Mérgezett tenger

Margittai Gábor

2014. március 10., hétfő 15:42, frissítve: szerda 12:12

Szégyenletes történet. Jobb volt megfeledkezni róla. Eltitkoltuk magunk előtt is. A többség letagadja, hogy ilyesmi megtörténhetett – efféle bejegyzések olvashatók olaszoktól olyan paradicsomi szépségű hely kapcsán, amely csaknem száz esztendeje maga a pokol volt a k. u. k. hadsereg katonái, így több ezer magyar baka és tiszt számára. A szardíniai Asinara, amelyet a két háború után is a világ egyik legszigorúbb börtönszigeteként emlegettek, ma is csak korlátozottan látogatható. Áthajóztunk, hogy megtaláljuk az elveszett magyarokat, akik az első világháború legsötétebb fejezetének szereplői voltak.

Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők: tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom, a mely engem ért, a mellyel engem sujtott az Úr az ő búsult haragjának napján!

Jeremiás siralmai (1:12)

Legyen a neve Szűcs András, és tegyük föl, hogy az erdélyi Alsó-Fehér vármegyében, Tövisen (románul Teius) született a millennium évében. Tizennyolc esztendővel később, ifjúkorának megfellebbezhetetlen lezárásaként, hadifogságba esett a Cer hegységért folytatott véres harc során – miközben a Monarchia hadereje igyekezett megállítani „kutya” Szerbiát. Alig tört ki az első világháború – a falevelek még biztosan nem hullottak le –, 1914 nyárutóján ott, a Cer hegység alatt ízlelte meg először a vereséget az Osztrák–Magyar Monarchia 5. hadserege. Nem kevesebb, mint huszonháromezer ember árán. Szűcs András szerencsésnek mondhatta magát, mert ő abba a csoportba tartozott, amely élve és elfogadható egészségi állapotban került a szerbek keze közé. S még szerencsésebbnek, hogy egészen a következő nagy k. u. k. offenzíváig, 1915 őszéig abban a legszűkebb csoportban maradhatott, amely nélkülözve, élősködőktől és betegségektől gyötörve, de viszonylagos nyugalomban pergethette a balkáni rab katonák napjait.

Ekkor azonban a Drinától a Száván és a Dunán át a Vaskapuig dörögni kezdtek az ágyúk, és megkezdődött a német és osztrák-magyar csapatok mindent elsöprő támadása, amelynek során 1915 októberében elesett Belgrád, a bolgár haderő bevette Nist, és a hátrálás közben is szívósan védekező szerb hadsereg több tízezer hadifoglyot – köztük Szűcs Andrást – hurcolt magával délnyugat felé. Ez a menet prizreni halálmars néven vonult be a magyar hadtörténelembe. És semmilyen néven sem a magyar közemlékezetbe.

Ha az első világháború egyik legszennyesebb fejezete Albániában lezárult volna 1915 karácsonyán, akkor is érthetetlen, hogy miképpen hullott ki a nemzeti tragédiák iránt oly fogékony közösségi emlékezetünkből. Jóllehet magát az első világháborút sem övezi az az érdeklődés és kegyelet, mely kijárna a 20. századi Magyarország – és minden magyar család – kényszerpályáit meghatározó eseménysorozatnak. Csakhogy a prizreni halálmars nem ért véget Vlora kikötőjében, hanem a fokozhatatlan fokozásával folytatódott a tengeren át Szardíniáig. E mediterrán sziget mellékszigetén a túlélőkre már csak egyetlen feladat várt: életben maradni a szűkös földdarabon, amelyen a fegyelmezett katonák őrjöngő fenevaddá váltak, és a halál árnyékában az aljasság olyan mélypontját érték el, amelyre emlékezni is szégyen. Szűcs András történetével mi mégis emlékezni és emlékeztetni akarunk.

Önfeledten locsogó, izgatott olasz turistacsoport özönli el a kis bárkát, a fedélzeten fényképezik egymást, nekivetkőznek a tűző napon; majd az egyik hölgy végigkínál mindenkit süteménnyel, újabb okot adva a vidám zűrzavarra. A földközi-tengeri Szardínia északnyugati sarkantyúján, Stintino turistakikötőjében horgonyozunk. Az egykor halászatból élő, a tonhalaknak egész múzeumot szentelő falu ma elsősorban idegenforgalmi központ: türkizkék vize, vad parti sziklaalakzatai és középkori romjai turisták tízezreit vonzzák a főszezonban. Kikötőjéből indulnak azok a kis hajók is, amelyek egy különlegesen szép és bizarr nemzeti park látogatóit szállítják Szardínia második legnagyobb mellékszigetére. Oda, ahová ma is csak korlátozott számban, kemény szabályok betartatásával engednek csoportokat, amelyek szabadon nem mozoghatnak a területen.

Forró az őszi délelőtt, jólesik a tengeri szél, amint bárkánkkal végigvágtázunk a part mentén. Elhagyjuk a Torre Pelosa bástyaromját, amelyet a szaracén kalózok ellen emeltek a katalán-aragón „kalózok”, Szardínia 14. századi megszállói; majd elhajózunk az Isola Piana kopár földdarabkája mellett, amelynek legfőbb nevezetessége, hogy legelőjéért tehéncsordák úsznak versenyt a kora téli tengerben, a pásztorok vad káromkodásai közepette – ami látványnak sem lehet utolsó.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Amikor félórás hajókázást követően végre horgonyt vetünk Asinara sziget kikötőjében, rádöbbenünk arra, hogy valójában a legkártékonyabb bűnözők útját járjuk be. Ahol most partra szállunk, néhány évvel ezelőtt még maximális biztonságú erődítmény állt, akik ide kerültek, még mezőgazdasági vagy útépítési munkára sem hagyhatták el az épületet – csak ha éppen a „Bunker” mélyére kellett zárni őket. Asinara, a Földközi-medence egyik legszebb szigete ugyanis a kilencvenes évek derekáig Olaszország – sőt többek szerint a világ – legszigorúbban őrzött börtönbirodalma volt: itt hűsöltek a maffia legvéreskezűbb főnökei, illetve a szélsőbaloldali terroristacsoport, a Vörös Brigádok tagjai is. A jó egy évszázados fennállás során csupán két embernek sikerült megszöknie – mondani sem kell, hogy mindkettő szárd bandita volt –, pedig a tehenek szigete látszólag kőhajításnyira van, onnan a szárazföld már csak néhány karcsapásnyira. Ám az Asinara körüli tengeráramlatok sokkal erősebb őrizetnek bizonyultak a börtönőröknél, amiről számos vízi hulla tanúskodott.

Fotó: Margittai Gábor

Fornelli, a börtönsziget legmélyebb bugyra megtévesztő látvány: olyan, mint egy mexikói erőd a sivatag közepén. Hófehér falai szikráznak a napsütésben, körülötte kaktuszok, mediterrán macchia, tüskés bozót és sziklák – ám látótávolságon belül újabb és újabb börtönök sorjáznak a sziget partvidékén. Főkapuja előtt acéllemezekből tákolt őrbódé mutatja, hogy az őrök helyzete sem lehetett rózsás az iszonyatos forróságban, amint itt pörkölődve szemlélték, hogyan építenek kövekből csillag alakú kerti parcellákat a rabok. Ezek a csillagok ma is ott vannak a Fornelli „Supercarcere” előtt, üresen, elhagyatottan, akárcsak a cellák és a sétálóudvarok odabent – az olasz büntetés-végrehajtás borzongató múzeumaként.

---- Oldal ----

A turistahajóból kikászálódókat gumikerekes zöld vonat várja, azzal fogunk végigzötykölődni a 17 kilométer hosszúságú, legkeskenyebb pontján 290 méter, legszélesebb részén 6,5 kilométer szélességű szigetecskén. Nincs rögtönzés, engedelmes nyájként, az angolul nem beszélő idegenvezető nyomában loholva lehet megtekinteni Asinara látványosságait – s amikor kérdezősködni kezdünk, vezetőnk világosan tudomásunkra hozza, hogy a programnak nem része a kegyeleti pontok bejárása. Azaz a helyszínen szembesülünk azzal, hogy esélyünk sincs meglátni, amiért több mint másfél ezer kilométert tettünk meg Budapestről.

Persze aki nem a poklot jött tanulmányozni a paradicsomban, az könnyedén elveszhet a sziget háborítatlan, nyers szépségében. Mivel lakosságát a 19. század végén száműzték a szardíniai szárazföldre, és attól fogva egyetlen megközelíthetetlen lágerré vált, a mediterrán növényzetnek sehol másutt nem látható pompája ragadja el a mai látogatót. Borókafélék, törpe növésű, vén, görcsös píneák parti ligetei, bódító illatú fűszernövények, gömbölyded euphorbia, azaz színváltó kaméleonbokor, hangafa – mely, mint Jeremiás prófétától tudjuk, „szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön” – és még ki tudja, miféle növények légies függönye borítja be a százmillió éves, szürreális alakzatú sziklákat, amelyek mellesleg Olaszország legrégibb kövei. És túl mindezen, túl Asinara szigorúan védett tengeri rezervátumán, túl a turistákat kíváncsian leső muflonokon, e bozótosban legelészik a félvad albínó szamár, az asino, a kies-kietlen Szamár-sziget névadója. Ritkán barátkozik, inkább egykedvűen bámulja az átutazó vándorsólymok, kormoránok, flamingók csapatait, mellesleg ide vonzva a turistákat a világ minden szegletéből. Asinara a mediterrán világ esszenciája, a földköziség sűrítménye: ilyen lehetett Andalúziától Levantén át a Magrebig a földnek ez a rendkívüli szelete. Mielőtt a déli (meg északi) ember össze nem taposta, tele nem szemetelte: be nem lakta volna.

És fogolytáborokat nem kezdett elkeríteni belőle.

„Sokan közülük ott rogytak össze szemünk láttára s lehelték ki lelküket. Szegények már hetek óta nem kaptak enni; a szerbek azt mondták, hogy egyenek azt, amit találnak. Eladták ruhájukat, takaróikat, csak hogy vehessenek az árán valamit. Éjjel a nagy hidegben aztán megfagytak. Akiknek még jártányi erejük volt, azok a hegyi falvakban ennivalót loptak, néha baromfit, s azt falták fel, úgyszólván félig nyers állapotban. Lophattak zavartalanul, hiszen szerb őreik jártak elöl példával. Némelyik katonánknak adtunk egy harapás kenyeret vagy egy kevés pénzt, de magunknak is alig volt, s amikor ez is elfogyott, bizony félrefordítottuk fejünket, hogy ne lássuk a rimánkodó arcot s a felénk nyúló kezet” – naplójában így emlékezik meg a prizreni halálmars részleteiről Szakraida István k. u. k. tiszt, egyszersmind fölvetve számos megfejtésre váró talányt.

Hogyan lehet megtenni több mint hétszáz kilométert télvíz idején gyalogosan, a legvadabb hegyi terepen élelem, ruházat és orvosi ellátás nélkül? Milyen „nem szokványos” eszközökre van szükség ahhoz, hogy valaki túlélje ezt a megpróbáltatást? Miféle matematikai szükségszerűség az, hogy nyolcvanezer hadifogolyból huszonnégyezer érkezzen meg a végcélhoz?

---- Oldal ----

A tövisi születésű Szűcs András baka története nem az egyetlen, mely regényért és megfilmesítésért kiált a magyar történelem sötét fejezeteiből, és amely következésképpen egyetlen hitvány sort sem kapott nagy nyilvánosság előtt. A magyar szórványvilággal foglalkozók előbb-utóbb óhatatlanul belebotlanak egy titokzatos és baljós tömegbe: olyan emberek tekintélyes csoportjába, akikért nem szokás szót emelni, mert javarészt tömegsírok fenekén „nyugszanak” – elfeledve, névtelenül.

A halottak szórványába.

Szűcs András miután szerb hadifogságba esett a Cer hegységnél, és nem kaszálta le sem a betegség, sem az éhezés, 1915 őszén már alaposan legyöngülve került a foglyok nisi menetoszlopába. Amikor a központi hatalmak másodszor is lángba borították Szerbiát, másfél millió civilt és több százezer ellenséges katonát késztetve pánikszerű menekülésre, a Balkánon már hónapok óta járványok tomboltak. A korábbi ütközetek környékén halottak ezrei hevertek az utak szélén, szélsebesen terjedt a kiütéses tífusz és a kolera, egész falvak haltak ki, akár a nagy középkori járványok idején. Miután Rigómezőnél katlanba szorult, majd összeomlott a szerb hadsereg, harmincötezer monarchiabeli fogoly – a nyolcvanezer maradéka – indult meg délnyugat felé, hogy a civilek szekér- és autókonvojai meg a katonák szétzilált sorai közé keveredve, puskatussal ösztökélve, gyakorlatilag minden ellátmány nélkül Albániába gyalogoljon. Át a kétezres hegyeken, öszvércsapásokon imbolyogva, a szerbek által nem sokkal korábban fölperzselt albán földeken, bosszúszomjas törzsek területein átvergődve úgy, hogy minden pillanatban elvághatták a torkukat.

Még a naplók leírásai alapján sem képzelhető el, ami a balkáni hegyekben történt ezzel a fogolycsoporttal. A legénység többnyire a szabad ég alatt éjszakázott, hajnalonta több százan halálra fagytak. A gyöngébbektől elvették az innen-onnan kikapart rohadt répát, leszaggatták a bajtársak egymásról a ruhát, sőt egyes beszámolók szerint kannibalizmusra is volt példa. Rengetegen zuhantak szakadékba, haltak éhen vagy estek áldozatul a szerb őrök kegyetlenkedéseinek, akik ugyanúgy nélkülöztek és haldokoltak, mint áldozataik. Megesett az is, hogy a szerb katonák kenyérre cserélték puskájukat az albánokkal, akik ezekkel a fegyverekkel lőtték hátba őket. Volt, hogy török temetőben a sírkövekből készítettek tűzhelyet meg éjszakai menedéket a rabok, de az is előfordult, hogy ötven lóra méretezett istállóban ezerötszázan próbálták átvészelni az éjszakát, állva, egymást taposva. Szűcs András többször szemtanúja lehetett, ahogy társai mindenükből kiforgatva, egy szál alsógatyára vetkőztetve vánszorogtak a szakadó hóesésben; sőt maga is részese lehetett azoknak a mohó zabálásoknak, amikor az út szélén haldokló igásállatok eleven húsát marcangolták foglyok és őrök egymást taszigálva.

Több mint két hónapba és további tízezer hadifogoly életébe került, amíg végül elértek Albánia mocsaras lapályaira. Itt már megesett, hogy a szerbeket gyűlölő albánok – a török-magyar barátság szellemében is – kéménybe, padlásra rejtettek leszakadó bakákat, akik később biztonságban visszajuthattak a bolgár előőrsökön át a Monarchia haderejéhez. Ám az emberek többsége árnyékká vált a két hónapi éhezést követően: csontsoványan, fakó arccal, tébolyult tekintettel „menetelt” a k. u. k. szellemhadsereg: sokan négykézláb kúsztak, mert cipőtlen lábuk csupa seb volt. De mindnyájan eljutottak arra a szintre, amelyet egy magyar hadifogoly így fogalmazott meg: „Az ember nem gondol már semmire, senkire, csak arra, hogy éhes, hogy erőszakkal, ha kell, gyilkolással is ennivalót szerezzen magának. A lélek minden magasztosabb tevékenysége, a szív minden nemesebb érzése megszűnik, nem gondol már senki se anyjára, se feleségére, se gyermekére… csak enni… enni akar; állatias éhségét bármiképpen is csillapítani!”

A tövisi Szűcs Andrást és 1914-ben fogságba esett társait a Magyar Királyság déli határvidékétől néhány kilométerre kezdték hajtani, érdemes megnézni a térképen, a Balkán túlsó felére: a Csupria–Nis–Baltce–Pristina–Prizren–Elbasan–Tirana–Durres–Fier–Vlora útvonalon. 1915 karácsonyára – amikor az ünnepek alkalmából tíz ember húsz kanál nyers lisztet kapott a szerbektől ajándékba, meg egyetlen komiszkenyeret – érkeztek az olasz hadsereg védőszárnyai alá, amelynek tisztjei és legénysége nem hitt a szemének, amikor meglátta a nyomorultak ármádiáját. „Torzonborz szakállal borított arcukkal, mélyen ülő, karikás szemükkel, remegő kezükkel már nem is emlékeztettek civilizált lényekre. […] Lealjasult állapotuk, amelybe a fizikai leromlás juttatta őket, kiölte belőlük a legcsekélyebb erkölcsi érzéket is, felszínre hozta az állati ösztönöket. A betegek és halált várók tömegét sokan vették körül, akik a végüket lesték, hogy kiragadják a kezükből a darabka kenyeret, és elszedjék a rongyaikat” – írja e fogolysereg új olasz parancsnoka, bizonyos Pietro Marini tábornok (Lőrinczi László fordítása és kutatásai).

Decemberben Szűcs András felszállt a Dante Alighieri nevű gőzösre, hogy – túlélve a prizreni halálmarsot – az olaszoktól némi táplálékhoz és ruhához jutva megkerülje az olasz csizmát, s néhány nap múltán révbe érkezzen egy kis szardíniai szigeten. A Nisből elindult harmincötezerből huszonháromezren jutottak el Vlora kikötőjéig, és várták sorsuk jobbra fordulását, az odisszea végét olasz fennhatóság alatt. Mindez így is történt volna, ám a Dantéra és a többi gőzösre velük együtt felszállt egy potyautas is, aki miatt a halálmars csupán a pokoljárás előzményének bizonyult.

---- Oldal ----

Meglepően napsütötte börtönbe lépünk: Fornelli, az egykori maximális biztonságú létesítmény tengerkékre festett acél cellaajtóival, világos, szellős zárkáival, fákat nevelő betonudvarával nem tűnik olyan helynek, ahová még a legkeményebb maffiózók is remegő térddel emlékeznek. A vidám olasz turistasereg beözönlik a folyósokra, összekeveredik más vidám olasz turistacsoportokkal, megtapogatják a rácsokat, bekukucskálnak a kémlelőnyílásokon, odanyomják orrukat a beszélő néhány milliméter vastagságú plexilemezéhez – amelynél közelebb soha nem juthatott egymáshoz elítélt és családtagja –, aztán kiviharzanak a belső udvarra, ahol pontosan értelmezhető, mit is jelent a maximális biztonság. Bástyák és őrtornyok erdejében futnak a párhuzamos sikátorok, amelyek a négy fal közé zárt, fölül is vastag ráccsal fedett, szűkös sétálókarámokba vezetnek. Csak az eget, néhány felhőt meg a környező hegy tetején magasodó várromot látni innen, különös konstruktivista árnyékot vetnek a rácsok a falakra. Ugyanezt szemlélhették napi sétájukon a maffiaellenes harc hősi halottainak, Giovanni Falcone és Paolo Borsellino bírónak, illetve Aldo Moro kormányfőnek a gyilkosai is, amikor még nem nőtt facsemete a sarokban lévő pottyantós budiból.

A földközi-tengeri kalózok által kedvelt, mindentől távol eső földdarab találékony hasznosításáig 1885-ben jutott el a fiatal olasz kormány: itt alapították meg az ország karanténját, a tengeri utazók elkülönítésére és megfigyelésére szolgáló lazarettet s vele egy időben a mezőgazdasági büntetőkolóniát, amelyből aztán kinőtt az első világháború haláltábora, illetve a maffia börtöne. Ám a köztes időszakban sem volt pihenő: a harmincas évek második felében ide száműzték a megszállt Etiópia hadifoglyait, a háború után itt őrizték Szardínia legmegátalkodottabb banditáit, míg a hetvenes években meg nem érkeztek a maffiózók meg a Vörös Brigádok alapítói, akik miatt maximális biztonságú karcerré kellett alakítani a Szamár-szigetet. Eközben a környezetvédők folyamatos ostrom alatt tartották a hatóságokat, hogy számolják föl a büntetőkolóniát, s adják át a helyet annak, amire Asinara a legalkalmasabb: egyedülálló gazdagságú nemzeti parknak. A nyolcvanas évek végére csaknem megszületett a kompromisszum, ám 1992-ben, amikor a szicíliai maffia feleségével és védőőrizetével együtt Palermónál felrobbantotta Falconét, illetve Borsellinót, az olasz kormány nem sokat teketóriázott. A környezetvédőket lesöpörte, elfogta Salvatore „Toto” Riinát, a „Fenevadat”, aki parancsot adott a bírók kivégzésére – és aki mellesleg bevezette a Cosa Nostrában, hogy az árulók gyermekeit is meg kell gyilkolni –, s bezáratta Asinarán a Bunker nevű betonkockába, amelyet a vakító reflektorfények miatt Diszkónak is becéztek. A nemzeti park végül 1997-ben alakulhatott meg, az első turista 1999-ben tehette be ide a lábát, de a park csupán 2000-re tudta birtokába venni az erősen lelakott Szamár-szigetet, ahonnan az utolsó elítélt és fegyőr is eltávozott addigra – szuvenírként magukkal hurcolva Asinara szomorú múltjának néhány felbecsülhetetlen értékű tárgyi emlékét.

Fornelli börtönében, e világos közlekedőfolyosók és tágas cellák útvesztőjében raboskodott tehát Olaszországnak az a része, amelyik nem bizonyult méltónak arra, hogy emberi civilizációban éljen. Ezen töprengünk, amikor kis zöld vonatunk elhagyja a „Supercarcerét”; ám mielőtt nekivágnánk Asinara hegyeinek, az épület szomszédságában megpillantunk valamit, ami nagyon nem ide való: egy hófehér szecessziós kutat. Rövid felirat olvasható rajta: 1916.

Kilencszáztizenhatban a Szamár-sziget másból sem állt, mint sátrak végeláthatatlan sorából és hevenyészett temetőkből, ahová naponta százával hordták ki a halottakat. Aki élve kimászott a Dante gőzös gyomrából, és Fornelli valamelyik „kórházába” jutott, biztos lehetett abban, hogy nem éri meg a másnapot. A tengerparton máglyák lobogtak, a sziklák között kapart gödrökbe egymás hegyére-hátára dobálták be a sovány hullákat, de ez még mindig messze higiénikusabb volt, mint a környékbeli szardíniai falvak, például Stintino helyzete: ugyanis halászati tilalmat rendeltek el a katonai hatóságok, mert annyi holttestet hajítottak a tengerbe a Valónából érkező hajókról, hogy a k. u. k. szellemhadsereg megmérgezte a türkizkék vizeket.

Szívós szervezetének és fiatal korának köszönhetően Szűcs Andrást csak enyhébb tengeribetegség gyötörte a háromnapos hajóút során, így pontosan tudatában volt annak, ami körülötte történik. Ha éjszakánként rémálmok kínozták volna, biztosan az albániai kikötőt látja, amint a behajózás tülekedésében egymást taszítják a tengerbe a hadifoglyok, vagy azt a jelenetet, amint az unatkozó olasz katonák kekszet hajigálnak a tömegbe, majd röhögve nézik a morzsákért egymást marcangoló embereket. De Szűcs Andrást nem gyötörték rémálmok, mert nem is aludt: folyamatosan segédkeznie kellett a halott bajtársak tengeri „temetésénél”. „Sokan belehalnak a kimerültségbe és a tengeribetegségbe. A tengerbe hajítják őket, ennyi. Senkit nem érdekel a nevük” – örökítette meg az átkelést Josef Sramek cseh katona.

Csakhogy ez már nem a halálmars következménye volt: az albániai kikötőben a hadifoglyokhoz szegődött a háborúk, a hullagyárak beszállítója: a kolera. Amíg elérkeztek Szardíniára, a gőzösökről naponta százával dobták a tengerbe a halottakat – név és rang, származás és szülőhely feljegyzése nélkül. Ők nyomtalanul eltűntek.

---- Oldal ----

Asinara katonai parancsnoka, Giuseppe Carmine Ferrari tábornok lelkiismeretes és akkurátus ember volt: a tábor fennállásának fél esztendeje alatt még annak lajstromát is vezette, mennyi só, cukor, liszt, kötszer fogyott; és igyekezett behajózás szerint rögzíteni a szigeten elpusztult katonák névsorát – több mint 1400 nevet, lelket mentve meg a teljes megsemmisüléstől. A parancsnok 1929-ben megjelent ötszáz oldalas könyve az egyetlen átfogó dokumentum, monográfia a halálmars túlélőiről. A római kiadvány fényképei elborzasztóak: a sátortáborokban a puszta földön haldokló kolerások, temetések és temetések, aprócska kápolnák előtt térdeplő nyomorultak. Csak Fornelliben nyolcezer fogoly tengődött Ferrari kimutatása szerint…

Fotó: Margittai Gábor /

Hogy miért végezhetett ekkora pusztítást a járvány a 20. század elején? A sziget hosszú ideig állami karantén volt ugyan – panaszolja Ferrari parancsnok –, harmincágyas kórházzal, néhány épülettel meg egy krematóriummal, „ám természetesen nem volt felkészülve kolerában és más súlyos betegségekben szenvedő foglyok ezreinek fogadására. Semmi nem volt adott ehhez: se víz, se áram, se élelmiszer, se gyógyszer.”

Mindezt súlyosbította a teljes hozzá nem értés, derül ki Josef Sramek indulatos naplójából: „A legrosszabb, hogy nincs víz. Nagyon messzire kell gyalogolnunk, hogy hozzájussunk: valahol a sziklák között gödröt kell ásnunk, megvárni, amíg a víz megjelenik, aztán kikanalazni. Rossz ízű és sáros – de mit tudsz tenni, ha szomjas vagy!” Ráadásul az olaszok a szomjúságtól haldokló és a kolerás hasmenéstől kiszáradó embereknek eleinte sós konzervételeket adtak, úgyhogy aki nem jutott a fertőző sáros löttyhöz, az eszét vesztve a tengerből ivott – másnapra kiszenvedett. Az egész sziget úszott a bűzben, legyek ezrei lepték el az agonizálókat, az elgyengült emberek odakötözték magukat a latrina deszkájához, hogy ne zuhanjanak a gödörbe. Mint Sramek írja, a horvát foglyok üzletelni kezdtek a vízzel: cigarettára, kekszre cserélték, a betegeket pedig magától értetődően kifosztották, úgyhogy éjjeli őrséget kellett fölállítani. Egymás ellen. De az is gyakori látvány volt, hogy az élők együtt aludtak a halottakkal a sátrukban, sőt ételosztásnál a hátukra vették a hullát, hogy a másik adagját is fölvehessék.

Kilencszáztizenhatban, amikor Asinara elenyészően kevés vízlelő helyeinek egyikén, Fornelliben a kút is elkészült, a huszonháromezerből hétezer k. u. k. katona nem tartott többé igényt ellátmányra.

 

Mérgezett tenger
Mérgezett tenger

Forrás: Magyar Nemzet

A szerkesztő ajánlja

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.

Lázár Fruzsina

Mennyit ér ma egy emberélet?

Ismeretségen vagy a jó szerencsén múlik az életben maradás, ha valaki gyors egészségügyi ellátásra szorul?

Vég Márton

Maffiamódszerekkel dolgozhattak Tiborcz Istvánék

Az ellenzék szerint az Elios csalásgyanús pályázatai az utolsó szöget jelenthetik az Orbán-rendszer koporsójába.

Szabó Zsolt

Félig üres korsó: egyelőre nem lesz csendes a bulinegyed

Érvénytelen lett a helyi népszavazás a bulinegyedről, az egész VII. kerületben 43 520 ember szavazhatott. Riport.