Ötszáz köbméter ember

Margittai Gábor

2014. július 1., kedd 16:07, frissítve: csütörtök 12:17

Zsákokba gyűjtött hősök, kegyelettel rejtegetett vasdarabok egy repülőroncsból, különös körülmények között eltűnt halottak és számon sem tartott hadi műkincsek – megannyi bizarr mozaikból rakható össze a magyarok dél-tiroli jelenléte. De hogy ma is jelen vagyunk, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy az észak-olaszországi gyűjtemények elképzelhetetlenek magyar tárgyak nélkül. És az északolasz katonai emlékezet magyar kultusz nélkül. Riportsorozatunk befejező része égen, földön és föld alatt kalauzol.

Lefordítaná nekem, mit jelent az, hogy „Vilag Haboru”? Van ilyen?

Lefordítom. Van.

– …valami „Beeckszaba” nevű helyről jöttek. Lehet, hogy egy „h”-t ide vagy oda még be kell szúrni…

Békéscsabáról. A mai Délkelet-Magyarország kisvárosából, magyarázom.

– Ha mondok egy nevet, nem tenné közzé? Hátha a család végre hírt kaphatna az illetőről.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Megígérem, csak mondja.

– Bingó!!! Megtalálta, amit én húsz éve keresek! Végre TUDOM. Jézusom, egész évre való célt adott most!

Valósággal a nyakamba ugrik a csupa izom és csupa izgalom ember, amikor féléves levelezés után végre személyesen találkozunk a trentinói Borgo Valsugana főterén. A középkori templom harangja lassú bongással kíséri a Brenta folyó robogó vizét, amely aztán a kisvárost elhagyva, a hegyek között átvágva halad el a Monte Grappa előterében, éri el a síkságot, majd fut az Adriába. Szorongatjuk egymás kezét a Brenta partján Luca Girottóval, a helyi kórház hiperaktív szájsebészével, akinek fő szenvedélye az első világháború, azon belül a szülőföldjét feldúló harcok, azon belül is egy olyan magas hegyi csata, amelyben főként magyarok estek el vagy kerültek fogságba. Csakhogy húsz éven keresztül kénytelen volt beérni az olasz „oldal” forrásaival, s amikor kinyomoztam neki az osztrák és magyar anyagokat, madarat lehetett volna vele fogatni. Összeállt a kép, s végre érthetővé vált számára (és számunkra is), 1916. május 26-án hogyan kergette az olasz állások felé a talján finánccsapatot a békéscsabai 101/II-es zászlóalj, velük összekeveredve hogyan törte át a szögesdrót akadályokat, majd foglalta el a Monte Cima magaslatát. Hogyan hezitáltak aztán, hogy „lavinastílusban” azonmód lerobogjanak-e a hegyről, és hátba támadják az olaszokat, vagy megszállják-e inkább az ellenség fő utánpótlási útvonalát. S a nagy töprengésben végül hogyan taszította le őket még az éjszaka az ellentámadás, amikor a 101-eseket saját tüzérségük kezdte aprítani. Ráadásul fönt maradt észrevétlenül, a magyarok rohamáról mit sem tudva egy komplett sátortábornyi alpini, akik feleszméltek, majd 170 békéscsabai bakát öltek meg és 150-et ejtettek fogságba az ütközet végére.

Talán e foglyok vagy halottak egyikéé lehetett a gyönyörű virágokkal hímzett tölténytáska, valóságos népművészeti remek, amelyen ez az írás állt: „Világ háború 1915”. S talán e szétvert magyar csapat hírnevét igyekezett visszaszerezni Adler-Rácz Károly tüzér zászlós, aki 19 éves korában, 1918 szeptemberében esett el innen nem messze. Magyar feliratú sírkövét aztán olasz civil síremlékébe építették be, nemrégiben mentették meg Luca Girottóék, s helyezték el a Borgo Valsugana-i múzeumban. Ím, hát a kutató kérésére közzéteszem az ő nevét is – hátha a család olvassa…

Éppen méteres hó szakadt a Monte Cimára, az örökmozgó sebésszel nem mehetünk föl most oda, nem nézhetjük meg a békéscsabaiak kétezer méteres magasságban fekvő csataterét. Bepattanunk hát a kocsijába, és irgalmatlan száguldásba kezdünk a borgói hegyek szakadékainak szélén, miközben Luca egy Schwarzlose géppuska sebességével lövi ki magából az információkat. Itt álltak az olaszok, amott meg az osztrák–magyarok, mutogatja mindkét kezével, s az autó valószínűleg megszokásból veszi be a kanyart a szerpentinen. A visszaemlékezők leírják, éjjelente hogyan lángolt az erdő, amikor az olasz tüzérség felgyújtotta, mivel nem találta el az ellenség fák közé rejtett drótakadályait. Azokon a sziklafalakon kellett fölkapaszkodniuk a rohamozó alpini katonáknak, mutat bal felé, a tekintet számára is megmászhatatlan szakadékra; s mivel a drótakadályok még álltak, se előre, se vissza nem tudtak menni. Ottvesztek szinte mind. Errefelé gyakran kellett cserélni az egységeket a nagy veszteségek miatt.

– Itt meg csak öt méterre volt egymástól az olasz meg a k. u. k. lövészárok – magyarázza Luca Girotto –, úgyhogy nem volt mit tenni: a felek titkos különbékét kötöttek, megállapodva abban, hogy beszüntetik a kézigránát-hajigálást egymás fejére. Sőt egy osztrák tiszt kiskutyája jött-ment nyakába kötött cigarettával meg mindenféle kisebb csomagokkal a két árokrendszer között. Hiszen együtt kellett élni…

A fák közül hirtelen három férfi lép ki, s amikor elporzunk mellettük, mosolyogva integetnek – kissé hiányos fogazatukat megvillantva: Luca páciensei a borgói kórházból. Mint mondja, most is előfordul, hogy a favágók meg a kirándulók halottakat találnak az erdőségek vagy a kőomlások mélyén. Hogy mi történik ilyenkor? Kijön természetesen a rendőrség, mert bűntényre gyanakszik. Észleli, hogy csaknem százéves „esetről” van szó, ezért az egyik közeli hősi temető csontkamrájában, osszáriumában helyezik nyugalomra a maradványokat, ahol már tízezrével fekszenek a nagy háború áldozatai. Legalábbis így volt a kezdetekkor; ám amint egyre gyakoribbak lettek az ilyen esetek, megváltozott a rutin: ma már jószerével senkit nem érdekelnek a föl-fölbukkanó katonahullák. A hadseregnek nincs erre pénze, úgyhogy a gondot a helyi önkormányzatok nyakába varrja. Nyolcezer euró egy temetési szertartás, és gyakran nincs, aki megfizesse. Megesett nemrégiben, hogy amikor újra előkerült egy holttest, és kérdezték a hatóságokat, mi legyen a sorsa, a rendőrök csak legyintettek: temettessék el nyugodtan a legközelebbi temetőben. Ám most is ott van, ahol meglelték – 1997 óta. Az elmúlt két év alatt öt holttestet találtak a környéken – mind a császári és királyi hadsereg katonája volt. És a klímaváltozás miatt egyre több fog előjönni a hó és jég alól is.

Ezzel együtt az észak-olaszországi kegyeleti kultúra rendkívül magas szintű: ugyanúgy kiterjesztik az osztrák–magyar hősi halottakra, mint a „hazaiakra”. A két háború között, a fasizmus hőskultuszának szellemében, összegyűjtötték a frontvidékről – a dél-tiroli hegyekből ugyanúgy, mint az Isonzó és a Doberdó vidékéről – a sokszor csak hevenyészett körülmények között elhantolt vagy jobb híján kőtörmelék alá elkapart holttesteket. Grandiózus, messziről látható osszáriumokat emeltek a táj kitüntetett pontjain, egész hegyeket alakítottak át emlékművé, mint például a Monte Grappát vagy Redipugliát, s ezek a katonahősök valóságos szentélyévé válták. A fasizmus kimúlt, míg a fasiszta építészet figyelemre méltó alkotásai a mai napig fennmaradtak, sőt, mondhatni, újjászülettek: tökéletes állapotban várják az emlékezőket és a hagyományőrző katonacsoportok zászlófelvonásait. A régi temetőket pedig az elmúlt években fedezték fel újra a térség lakói. Nagy többségüket sok ezer órányi önkéntes munkával kitakarították, a szétkorhadt fejfákat kicserélték, az egyensírköveket lepucolták, a hantok helyére virágot ültettek – miközben e helyeken egyetlen katona egyetlen porcikája sincs többé a föld alatt…

*

---- Oldal ----

Béke ösvénye: tematikus erdei túraútvonalak száznegyven kilométer hosszan; erődök, lövészárkok, bunkerek tucatjainak konzerválása és bemutatása; a halottak regisztrálása, kiállítások szervezése, a téma bejuttatása megfelelő módon az iskolai oktatásba, turisztikai népszerűsítés – nagyjából ezek a sarokpontjai azoknak a projekteknek, amelyek 2014 és 2018 között Trentinóban a méltó centenáriumi megemlékezést szolgálják. És sokkal többet is: nemcsak erődöket, de velük együtt a sebzett identitást is újra fogják alapozni. Mindezt Lorenzo Baratter történésztől, a megemlékezéssorozat főkoordinátorától, az autonómiák szakértőjétől tudjuk meg, aki elmondása szerint legfőképpen azon buzgólkodik, hogy a trentinói emberek visszakaphassák a történelmüket. Ennek alapja többek között az önkéntesi szellem: az emlékezetépítés minden területén megmutatkozó társadalmi munka – nálunk mennyire tönkretették, kiürítették ezt a kifejezést rossz korokban! –, amely sírkertek kitisztításában, emléktárgyak, visszaemlékezések gyűjtésében éppúgy megmutatkozik, mint ismeretterjesztő előadások megtartásában vagy kisebbségi érdekvédelmi szervezetek működtetésében. Mint mondja, a régió lakosságának 22 százaléka vesz részt az önkéntes kulturális tevékenységekben, és rengeteg amatőr kutató segíti a professzionális történészek munkáját!

Fotó: Margittai Gábor

 

– A fiatalok már semmit sem tudnak a nagypapák történelméről, a fasizmus eltörölte azt az emlékművekkel együtt. Akkoriban a k. u. k. seregben szolgáló olasz halottak neve mellé ezt vésték föl: „halál a semmiért”. És: „az Osztrák–Magyar Monarchia rabszolgája” – mondja Lorenzo Baratter.

– Mikor kezdték el a készülődést a centenáriumra?

– Két évvel ezelőtt. A restaurálások már egy évtizede folynak.

Ezen nekünk, magyaroknak is érdemes lenne elgondolkodnunk. És azon is, mit válaszoljunk a trentinóiak heves faggatózására, hogy miben tudnának velünk együttműködni, amikor majd egy év múlva a térségben elesett katonáinkra emlékeznek.

*

Eszelős erőfeszítéssel védekeztek, amint a kecses és törékeny kétfedelű Brandenburg a felhők közül rájuk tört, és megvadult vércseként körözött a Caproni bombázó lőtávolán belül. A szinte papírmasé Dávid az állig felfegyverzett Góliát körül. A Brandenburg rövid sorozatokat lőtt, majd fogta magát, és hirtelen zuhanórepülésben, szinte fejre állva támadott a repülő erődre. Az olasz lövészeknek idejük sem volt a géppuskákat irányba rántani, úgy kapták a találatokat gépük hol egyik, hol másik oldalába. Végül feladták, s csak csüggedten integettek az ellenséges pilótának, hogy legalább az életüket kímélje meg. Odalent, a Sugana-völgyben izgatottan lesték a katonák és a civilek, mi lesz a légi párbaj kimenetele, amely olyan magasban zajlott, hogy nem tudták kivenni, melyik a saját és melyik az ellenséges gép.

A Caproni szétlőtt motorral egyszer csak zuhanni kezdett. A Brandenburg lövésze megmarkolta géppuskáját, hogy megadja a kegyelemdöfést, de a fiatal pilóta leintette. Izgatottan követték az olasz bombázót, s amikor az eltűnt, egy erdei tisztáson szálltak le, hogy megkeressék a roncsokat meg az esetleges túlélőket. „Kérdésemre, hogy mi lett a Caproni géppel, elmondták, hogy […] a vezető a fején megsérült, de a többieknek semmi bajuk nincs. Nagyon megörültünk a jó hírnek. […] Az olasz megfigyelőtiszt igen nagy tisztelettel beszélt velem. Jól beszélt németül, de amikor megmondottam, hogy magyar vagyok, a szemében két könnycsepp jelent meg, aztán lelkesen megölelt, magához szorított, és csak ennyit mondott néhányszor: »Ah! Ungeréze, Ungeréze!« […] Nekem Garibaldi, Türr István és Kossuth Lajos, ez a három név jutott eszembe, elismételtem az olaszoknak ezt a három nevet, erre az olasz tiszt megcsókolta az arcomat, és szeretettel ölelt magához. Tisztjeink meghökkenve nézték a jelenetet…”

A magyar pilóta, aki lovagiasságával nemcsak bajtársai, de ellenségei tiszteletét is kivívta az első világháborús olasz légi fronton, nem más volt, mint ittebei Kiss József. Amint naplóját folytatja, ott és akkor, 1916. szeptember 17-én Borgo Valsugana közelében egy honvéd alezredesnek kellett elmagyaráznia, hogy az osztrákok is megértsék: azért ölelgeti Kisst az ellenség, mert így fejezik ki hálájukat, hogy nem lőtte le őket könyörtelenül a levegőben. (Vitéz Boksay Antal 2006-ban újra kiadott „regényes életrajzában”, A legendás vasmadárban jelentek meg a fenti sorok.) Amikor pedig a harcképtelenné vált Kiss József nem érdemelte ki a kegyelmet a kanadai vadászpilótáktól 1918 májusában, temetése után néhány nappal ellenségei berepültek az osztrák–magyar légtérbe, és koszorút dobtak le a levicói repülőtérre az alábbi felirattal: „A Royal Flying Corps végső üdvözletét küldi bátor ellenfelének, Kiss József pilótának, aki Campolongo felett halt hősi halált.”

Talán még büszkébb szívvel hal meg az aradi kivégzőosztag előtt Kiss Ernő honvéd tábornok, ha tudja, hogy unokája, ez a rendkívül szerény, zseniális és hősies fiatalember nem csupán taktikai értelemben forradalmasítja a légi harcászatot – és húsz légi győzelmével a Monarchia egyik legeredményesebb ászává válik –, de erkölcsi értelemben is. Hogy legfőbb törekvése a vértelen győzelem volt: az ellenséges gépek minél sértetlenebb földre kényszerítése. S hogy az „égbolt lovagjának” a mai napig erős kultusza van Olaszországban, egykori győzelmei helyszínén, az legalább annyira egyértelmű, mint hogy semmiféle kultusza nincs Magyarországon.

Miért is lenne?

– Ez az ő lelőtt gépéből származik – mondja Luca Girotto sebész-történész, és kifeszített tenyerében tart egy rozsdás gyűrűdarabot, amely az egyik szárnymerevítő rudat rögzítette. A Borgo Valsugana-i első világháborús múzeumban vagyunk, Luca hirtelen eltűnik, majd hosszú vasrúddal tér vissza. – És ez is. A háború után a falusiak átkutatták a repülő becsapódásának helyszínét, mert érdekes fémhulladékot kerestek. Néhány maradványt megőriztek a közeli pincék mélyén. E két darabot az egyik „megtaláló” fiától kaptuk; az apja rejtegette, mondván, ezek vastanúi egy hős halálának. Kiss József pilótaruhája egyébként egy Ausztriában élő olasz gyűjtő tulajdonában van, nálunk csak a másolata látható kiállítva, amelyet Kiss 1917-es fényképe alapján rekonstruáltunk. Az órája, amely a temetés előtt még a holttesten volt, ma egy kollégám irodájában van bekeretezve a falon.

---- Oldal ----

A roncsot még mindig keresik: legutóbb néhány hete magyar kutatók fésülték át detektorokkal a becsapódás helyét. Mint Magó Károlytól, a szolnoki Ittebei Kiss József Hadnagy Helikopterbázis zászlósától megtudjuk: találtak olyan fémszennyezett területet a becsapódás helyén, ahol osztrák katonák jártak. Bár ennyi év távlatából nem sikerült egyértelműen azonosítani a fémmaradványokat, ezek származhatnak a repülőgépből is. Továbbá előkerült olyan lőszer is, amilyet légi harcban használtak az első világháború során. A magyar kutatók egyébként azon az ösvényen mentek föl, amelyen az osztrák katonák lehozták Kiss holttestét, és amelyet az olaszok róla fognak elnevezni a századik évfordulón. „Nehéz volt szavakba önteni a kinn tapasztalt tiszteletet és figyelmességet” – írja Magó zászlós a honvedelem.hu honlapon.

A Borgo Valsugana-i múzeum fontos helyszín: a gleccserek frontvonalából előkerült használati tárgyak, szöges buzogányok, kanálból hajlítgatott fogprotézisek mellett számos magyar vonatkozású tárgy látható. Külön sarkot rendeztek be Kiss Józsefnek olasz–magyar nyelvű emléktáblával; és a fényképet, amelyet néhány hónapja Luca kérésére át e-maileztem, most előkelő helyen, magyar kísérőszöveggel állították ki. Taby Árpád a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét érdemelte ki 1917-es hősies helytállásáért, amely kitüntetésnek az eredetijét egy magángyűjtő átadta a borgói múzeumnak bemutatásra. (Az más kérdés, hogy Taby második világháború alatti tevékenységéről még vitatkoznak a magyar történészek.)

„Kisz Jozef” nevét mindenesetre most is áhítattal ejtik ki a Sugana-völgyben és Trento vidékén. Nehezen magyarázható meg tehát, ha ekkora tisztelet övezi ma is a magyar pilótát, hogyan vesztegelhet negyven éve a holtteste zöld katonai zsákba csomagolva.

*

– Itt van lent, igen – dobbant a szikár, napszemüveges férfi a ragyogóan fényes kőpadlón. Hűvös csönd honol idebent, eltörpülünk a magasba vesző oszlopok között. A fémkupola úgy borul ránk, mint valami páncél szemfedő.

– Megnézhetnénk? Nem nyúlunk semmihez…

– Nincs rá mód, sajnálom. Különben is veszélyes.

Ciprusokkal, letaglózó illatú jázminbokrokkal beborított domboldalban visz a keskeny út fölfelé, csak egy autó fér el azon a keskeny aszfalton, amelyet szépen preparált lövészárkok kísérnek. E fedezékek peremére állva pompás kilátás nyílik Roveretóra, erre a színes, hangulatos olasz kisvárosra, amely fölött minden este százszor kondul meg az első világháborús lövegekből öntött hatalmas harang – az elesettek emlékére. Jól belátni innen az Etsch/Adige folyó kiszélesedő völgyét, a Venetóból és a Garda-tó felől futó völgyek kereszteződését s a megművelt földek négyzethálóját odalent. E látvány fölé tornyosul a fasiszta építészet remeke, a Castel Dante hegy csontkamrája. Jobb helyet nem is találhattak volna az épületnek: a környező sziklákról mintázta a pokol zugait Dante Alighieri az Isteni színjátékban.

Míg magyarok elvétve járnak erre, a cseheknek nemzeti zarándokhely ez a hegy. A császári és királyi seregből tömegesen dezertáló csehek ugyanis előszeretettel álltak át az ellenség táborába mind a keleti, mind az olasz fronton, majd fordultak korábbi bajtársaik ellen. Az olasz tisztek vezette cseh legionáriusok később meglehetős vehemenciával vetették rá magukat Felső-Magyarországra is – úgyhogy mi, magyarok némi malíciával mondhatjuk, hogy Trianon többek között már Roveretóban elkezdődött. A csehek viszont azt mondják: Csehszlovákia mártírjai nyugszanak a Castel Dantén.

Balint Kerekes, Sandar Biro, Laios Baios és a többi azonosított magyar hősi halott mellett még számos ismeretlen is nyugszik a körkörös falak kolumbáriumaiban. Tábla emlékeztet arra, honnan hány holttestet szállítottak át ide 1969–70-ben, amikor a környékbeli katonatemetőkből összeszedtek ismertet és ismeretlent is.

– Tehát nem nézhetjük meg?

– Tilos – vágja rá a napszemüveges úriember.

Ácsorgunk az oszlopcsarnok közepén, tekintetünkkel próbáljuk átfúrni a padlót, s legalább elképzelni, hogy a dohos ciszternában hogyan sorakoznak a zöld zsákok, több ezer, egyiken-másikon kis fatábla, némileg már elvásva a hatvanas-hetvenes évek fordulója óta. A levegő lovagja, ittebei Kiss József is az egyikben „nyugszik”, feltehetően már soha nem azonosíthatóan. Amikor ugyanis exhumálták a közeli Perginében található, méltó módon emelt sírjából, és „bezsákolták” – mire Roveretóba ért, elveszett róla az azonosító tábla. Így lett a magyar ász pilótából az út végére ismeretlen katona.

Pintér Lajos veronai tiszteletbeli főkonzul Orosz Zoltán vezérkari főnökhelyettessel egyszer már kísérletet tett arra, hogy az odú mélyén megkeresse Kiss maradványait, de visszahőköltek a rengeteg egymásra hányt zsák láttán. Aki egyszer úgy dönt, hogy hazaszállítja a testet Magyarországra, hogy ünnepélyesen újratemesse – elvégre az ország egyik legnevezetesebb légi hőséről van szó –, annak nem lesz könnyű dolga.

– Van esély arra, hogy DNS-teszt segítségével azonosítsák Kiss József holttestét? – kérdezzük később Luca Girotto doktortól. Ő az egyetlen, aki helyesen ejti ki a magyar vadászrepülő nevét.

– Elvben igen, de nagyon költséges lenne – sóhajt föl. – Még az is előfordulhat, hogy nem Roveretóban kell keresni. Lehet, hogy Trentóban. Egy pap rokonuk látta az ottani temető nyilvántartásában szerepelni a nevét. A Perginében összeszedett halottak nem mind ugyanarra a helyre vándoroltak.

*

---- Oldal ----

Ennyi csúnya embert még nem láttunk egy helyen: pirosra sült, merev parasztarcok, másvalaki úgy fest, mint egy igyekvő, de reménytelen porszívóügynök, akad köztük törpenövésű is, ráadásul mindenki zavaróan hasonlít a másikra. Amikor azonban felszívják magukat, és kiengedik a hangjukat, és arról énekelnek, hogy a virágba borult Kárpátokban a legszebb vadvirágok a halott katonaszerető véréből táplálkoznak; vagy a hegyek Szűz Máriájáról dalolnak meg a magukra hagyott havasi legelőkről, ahonnan hiányoznak a hadba küldött pásztorok – olyan átszellemült és meghatott lesz az arcuk, olyan szívbe markoló az énekük, hogy az embernek óhatatlanul kaparni kezdi valami a torkát.

Másnap megnézzük az Aidát a veronai római cirkuszban, de a több száz statisztával előadott operashow a nyomába sem ér ennek a kis falusi férfikórusnak, amely valahol a venetói hegyek között, egy hatszáz lelkes településen, Tonezzában énekel meg két világháborút. És elesetteket – mindkét oldalról.

– Hiába éltek közvetlenül a határ két oldalán, és beszéltek egy nyelvet, az itáliai olaszok ellenségek voltak, ők támadtak a k. u. k. birodalom területére – értelmezi a dél-tiroli olaszság tudathasadásos helyzetét Luca Girotto. Ő ezt saját családjával illusztrálhatja: anyai nagyapja tiroli császárvadászként, apai nagyapja alpini hegyivadászként harcolt a nagy háborúban. Ráadásul ugyanazon a frontszakaszon, a később a magyarok által levegőbe röpített Pasubio hegyen – de feltehetően nem lőttek egymásra. Nem csoda, ha Luca nagy szenvedéllyel ontja a trentinóiak első világháborús szenvedéseiről szóló történelmi monográfiákat. – A trentinóiak az Osztrák–Magyar Monarchia olasz ajkú állampolgárai voltak. A keleti fronton számos szláv ezred átszökött az oroszokhoz, míg a Landschutze és Kaiserjager regimentek inkább mind egy szálig elpusztultak, de nem adták meg magukat. Nagymamám fivére is ottveszett a galíciai fronton.

Csakhogy a Monarchia túlzott gyanakvással kezelte a dél-tiroli olaszok hűségét: míg a német ajkúak közül sokat visszahoztak keletről, hogy a szülőföldjüket védjék, az olasz ajkúakat kikülönítették. A „délnyugati zászlóaljak” Galíciában maradtak, hiszen az Alpokban az ellenség is olaszul beszélt. Vasutakat, utakat javíttattak, lövészárkokat ásattak velük, vagy foglyokra felügyeltek – nem bízott bennük a saját hadseregük. Luca Girotto megemlíti, hogy a harctéri naplók és a visszaemlékezések tanúsága szerint a legkutyábbul a magyar honvédek bántak a trentinóiakkal. Akik levelekben panaszolták a családjuknak: hiába jó katonák, hiába ontották a vérüket a hazáért, most ahol lehet, megalázzák őket.

– Aztán akik hazajöttek a háború végén, kegyetlen helyzetben találták magukat: a haza, amelynek végre el kellett volna ismerni hősiességüket, nem létezett többé! Micsoda szomorú sors ez egy katonának: hadserege eltűnt, birodalmát elpusztították, szülőföldje kicsiny és jelentéktelen részévé vált az ellenség országának, amely idegen és politikailag veszélyes elemnek tekintette őket! – magyarázza Luca. – A trentinóiak hadtörténelme nem egyezett meg azokéval, akihez hirtelen hozzácsapták őket! Az olasz hadtörténetírás megemlékezett az isonzói, a doberdói hadszíntérről, de nem szentelt egy sort sem a trentinóiak első világháborús részvételének. A mi történelmünk az ellenség történelme volt.

Mint Luca Girotto mondja, csupán a 2000-es években kezdődtek meg az igazi kutatások Trentinóban! Hiszen a fasizmus időszakában kifejezetten tilos volt erről beszélni. A fasiszta Itáliában k. u. k. hősi emlékműveket csak a temető területén volt szabad építeni-fenntartani, és csak a halottak napján lehetett megemlékezni az elesettekről… A második világháború után pedig az ország elmulasztotta a lehetőséget, senkit nem érdekelt a téma, sokkal fontosabb problémák is voltak.

– Aki pedig az 1968-as forrongást követően hadtörténettel foglalkozott, azt háborúmániásnak, szinte fasisztának nyilvánították – mondja Luca. – Venetói származású apai nagyapám minden évben ment a Monte Grappára megemlékezni. 1968 után ez már szégyenletes cselekménynek számított. Megfélemlítették a veteránokat: a fiatalok megdobálták őket, vörös festékkel öntötték le az emlékműveket, megzavarták a megemlékezéseket. Hiába mondta nagyapám: csak elesett bajtársaink emlékét szeretnénk megőrizni. Aztán amikor kihaltak az utolsó veteránok, furcsa módon akkor kezdett újra feltámadni Olaszországban az első világháború emlékezete. Néhány idős katonával volt szerencsém interjút készíteni, akkoriban a kilencvenes éveik végét taposták. Egyikük 103 éves korában halt meg, 1999-ben. Ő harcolt a békéscsabaiak ellen a Monte Cimán.

*

Kevés tája van Nyugat-Európának, amelyet annyira átitat vér és szépség, mint a történelmi Dél-Tirolt. Itt szinte minden szikladarabhoz, minden terepalakulathoz elesett katonák emléke tapad. Amikor jó magasan, smaragdzöld fenyvesben autózunk, legfőbb kalauzunk, a trentói Giovanni Terranova elmeséli annak a k. u. k. tisztnek a döbbenetét, aki egy ütközet után, az éjszaka kellős közepén öszvérekre bukkant e fák között. Végtelenül hosszú sorban, érthetetlen némaságban ballagtak egymás után a szűk ösvényen, hajcsár nem volt velük. Ismerték jól az utat: a harcmezőről tartottak lefelé. Hátukon keresztülvetett málhájuk nem étel, nem lőszer volt – hanem sok száz elesett katona.

Tonezzában viszont még ma is áll az a kocsma, amely akkoriban a senki földjén maradt. De nagy volt itt is a szükség, így a felek megegyeztek: esténként az osztrák–magyarok, nappal az olaszok járnak oda inni. És közben senki nem lő senkire. Vagy hogy a háború előtt síoktatóként meg hegyi vezetőként tevékenykedő felderítők, ha olasz, ha k. u. k. egyenruhában voltak, amikor ellenséges járőrre bukkantak, szó nélkül kirántották a cigarettatárcájukat, megkínálták egymást, elpöfékelgettek csendesen, aztán ki-ki ment az útjára. Hiszen régről ismerték a kollégákat, és ha nem váltottak szót, azért nem járt haditörvényszék, mert formálisan nem fraternizáltak az ellenséggel.

Lehetett (volna) így is.

De beszélhetnénk arról is, hogy a második világháború milyen átokkal sújtotta az elsőben megszerzett területeket. Olaszul foibe a neve annak a karszti képződménynek, amely mély, barlangszerű kürtő a föld alatt, és arról nevezetes, hogy egyes számítások szerint százezer olaszt löktek beléjük Tito partizánjai. 1943 és ’49 között az itáliai irredenták álmát: Isztriát, Dalmáciát és Gorizia környékét igyekeztek megtisztítani a „fölös” népelemektől. Nagyon kevesen élték túl a foibemészárlásokat: valaki például bokorra zuhant, amikor a mélybe lökték, onnan föld alatti vízfolyásban landolt, majd szépen kicsorgott a tengerbe valahol Pólánál. Volt olyan barlang is, amelyben ötszáz köbméter halott gyűlt föl! A magyarok lakta Délvidéktől a Balkán legrejtettebb zugaiig zajlott tehát a genocídium; és ami megdöbbentő: az olaszok is csak az elmúlt években kezdtek beszélni róla, mert korábban ügyelni kellett a saját kommunistáikkal kialakított kényes egyensúlyra…

Nem sok köszönet volt hát a kínkeserves első világháborús hódításokban. Az elcsatolt magyar területeken élőkhöz hasonló, sokszor még tudathasadásosabb közösségek próbálták átvészelni a rájuk mért történelmi, politikai és etnikai csapásokat, miközben jól, de inkább rosszul igyekeztek sokan asszimilálódni. Most üdvös visszarendeződési folyamat, a hagyomány újraalapozása folyik Trentinóban és Venetóban is, az Osztrák–Magyar Monarchia egykori határvidékének két oldalán. S mindez gőzerővel, éppen a világégés századik évfordulójához közeledve. Az autonóm tartományban ez nem pusztán kulturális és történelmi, nemcsak emlékezetpolitikai, de komoly gazdasági kérdés is: a német–olasz Dél-Tirolnak együtt kell maradnia, hogy kiemelkedhessen a nem túl rózsás itáliai átlagból. Ebben nincs is vita a két nép között.

Mielőtt hazaindulunk, a búcsúvacsorát Giovanni Terranova civil kutató trentói otthonában költjük el. Amikor rápillantunk a szépen díszített asztalra, a piros és fehér virágokból álló szép csokorra, Giovanni felesége, Anna finoman elmosolyodik, kimegy az erkélyre, majd egy nagy, szív alakú zöld levelet szúr a csokor közepébe.

És ez mindenkinek ugyanazt jelenti.

Vége

Ötszáz köbméter ember
Ötszáz köbméter ember

Forrás: Magyar Nemzet

A szerkesztő ajánlja

Pintér Bence

Magyar Nemzet Szalon: Ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört

A kivándorlás a transznacionalizmus erősödését és a távozó fiatalok nemzeti identitásának teljes felszámolását okozhatja.

Földi Bence

Kölcsönzött szlogenekkel, program nélkül a Fidesz

A kormánypárt szinte az összes üzenetét máshonnan vette, például Donald Trumptól vagy a toryktól.

Ficsor Benedek

A magyar olajmezőkből nem lesz pénz a hatalmas múzeumokra

Mélyi József művészettörténész a Liget-projektről, a stadionokat benövő gazról és a megfordított folyókról.

Molnár Richárd

Titkos kommunikációs stratégia oldalanként 450 ezerért Cegléden

A város fideszes önkormányzata hivatalosan üzleti érdekből rejtegeti méregdrága tervét.