusz- és kolerajárvány járt a nyomukban, amely villámgyorsan megfelezte a foglyok létszámát. Az 1915-ös osztrák–magyar–német–bolgár előretörés során a maradékot maguk előtt hajtották Albánia hegyein át a szerbek, a „hosszú utazás”, avagy a prizreni halálmars során a bajtársak egymás ellen fordultak, állítólag kannibalizmus is előfordult, ruhájukat is eladták kenyérért a nyomorultak, hogy télvíz idején végül szinte meztelenül értek a valónai kikötőbe a túlélők. Aki nem fagyott meg a hágókon, nem zuhant szakadékba, nem verték agyon a komitácsik, és nem fulladt bele az albániai mocsarakba. Hogy a „szerencsések” közül mennyit hajítottak a néhány napos út során a tengerbe, míg az olasz és francia teherhajók elérték Szardínia partjait, az soha nem fog kiderülni. A hivatalos adatok szerint huszonnégyezren jutottak el Asinarára, de hozták magukkal a kolerát is, így amikor fél év múlva „kikérte” őket kis munkára Franciaország, a haláltábort már csak tizenhatezren hagyták el. Ám sokan ezt a számot is megkérdőjelezik, mondván, túlságosan megszépített. Aki nem viselhette a franciák kegyetlenkedéseit és embertelenségét, az éhezést és a betegségeket, az a légióba menekült – ott pedig köztudomásúlag számos lehetőség adódik a névtelen hősi halálra. De aki hazatérhetett, az is csak a húszas évek elején tehette – valójában legalább hat évig tartott tehát ez a halálmars!

---- Oldal ----

Nyolcvanezerből megmaradt néhány ezer – a túlélésért folytatott felfoghatatlanul szövevényes harcban…

A többi néma csend. Túlélő és elpusztult asinarai magyarok, a balkáni hegyekben dögkutakba hajigált honvédek, az afrikai esőerdőkben elveszett légiósaink úgy tűntek el a hazai közemlékezetből, mintha soha nem lettek volna. 1914-től egészen a 2000-es évek elejéig, amikor a Szardínián élő erdélyi író és hadifogoly-kutató, Lőrinczi László föl nem figyelt egy fenyvesre: „Az első hír, amely jó néhány éve jutott el hozzám a hajdani magyar hadifoglyokról, egy közeli városkából, Sinnaiból származott. A határában, egy meredeken van egy szép píneaerdő, amely az egész környék egyik kedvenc kirándulóhelye. A mai napig is divat játszani vinni a gyermekeket a pinetába! (…) Itt hallottam egy mellettem iddogáló, öreg pásztortól, hogy a pinetát magyar hadifoglyok ültették erősítésül a veszélyes domboldalra, mégpedig 1917-ben, az első világháború kellős közepén.” (Kirándulás Szamárszigetre) Lőrinczi ezt követően az egyik szardíniai kikötőben, Arbataxban két festményt is talált magyar hadifoglyok szignójával, majd egy folyóiratban rálelt „az Asinarába érkező, piszkos-rongyos osztrák–magyar hadifoglyok partraszállását megörökítő, elrémítő felvételre” – ettől kezdve e seregtest sorsától elszakadni nem tudott. Kutatásaitól azonban matuzsálemi korában szólította el tavaly a halál, így nem érhette meg leghőbb vágya teljesülését: hogy végre emléktábla idézze meg az itt veszett magyarokat.

Merthogy még most sem idézi.

– Én nem akarok ítélkezni arról, ami itt történt – nyomatékosítja Pierpaolo Congiatu. – Pusztán az igazat szeretném megmutatni. Az olaszoknak is volt egyfajta képük Asinaráról, amelyet az osztrákok természetesen nem fogadtak el, s most végre szeretném hallani a magyarok álláspontját is. Fel kell tárnunk közösen a múltat; dél-tiroliakkal már tárgyaltam ez ügyben, de magyarokkal még nem. Egy trentói úriember, aki meglátogatta Asinarát, nem történész ugyan, ám elkezdett nyomozni, dokumentumokat ásott elő, a telefonkönyvek alapján a környékbeli falvakat is ellenőrzi, nincsenek-e idegen hangzású nevek, mondjuk a fogolyleszármazottakéi. Az a fő törekvése, hogy minden halottnak nevet adjon. A hétezer halott közül ötezernek már sikerült.

Furcsa építménynél áll meg a dzsipünk: alacsony kőfal övezi négyszögletesen, kupolája beomolva, arabeszkes mintázatú ablakain szabadon jár-kel a szél, klasszicizáló kapuján pedig a muflonok. Amikor átadják helyüket, belépünk a félhomályba: a nemzeti park igazgatója a földre mutat, ahol két márványasztal hever.

– Nem, nem hiszem, hogy oltár lett volna – rázza kérdésünkre a fejét –, inkább boncasztal, nézzék a csatornákat a széleken! Ez biztosan nem szárd épület, inkább mecsetnek gondolnám, amelynek a hátsó részét kórházzá – és boncteremmé – alakították a hadifoglyoknak. Gyakorlatilag száz éve senki nem foglalkozik az épülettel, azóta megy tönkre. Számomra az a legfőbb kérdés, melyik nép építhette, melyik fejezte vele ki a kultúráját.

Fornelli, a sírba szálló tábor. Így nevezte Schatz Róbert doktor a helyet, ahol most állunk, amely Asinara legpokolibb szeglete volt: a kolera dühöngésének fő színtere, ahol a hullákat a tengerparti fövenybe kaparták számolatlanul, mert nem volt ásó, kapa a temetéshez, vagy föltornyozták őket – végül éppen e mecset kőkerítése mögé hányták tömegsírba a kolerás maradványokat. „A tábor keleti szélén, a tenger felé ereszkedő lejtőn árok húzódik a hegyek felől – írja Schatz doktor a fent idézett könyvben –, benne piszkos víz csurog alá. Felső részén sűrű sorban guggolnak az emberek és végzik kínos szükségletüket, alsó végén lehasalva, kezükkel merítenek mások ugyanabból az árokból, hogy kínzó szomjúságukat csillapítsák.” Az élőhalottak magukra húzzák a haldoklók fertőző ruharongyait, együtt hálnak a sátorban a hullákkal, hogy másnap és harmadnap is felvehessék fejadagjukat, sőt van, aki a hátán viszi halott bajtársát az ételosztáshoz. Az olaszok egyszerűen nincsenek arra felkészülve, hogy a hajdani tengerészeti vesztegzárat és mezőgazdasági büntetőkolóniát egyik napról a másikra több tízezer félholt k. u. k. hadifogoly befogadására alkalmassá tegyék. Hetekig dühöng a járvány, nincs, ami megállítsa. Csak az ugyanúgy legyengült monarchiás katonai orvosok sürgölődnek a betegek körül, „orvosnak, ápolónak nyoma sincs”.

Az az árok most is megvan a templomrom közelében, jól kivehetők a hajdani tábor nyomai is, s éppen azon a nyomvonalon húzódik a kis sziget egyetlen aszfaltútja, amelyet a rabokkal építettek az olaszok. Congiatu úr azt vette a fejébe, hogy szabadtéri kegyeleti múzeumot fog Asinarán kiépíteni, méghozzá olyan átlátszó transzparensek segítségével, amelyeken az akkori állapotok láthatók. Ha az ember hunyorít: egyik szemével a mai mediterrán édenkertet látja az örökzöld bozóttal, a szélirányba növő törpefákkal és a vad fűszerkertekkel, a másikkal pedig a hófehér sátrak tengerét a sorok között tántorgó, kenyérért és vízért rimánkodó csontvázakkal. Nem kérdéses, hogy a mai turisták melyik látványt választanák.

– Hányan keresik föl a kegyeleti helyeket a nemzeti park látogatói közül? – kérdezzük az igazgatót.

– Tapasztalataink szerint szinte senki. Nézzék, mindenhol eltérő a rendszer, hogy éppen mit emelnek ki az adott helyen – például a német koncentrációs táborok múzeumaiban egészen más a téma megközelítése. Asinara látogatóit nem elsősorban a halottak érdeklik. Más a motivációjuk. A nyári turisták szórakozni akarnak. Szándékom az, hogy információt adjunk e történetről, hogy akik idejönnek, meginduljon bennük valami. De ez csak kis része Asinarának. Az embereket elsősorban a maffia börtönei érdeklik, illetve a tenger.

Asinara paradoxona, hogy a sziget paradicsom, mégis az emberi fájdalomról szól: először a hadifoglyok, majd a bűnözők börtöne volt, fogalmazza meg az igazgató, amikor visszaszállunk a dzsipbe, és elindulunk a többi táborhely felé. E paradicsomi pokol útvonalán azonban a mai napig kegyelet nélkül kallódik mindaz, ami a magyar (és osztrák, délszláv, cseh, román) katonákra emlékeztethetne. Mint az igazgató mondja, ha fémdetektorral végigmennénk ezen az úton, rengeteg minden előkerülne a bozótból. Ő maga is talált olyan darabokat, amelyek a foglyokhoz tartoztak: cigarettatárcát, üres dögcédulatartó réztokot, palackokat, fémből készült összenyomható poharat, és ezeket nem is kereste, csupán séta közben botlott beléjük. Ha egy itteni fogoly eldugta a kését egy kő alá, az még most is ott van.

---- Oldal ----

– Nos, ez Tumbarino legfontosabb helye, bizonyára magukat is érdekelni fogja – csap Congiatu úr a kettéhasadt, végérvényesen leomlóban lévő kőoszlopra nem messze a madártani megfigyelőtől. A parton még most is tökéletes épségben látható a foglyok által épített rövid móló, mellette a betonciszterna, ahová megérkezett a vízszállító hajó – a szigeten ugyanis elenyésző az ivóvíz. Tumbarino az egészségesek vesztegzára volt: ide különítették el azokat, akik nem lettek kolerásak.

Először csak a környék köveiből összetákolt építményt látjuk a mediterrán bozótos kellős közepén, ahová némi véráldozatokkal tudunk csak átvergődni; ám amikor megpillantjuk az obeliszkmaradvány másik oldalát, eláll a lélegzetünk. Az idő rágta cementfelületen aprócska katonák kapaszkodnak hegyi ösvényen, alul tábortűz körül kuporognak vagy éppen aszott hullaként, kicsavart helyzetben hevernek a földön. S mindnyájuk fölött ott lebeg kaszájával a Halál figurája, aki egy pillanatra sem engedte el a Délvidéktől Dél-Afrikáig masírozó k. u. k. árnyéksereg kezét. Ez a szerbiai halálmars emlékműve, méghozzá az igazgató vélekedése szerint a magyar Ősz Nemes György műalkotása, aki szobraival, domborműveivel behálózta Asinara táborait és kápolnáit. Segítségére volt többek között a másik neves művészfogoly, Szász István, aki e kápolnák üvegablakait kifestette, s még arra is volt ereje, hogy míg Szerbiából Szardíniáig vánszorgott, zörgő csontú testére kötözze festményeit, így mentve meg őket a pusztulástól.

Tumbarino dzsungelében áll még tehát az az emlékmű, amelyet rajtunk kívül magyar talán nem látott az első világháború óta. Nem sok ideje van hátra: a cement nem tartós, ráadásul a foglyok, sóder híján, apró tengeri kagylókat tettek a kötőanyagba…

– Képzeljék csak el, nem hétköznapi lélek kellett ahhoz, hogy valaki ezt saját kezével megformázza mindazok után, amit átélt. Puszta cementből ábrázolta a szülőföldjüket, a sorsukat! – kiált fel Pierpaolo Congiatu csodálattal.

Az emlékmű körül leesett reliefdarabkák. Talán babérkoszorú maradványait őrzik még ideig-óráig. Kotorászunk a porban. Az igazgató érdeklődik Nemes György életművéről, és hogy hol láthatók a szobrai. Mi úgy tudjuk, a Nagy utazás című asinarai munkájának még áll valahol Pesten a másolata. Ha lenne Budapesten egy Nemes György-múzeum, mondja most csöndesen az igazgató, annak szívesen elküldené velünk az egyik leesett babérkoszorú-darabkát. Nem tudunk mit felelni.

Zötykölődünk a dzsippel Asinara vadcsapásain, néha kiszállunk, hogy az igazgató megmutathassa a katonák tömegsírjait, amelyek valójában kővel fedett gödrök voltak, mivel a szigeten csupán tíz centiméter a földréteg, ásni tehát nem nagyon lehetett; elhajtunk a parti csontkamra, az Ossario mellett, ahová a harmincas években méltó módon összegyűjtötték a maradványokat a sziget szétszórt temetőiből. Egyszer csak Pierpaolo Congiatu lefékez, a távolba mutat, hogy arrafelé is van egy emlékmű, de nem szívesen menne oda. Az a szégyen emlékműve, amelyet látni sem szeret, nemhogy megmutatni.

Ennél jobban nem is keltheti fel kíváncsiságunkat. Rávesszük a kitérőre, s amikor a sírgödrök meg a tüskés bokrok között megleljük a jó állapotban lévő obeliszket, Giuseppe Carmine Ferrari tábornoknak, a tábor parancsnokának emlékművét, már tudjuk, nem jöttünk hiába. Két kard áll heggyel fölfelé, egymást keresztezve, a dicsőség koszorújának karéjában, fölötte a szerény felirat: Viva Generale Ferrari!

– Őszintének érzi ezt a síremléket?

– Dehogy őszinte, hiszen a tábornok csináltatta magának – rázza a fejét az igazgató. – Alamizsnáért, a kiszolgáltatott foglyokkal emeltette a saját dicsőségére. Van egy árulkodó szó: a viva. Ha valakinek nyugodt a lelkiismerete, nincs szüksége arra, hogy kőbe vésesse: „Éljek én!” Valószínűleg olyan dolgokat követhettek el, amelyek miatt aztán éljeneztetni kellett saját magukat. Hiszen a jó cselekedetek végrehajtóit a többiek szokták éltetni. Meggyőződésem: más történhetett Asinarán, mint ami a tábornok könyvében írva volt. Ez Olaszország elfelejtett történelme.

Közelebb megyünk a gyalázat emlékművéhez, valóságos helyszínelő munka, ahogy nyomokat keresve végigtapogatjuk. Hirtelen megakad a szemünk a kardokon: markolatuk nyugtalanító módon van megformálva – lábszárcsontban végződnek. Kicsit lejjebb pedig egy név cementben megörökítve: ÁRPÁD.

Magyar kezek alkotása hát a Ferrari-obeliszk is! Méghozzá csavaros megoldással: az alkotó, feltehetően a budapesti Árpád János hadifogoly szobrász ironikus ellentétébe fordította a dicsőítést – emlékmű egy tábornoknak, aki gyámoltalan halottak és haldoklók ezrein érhette el katonai sikereit! Amikor elmondjuk Congiatu úrnak értelmezésünket, szemmel láthatóan nagy kő gördül le a szívéről.

Azt mondja, így már vállalhatóbb.

Müller Ignác, Blaha Ignác, Békesi Sándor, Beles József, Tóth Johann, Vajó József, Somogyi Mihály, Pék Ádám… – idősebb női hang sorolja a neveket csaknem tíz percen keresztül megállás nélkül. A napokban kaptuk a DVD-t Olaszországból, pontosabban Dél-Tirolból, attól az úriembertől, aki fejébe vette, hogy nevet fog adni a névteleneknek.

„El sem tudja képzelni, mekkora örömmel olvastam az Ön levelét! Olvastam az írását az interneten is, ami viszont elég nehéz volt számomra a rossz minőségű »webfordító« miatt. Ha tudná, hányszor próbáltam elindítani együttműködést Magyarországgal az önök magyar foglyainak történetével kapcsolatban – és íme, megtaláltam! Mindig szeretettel emlékszem »magyar« barátomra, Lőrinczi Lászlóra, aki velem együtt szenvedéllyel és hazafisággal tanulmányozta történetüket, és akinek átadtam az Asinarán meghalt foglyok névsorát” – írta Giovanni Terranova első levelében, miután a szamár-szigeti expedíciónk után megkerestük őt Asinara ügyében. Az amatőr történész mindent kutat, ami a haláltáborral kapcsolatos, elsősorban persze az osztrák veszteségekre összpontosítva, de a magyaroké is legalább annyira a szívügye. S amit a hangküldeményéről ír, amelyet egy magyar tanárnővel, Kismarjay Edittel mondatott föl: „Azért akartam megcsinálni a DVD-t, mert »érezni« akartam minden elesett nevének hangzását, mert úgy gondoltam, így tudok emlékezni rájuk, és nevükön nevezni őket, mintha még élnének.”

---- Oldal ----

Az olaszországi hősi halottak emlékművén a nevek és az „ismeretlenek” mellett egy szócska is szerepelni szokott: presente. Úgy mondják, a fronton az esti névsorolvasás alkalmával a még életben lévő olasz katonák a csatában elesett társaik nevében is jelentettek: presente – azaz jelen! Talán az asinarai magyar katonák is egyszer részt vehetnek a túlvilági névsorolvasáson…

Idehaza.

Jelen!
Jelen!

 

 

Kérjük olvasóinkat, hogy ha családi archívumukban megőriztek asinarai emlékeket, naplókat, fotókat, feljegyzéseket, jelezzék a margittai.gabor@mno.hu címen, hogy folytathassuk a feltáró munkát.

Forrás: Magyar Nemzet

A szerkesztő ajánlja

Pintér Bence

Magyar Nemzet Szalon: Ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört

A kivándorlás a transznacionalizmus erősödését és a távozó fiatalok nemzeti identitásának teljes felszámolását okozhatja.

Földi Bence

Kölcsönzött szlogenekkel, program nélkül a Fidesz

A kormánypárt szinte az összes üzenetét máshonnan vette, például Donald Trumptól vagy a toryktól.

Ficsor Benedek

A magyar olajmezőkből nem lesz pénz a hatalmas múzeumokra

Mélyi József művészettörténész a Liget-projektről, a stadionokat benövő gazról és a megfordított folyókról.

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.