Sorminta koponyákból

2014. március 14., péntek 19:19, frissítve: szerda 12:12

Összegyűjtés. Elkülönítés. Kiiktatás. A huszadik századi lágertörténelem szikár alapszavai, amelyek mögött elmondhatatlan szenvedés van. A paradicsomi szardíniai szigetre került első világháborús magyar katonákba életük végéig belevésődtek ezek a fogalmak. Azaz alig néhány hétre – többnyire ennyi adatott meg nekik a „partraszállást” követően.

Egyszerre ijesztő és komikus, ahogy egy-egy érdeklődő szamárfej kikukkant az ablakokon; amikor pedig beóvakodunk, egész fehér csordák trappolnak egyik szobából a másikba: ott kergetőzünk a romos épületekben az albínó jószágokkal, de nem engedik megérinteni magukat. Zöld kisvonatunk átkapaszkodott Asinara túlsó felére, gyönyörű tájakon, ember nem járta kis öblök fölött kanyarogva, hogy ebédszünetet tartsunk a Cala Reale, azaz a Királyi-öböl nagy kikötőjénél, ahol tanösvények és étterem várja a zötykölődésben meg egymás lepisszegésében megfáradt turistákat. Ez a Szamár-sziget központi helye: itt magasodik a régi karantén kopottas, narancssárga tömbje, a kórházépület, templomok, az adminisztrációs palota, illetve a fürdőház romjai a mólónál, ahol partra szálltak a tengeri utazók – meg minden háború száműzöttei. A turistacsoportnak tovább kell mennie a program szerint, velük együtt nekünk is, hiszen a szabály az szabály. De mi megmakacsoljuk magunkat.

„Hol találjuk a katonai temetőket vagy a világháborús táborok maradványait? – kérdezzük az idegenvezető hölgytől. – Amíg a többiek megebédelnek, mi gyorsan megnéznénk őket.”

„Nincs itt semmiféle temető, különben sem szabad itt csak úgy kószálni” – felel nyugtalanul a nő. Még feszültebb lesz, amikor tudomására hozzuk, hogy magyarországi újságíróként kizárólag ezért jöttünk ide. Külön engedély kellene ehhez a nemzeti parktól, magyarázza. Útitársaink végül kicsikarnak nekünk két szabad órát, amíg a csoport a sziget másik csücskében lévő börtönkomplexumban álmélkodik a rettegett Bunkert is megtekintve. Mi készséggel föláldozzuk Toto Riina, a Fenevad „Diszkóját” Szardínia magyarjaiért.

Nem szeretnénk ugyanis elkerülni azt a helyet, amelyikre itt élő honfitársunk, a magyarországi turisták szardíniai utazásait szervező Petrei Emese hívta föl a figyelmünket, amikor arról faggattuk, ezen a gyönyörű mediterrán szigeten milyen hazai vonatkozású emlékek vannak. Nem sok, de az szívbe markoló, tudtuk meg tőle: a „legmagyarabb” a Szamár-sziget, amelyre ő sem tud egyszerű turisztikai célpontként tekinteni. Főleg azután nem, hogy egy nyári napon ott állt a monarchiás katonák asinarai csontkamrájában, és a látottaktól elakadt a szava. 2009-ben aztán megkereste őt egy kiskunsági asszony, hogy idős férje leghőbb vágya ideutazni: a nagyapja itt raboskodott a Szamár-szigeten, mely később számtalanszor felbukkant a gyermekkori mesékben. Tengerben úszkáló foglyokról szóltak ezek a történetek, akik vödrökbe gyűjtötték a kagylót, és friss citromot csavartak rá, ha megéheztek. Mielőtt útra keltünk volna, szót váltottunk ezzel az asszonnyal és férjével.

„»Asinara, Asinara, miért vagy te olyan árva / Elhagyatott szigetecskén…« Tovább sajnos nem tudom, nem maradt fönn írásban a szövege” – idézi föl a nagyapjától tanult verset Vedres Ferenc nyugdíjas pedagógus és jogász.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

„Férjem nagyon régóta szeretett volna Asinarára látogatni, s amikor nyugdíjba mentünk, a jubileumi pénzből terveztük az utat – magyarázza Vedres-Nagy Ibolya volt tanárnő. – Ám magyarországi irodák nem foglalkoznak ilyesmivel, úgyhogy az interneten kerestünk olyan embert, Emesét, aki helyben meg tudja szervezni.”

„Nagyapám Szerbiában esett fogságba, Asinarán már jól bántak velük az olaszok. Onnan hamarosan Korzikára, majd Marseille-be hajózták át őket, 1920-ban került csak haza, és fiatalon, hatvanévesen halt meg” – mondja Ferenc.

„Rajtunk kívül még egy osztrák volt a csoportban, hármasban jártuk végig az emlékhelyeket, neki is a nagyapja raboskodott a szigeten. Mindenesetre jó érzés, hogy az olaszok ilyen szépen megemlékeznek ezekről a szerencsétlen emberekről. Más magyar nem volt velünk” – fűzi hozzá kérdésünkre Ibolya.

Ennyi előismerettel válunk le az ebédelő olasz turistacsoportról, és bevetjük magunkat a Cala Reale bozótosába. A dombtetőn szépen felújítva áll a kis templom, amelyet a krematórium kemencéjéből alakítottak át fogolyszentéllyé kilencszáztizenhatban; innen jól belátni a macchia zöld tengeréből kiemelkedő maradványokat. Az albínó szamarak csapásain közelítjük meg azt az aprócska kápolnát, amelynek homlokzatán láthatóan kezdetleges szerszámokkal, de érző kézzel faragott pieta látható. Alatta latinul Jeremiás próféta szavai: „Mindnyájatokat kérlek, ti, járókelők: tekintsétek meg, és lássátok meg, ha van-é oly bánat, mint az én bánatom…” A kápolna előtt két római katonaszent, Efisio és Gavino betonszobra állt, amíg a kilencvenes években a hatóságok ki nem ürítették a börtönszigetet és ingóságait… Csak a talapzatok maradtak a bokánál kitört lábakkal.

 

A precíz Giuseppe Carmine Ferrari táborparancsnok azt is megörökítette 1929-ben kiadott könyvében, ki a kápolna két díszítője: „Georg Vemes magyar fogoly”, illetve egy Saaz nevű magyar festő. A temesvári születésű Ősz Nemes György, miután hazavergődött Asinaráról, számos míves emlékművet készített az első világháború hősi halottainak emlékére, egyebek között Budapesten, Nyírbátorban és Mindszenten, de valószínűleg ez a kápolna, illetve az innen nem messze, Campu Perdu táborában emelt monumentális szoborcsoport készülhetett a legdrámaibb körülmények között. Nagy utazás volt a címe a mára ugyancsak nyomtalanul eltűnt, négy-öt méter magas, szárd gránitból vésett alkotásnak, amely a halálmarsnak és a révbe érésnek állított emléket, ahogy – idézi a művész önelemző szavait Ferrari tábornok – „a gyötrelmes éhség, a tél szörnyűséges viszontagságai, a havon, a szabad ég alatt töltött fagyos, viharos éjszakák a nyomorúságnak már-már állati fokára süllyesztettek bennünket. A civilizált nevelésnek és a fegyelemnek még a nyomai is eltűntek belőlünk, s csak az önzés lépett helyükbe. Mindezt az emlékmű bal oldalán elhelyezett csoport fejezi ki; jól látható, hogy két ember egy falatnyi kenyérért küzd” (Lőrinczi László fordítása). Szász István, e fiatal festőművész pedig, aki Valóna kikötőjéig minden holmiját elvesztette, ám vásznait mindvégig megőrizte, szép Szent Ferencet festett a kápolna üvegablakaira magyar tulipánmotívumokkal, valamint a Szeplőtelen Szüzet meg a béke galambos allegóriáját. Ennek sincs ma nyoma. A fogolykápolna zárva, és sehol egy felirat, egy emléktábla a készítőkről. Pedig ők legalább túlélték…

---- Csodával határos lelet ----

Az olasz álláspont szerint az első világháború egyik legnagyobb humanitárius mentőakciója volt a tengeri híd Albánia és Szardínia között, amelynek segítségével tízezreket mentettek meg a biztos pusztulástól. Tény, hogy ha még néhány napig ott toporognak az albániai kikötőkben és mocsarakban a k. u. k. haderő fogoly katonái, a nyolcvanezerből még hírmondó sem marad. Tény az is, hogy az olaszok megtettek minden tőlük telhetőt: felruházták, elfogadható hajlékkal látták el a Szamár-szigetre deportált embereket, s egy idő után már ciszternahajókkal szállították a vizet – más kérdés, hogy amolyan „olaszos” szervezéssel azt is elérték, hogy a halálhajókon érkezők közül további ezrek pusztuljanak el kínok között. Josef Sramek cseh katona arról panaszkodik, hogy 1916 márciusában – amikor a járvány már lecsengett – kaptak csak vakcinát a kolera ellen. „Most, amikor már mindnyájan a temetőfal mögött vagyunk” – dühöng naplójában.

Ám sajnos tény az is, hogy „az olaszok a fenyítés szakértői – tíz-tizenöt napig tartanak fogva egy falat kenyeret sem adva”, jegyzi le Sramek, és mindezt megerősítik olasz visszaemlékezők is. Giuseppe Agnelli katonai biztos, akit az akció támogatására küldtek ki, egészen más képet fest az asinarai állapotokról, nem csoda, hogy amikor 1919-ben publikálni akarták tanúvallomását, csak cenzúrázva tehették meg. Szerinte az olasz őrök könyörtelenek voltak, és a furkósbot volt számukra az egyetlen szótár, amely révén érintkeztek a foglyokkal. Agnelli százados a bestiális erőszak szakadatlanul ismétlődő jeleneteiről számol be: az őrség, hogy erejét demonstrálja, gyakran püfölte a félig éhen halt, ellátmányt kolduló „szerencsétlen ördögöket”. A visszaélésekről tett jelentések később rejtélyes módon eltűntek a római hadilevéltárból. A paradicsomi szigetet így változtatta egyetlen hatalmas koncentrációs táborrá az itáliai katonaság.

„Mi a tábor? Sebtében és gyatrán felszerelt, a külvilágtól szinte mindig hermetikusan elzárt terület, ahová tömegesen gyűjtenek össze veszélyesnek vagy kártékonynak feltételezett egyéneket vagy embercsoportokat, mostoha körülmények között és tökéletesen érzéketlenül elemi jogaik iránt. A tábor alapvető célja a kiiktatás. […] A tábor lehetővé teszi, hogy […] a társadalom testéből kimetsszen minden, politikailag, fajilag vagy társadalmilag gyanús, mi több, ténylegesen veszélyes személyt, például a hadköteles korban lévő férfiakat” – írja Joel Kotek és Pierre Rigoulot A táborok évszázada című könyvben (Nagyvilág Kiadó, 2005). Az ő lágermonográfiájukból megtudható az is, hogy a koncentrációs tábor, az embernek ez a nagyipari „kiiktató” leleménye már ereje teljében működött a 19. századi Kubában, illetve a búr háború idején Dél-Afrikában. Ám Asinara kutatói nehezen szabadulnak attól a meggyőződésüktől, hogy az első világháborús lágerek – akár Olaszországban, akár Franciaország „fekete kolostoraiban”, akár Magyarországon, mondjuk a Vas megyei Ostffyasszonyfán – előképét, sőt kezelési útmutatóját adták mindannak, ami alig két évtized múltán a szovjet gulágon és a náci haláltáborokban ért tökélyre. A névvel, születési hellyel, nacionáléval rendelkező, halálában is azonosítható emberi élet, a személyiség, a lélek, illetve a kiszolgáltatottak tömeges pusztulása iránti közöny vonta a legáthatolhatatlanabb drótkerítést e táborok köré.

Az olaszok is inkább hallgatnak Asinaráról. Aki a helyszínen mégis szembesül a történtekkel, szégyennel telve foglalkozik az áldozatokkal: „Bár a hegyeinkben rengeteg osztrák-magyar temető van, az asinarai hihetetlen története, és a megőrzött maradványok látványa sokkoló” – írja egyikük az interneten. „A turisták nem gondolnak a fogság borzalmaival, hiszen a Földközi-tenger egyik legszebb panorámája tárul a szemük elé. Az útikönyvekben csak néhány sor tesz említést az eseményekről, a történelemkönyvek még csak nem is utalnak rájuk. Egy 1947-ben íródott szakdolgozat beszél róluk, néhány újságcikk és pár bölcs öreg” – olvasható a L’Unione Sarda napilap 2006. augusztus 14-ei számában (Major Edina fordítása). Mások szerint az olaszok többsége tagadja a haláltábor létezését, pedig a testvériség, a kegyelet és a humanizmus emlékműveként kellene értelmezni mindazt, ami mára a Szamár-szigeten megmaradt.

És a magyarok? Mi még azt sem tudjuk, miről nem kellene hallgatnunk.

Különös romokra leszünk figyelmesek, amikor átgázolunk a tüskés macchián. Futónövényzettel félig benőve csonka falak meredeznek a kis kápolna mögött, amelyet a halott bajtársak emlékére emeltek Nemes Györgyék; és amelynek felépítésében ott segédkezhetett a tövisi születésű Szűcs András, aki a millennium esztendejében született, a szerbiai Cer hegység alatt esett hadifogságba, és szívós, fiatal szervezete túlélte a balkáni halálmarsot meg a tengeri hajózást is. A téglalap alakú teret bezáró falakból vasrudak állnak ki, kétséget sem hagyva afelől, hogy egykor itt is hadifogolytábor működött. Mennyi rom és tárgyi emlék lapulhat még a bozótosban?

Hamarosan rábukkanunk arra a temetőre is, amelynek létét az idegenvezető határozottan tagadta. Félreeső helyen, magas kőkerítés mögött fekszenek az első világháború és a kolerajárvány olasz halottai, ugyancsak elfeledve. Tengerészcsomóval lekötözött kilincset kell csupán lenyomnunk, hogy kitáruljon a rozoga kapu, és egy öreg píneáról izgatott madárraj rebbenjen föl: törött kereszt, beton-Krisztus omladozik a hősi halottak emlékműve fölött; mellettük fekszik az anconai Durante Natale, a 16. gyalogezred ifjú katonája – aki csak két esztendővel volt idősebb Szűcs Andrásnál –, feltehetően a tábor egyik őre, és 1916 márciusáig szabatott ki az élete. A fal mentén végig apró sírhalmok sorakoznak – a kolera ugyanúgy aratott a helybéliek között. Látszik, hogy hónapokig nem jár erre teremtett lélek, és hogy ezek a halottak is legalább olyan elhagyatottak, mint a Monarchiáéi… Amikor kilépünk a kapun, a mi gyarló szárazföldi csomónkkal rögzítjük vissza a kilincset.

Ferrari tábornok kimutatása szerint az asinarai haláltábor több mint tizenhatezer túlélőjéből 7200, azaz 43 százalék volt szerb és horvát, 3300 (20 százalék) cseh, 2400 (14 százalék) magyar és 1360 (8 százalék) osztrák. Lehetetlen megmondani, hogy az Észak-Szerbiából elindult teljes fogolylétszámnak hányadrésze volt magyar, de az biztos, hogy honfitársaink jelentős számban vettek részt a halálmarsban – a veszteséglistát ennek arányában gyarapítva. Elenyésző az esélye annak, hogy az ő nevük valaha felszínre kerüljön. Aki a Balkánon pusztult el, vagy testét a tengerbe hajították, ugyanúgy regisztrálatlanul veszett oda, mint akiket Fornelli tömegsírjaiban földeltek el.

Egy idős magyar író, aki Szardínián telepedett le, mégis a fejébe vette, hogy „visszahozza” azt, akit csak lehet. Az erdélyi Lőrinczi László 2003-ban látogatott a Szamár-szigetre, miután az ott elpusztult magyar hadifoglyok levéltári nyomaira bukkant, meg vén szárd pásztoroktól hallott olyan fenyvesekről, amelyeket hajdan magyar rabok ültettek. Ám a pásztorok történetei csak akkor kaptak értelmet, amikor Lőrinczi egy folyóiratban megpillantotta az Asinarára érkező rongyos szellemseregről készült fotót, „ettől kezdve csak ennek a seregtestnek a tragikus sorsa foglalkoztatott” – írja. Együtt érző, szép esszéivel kezdett harcba azért, hogy a nyilvánosság is értesüljön erről a sötét történetről. Olasz barátja, Giovanni Terranova trentói történész segítségével 1916-os kórházi adatlapokat halásztak elő a kilencvenévi feledésből, és Lőrinczi László – aki korábban Kuncz Aladár raboskodásának helyszínét, a Noirmoutier-szigeti fekete kolostort is fölkereste, nyomozásáról „irodalomtörténeti riportban” számolt be – végül összesen 450 nevet emelt ki a papírhalomból. Az olasz hatóságok torz átírásában, megcsonkítva, sokszor alig felismerhetően, de ott sorjázott cikkeiben például Nagy Jozsef, Besfa Imre, Fejers Janos, Pocsz Janos, Nagy Janos, Gyura Dezső, Mucska Tifüsz, Wlasics József, Fodor Laslo, Kubanecz Janos, Boldizsar Jozsef, Lojos Istvan, Kovacs Gabor, Nytrai Janos.

---- Kiradírozott emlékezet ----

Hiába nyomoztunk Lőrinczi úr után, sajnos nem akadtunk nyomára. Utolsó írását 2010-ből olvastuk, ott ekképpen fogalmaz: „Tekintettel hajlott koromra (elrúgtam a 91-dik évemet!), búcsúzom a szamár-szigeti földben nyugvó magyar hősöktől, akiknek a nevét nem tudtam átmenteni az utókor emlékezetébe”. Csak remélni tudtuk, hogy ez az ember, aki matuzsálemi korában is halott magyar katonákat ment, még életben van… Aztán néhány napja olvastuk a hírt: életének 92. évében Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban elhunyt a magyar költő, író, műfordító, szerkesztő. Most már talán személyesen faggatja az eltűnt, elveszett magyar bakákat…

Lőrinczi László hívta föl a figyelmet cikkeiben arra is, hogy feltehetően az albániai kontingens után is érkeztek magyarok a Szamár-szigetre: az isonzó–doberdói csaták foglyai. Valamint arra, amit mi is hallottunk szárd falvakban: a magyar bakákat, mivel kitűnően értettek a mezőgazdasághoz, kiadták földekre dolgozni. Mások bányákban, ipartelepeken pótolták a háború miatt kieső helyi férfilakosságot. Hol egy templomi freskó, hol egy szignált festmény maradt utánuk. És, amint megtudtuk egy Lotzorai nevű kis szárd községben – bár írásos nyomára mi nem akadtunk a helyi plébánián –, tömegsírok: sokan közülük maláriában pusztultak el, miután átvészelték az erőltetett menetet, az éhezést és a kolerát. Talán az ő nevüket is föl lehetne kutatni.

„Kétségtelen, hogy ezeknek az embereknek rosszak voltak a munkakörülményeik, élelmet alig kaptak, úgyhogy hamar megbetegedtek, sokan meg is haltak, de a nevük fönnmaradhatott az adott települések halotti anyakönyveiben” – válaszolja kérdésünkre Luca Gorgolini fiatal bolognai történész, aki maga is az első világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell’Asinara (Asinara nyomorultjai) címmel az „ördög szigetéről”, amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok, az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolói alapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról egyebek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be – a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat.

„Már nincs esély azonosítani a hadifogolytáborokban odaveszett embereket – jelenti ki Bonhardt Attila ezredes, a Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatója, aki az első háború hadifogolyvilágát kutatja. – Asinarán az volt a gond, hogy az olaszok nem számítottak ekkora létszámú és ennyire leromlott állapotú embertömegre. A tervek szerint az ötezer fős csoportokat két hét vesztegzár után szállították volna tovább a szárazföldre. Ám mielőtt a táborokat megfelelő egészségügyi berendezésekkel felállíthatták volna, 1915. december végén megérkeztek az első szállítmányok, amelyek tagjai között kitört a kolera, a sátrakban zsúfoltan elhelyezett emberek között gyorsan terjedve. Mire 1916 áprilisára sikerült a járványt megfékezni, a 23 339 hadifogoly közül már csak 16 743 volt életben.”

Bonhardt ezredes is megerősíti, hogy a Szamár-sziget magyar rabjainak emlékezete sajnálatos módon kiveszett a honi köztudatból: úgy véli, 1945 után a második világháború traumája hosszú időre háttérbe szorította az első világháború iránti érdeklődést. Csak az 1990-es évektől fordult a leszármazottak figyelme a nagy háborúban harcoló és ottvesző nagyapák, dédapák felé. Az eltelt idő alatt – gondozás hiányában – a hősi és hadifogoly-temetők nagy része elenyészett. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének egyébként többek között a szicíliai Vittoriával van kapcsolata, ott múzeumot is berendeztek a magyar hadifoglyok emlékére, akik közül nyolcvanan vesztek oda. Asinarával még nem épült ki hivatalos összeköttetés – annak ellenére, hogy ott ezrek tűnhettek el névtelenül.

Mint Bonhardt Attilától megtudjuk, Olaszországból összesen 95 ezren térhettek haza a mai Magyarországra a háború után, a fogságban meghaltak száma ismeretlen. Ahogy valójában homály fedi a legnagyobb fogolytemető, Oroszország halottait is. A „mintegy” egymillió-hétszázezer orosz fogságba esett osztrák-magyar katona közül nagyjából 680 ezren tértek vissza 1918 októberéig a breszt-litovszki béke alapján; 1919 és 1922 között 120 ezer főnek adatott meg ez a lehetőség. A legtöbbjük a balti kikötőkből vagy Vlagyivosztokból hajón érkezett. Huszonegyezren pedig a szovjet-lengyel frontvonalak között vándorolva gyalog indultak útnak. Számukra Lengyelországban hoztak létre gyűjtőtábort, hogy megkönnyítsék hazaszállításukat. Ezt a helyet Oswiecimnek hívták. Később meg Auschwitznak ejtették.

---- Oldal címe ----

Tengeri kagylókból hallani azt a mély, mindent átjáró búgást, amely betölti a dombtetőre emelt épületet. Szótlanul állunk a lelakatolt, dróthálóval borított kapunál, amelyen bécsi kerékpárosok hevenyészve odakötözött zászlóját rángatja a szél. Odabent az erős őszi napfényben szinte fellobbannak a lábszárcsontok és a koponyák, amelyekből sormintákat raktak ki gondos kezek a hatalmas vitrinekben. Arcunkat a rácsoknak szorítva csupán távcsővel tudjuk kibetűzni az utolsó vitrin helyére rögzített márványtáblát: „Ungheria” és „Ungherese”, azaz a „Magyarország” és a „magyar” szó többször is szerepel a tiszti nevek alatt. Az oltáron olasz nyelvű felirat: „A dicsőséges osztrák-magyar és olasz katonák emlékére – hogy ne felejtsünk. 2011. augusztus 14.” Olasz és osztrák koszorúk a tábla körül, magyart nem látunk. Jó ideje zárva van az asinarai csontkápolna, mert valaki ellopott innen egy koponyát, és az interneten elárverezte…

Öt-hétezer (ki számolta?) k. u. k. katona, köztük sok száz magyar nyugszik abban a tengeri morajjal megtelt osszáriumban, amelybe a harmincas években gyűjtötték össze a tömegsírok halottait, és amelyre a őax szót, illetve az AU betűket (osztrák-magyar) írták föl. Talán csak a szibériai katonatemetők fekszenek olyan elérhetetlen távolságban, mint ez a méltó és gondozott szardíniai emlékhely.

 

Faragó László volt hadifogoly tiszt, aki túlélte a balkáni halálmarsot, szomorúan teszi szóvá 1935-ben, hogy a háború elején még gúny és rosszallás övezte azokat, akik a harcok során fogságba estek. „Közöttük áruló, gyáva, aki esküjét megszegve, csapatját elhagyva került az ellenséghez, nem volt. A világháborúnak csaknem valamennyi harcterén ezrek, tízezrek jutottak az ellenséggel szemtől szemben harcképtelen helyzetbe, ahol a hősi halál vagy a hadifogság csupán a kiszámíthatatlan sorstól, a merő véletlentől függött. A végsőkig kitartó, küzdő hadifoglyok kötelességteljesítés, katonai értékelés tekintetében semmi körülmények között nem eshetnek tehát kedvezőtlen, bántó megítélés alá, s legalábbis olyan megbecsülést érdemelnek, mint azok, akiket akár szolgálati beosztásuk, akár szerencséjük megkímélt attól, hogy szemtől szembe kerülhessenek az ellenséggel olyan helyzetben, ahol más sors már nincs, mint a halál vagy a hadifogság” – tiltakozik Faragó. Tudatosítja, hogy „ezrek tűntek el örökre, akiket sehol és soha nem vettek számba, akik kifosztva, megcsonkítva hegyek közt, erdőkben, szakadékban, mocsarak, folyók iszapjában szenvedték el hősi kitartásukért a vértanúhalált”.

A csontkamra alatt Asinara ritka fürdőhelyeinek egyike, az „Ossario Beach”: ezt a gyönyörű öblöt láthatják mindennap a katonás rendben összegyűjtött halottak. „A horgonyt felhúzzák, visszanézek, hogy istenhozzádot mondjak bajtársainknak, akik a mögött a fehér fal mögött és a zöld fű alatt fekszenek. […] Aludjatok jól, a dagály majd hírt hoz távoli szülőföldetekről” – búcsúzkodik elérzékenyülten Josef Sramek cseh katona, amikor félévnyi megpróbáltatás után a túlélőkkel egyetemben elhajózik Franciaország felé – hogy ott folytatódjék a k. u. k. szellemsereg odisszeája. A szigeten maradt és most e kamrában pihenhet Szucs Andreas, azaz Szűcs András is, aki az Alsó-Fehér vármegyei Tövisen született a millennium esztendejében.

Vége

 

Sorminta koponyákból
Sorminta koponyákból

Forrás: Magyar Nemzet

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.