Dél csillagai - Magyar Nemzet

Dél csillagai

2018. február 11., vasárnap 13:59, frissítve: kedd 16:36

Olyan szerencsésen alakult az élet, hogy Csáth Gézába viszonylag hamar belefutottam, úgy a múlt század hetvenes éveinek végén. Ha jól emlékszem, Újvidéken adtak ki két vastag kötetet, zöld papírborító, alatta barna kötés. Még beljebb reveláció. Hogy ezek a fejek micsoda rock and rollt rendeztek a rokonsággal (Kosztolányi) Szabadkán és környékén; még jóval az amerikai elveszett nemzedék előtt elveszítették a fejüket és a határaikat. Most, hogy a Magvető újra kiadta a naplókat, ismét elmerülök ebben az ópiumos, morfiumos ködben. A zárókötet 1914-től 1919-ig mutatja be a szárnyalást és a leépülést. Mindhalálig.

A Sötét örvénybe süllyedek rettenetes látlelet egy istenáldotta tehetség összeomlásának stációiról. Ahogy egyre érdektelenebbé válik a külvilág, az orvosi pálya, az irodalmi élet, a feleség, és a drogok átveszik a hatalmat. Amelyek nélkül persze az életmű egészen másként alakult volna. De fura ez mindig, hogy azok szeletelik a legszisztematikusabban maguk alatt a fát, akik a legjobban szeretik az életet és a műveket.

Az előző mondatról egyszerre jut eszembe a Vajdaság, Dalmácia, a tüzelő és a Manson család. Elmondom, miért. A Vajdaság azért, mert ezek a délmagyarok Csáth Géza után jóval sem nyughadtak. Szimpozionisták, avantgárdok, exek és újak, a mindenkori hatalom és közízlés sorozatban kapta tőlük a frászt. És remek művek születtek közben. Egyik kedvenc kortárs költőm és rock and roll teoretikusom, Fenyvesi Ottó írt egy verset a Jelenkor legfrissebb számába, a címe Tolnaival a Riviérán. El is képzeltem rögtön, ahogy a másik nagyszerű Ottóval ülnek ottan legott mint bölények, és nézelődnek bele a délutáni tájba. A vers, amely jó hosszú, lustán hömpölygős, és persze már megint irigylésre méltó, „arról szól”, hogy a már említett Ottók tényleg üldögélnek a fogyatkozó napsütésben, jó kis társaságban a Balaton-felvidéken, mint megannyi szép Berzsenyi a méhesben mélán Niklán, és a költő különféle nyarakról és tájakról mereng, meg még emlékekről és tervekről, amikor egyszer csak a nevemet olvasom, Szarajevóval kontextusban, benne a szövegtestben. Nagy ajándék ez, elhúzódott a karácsony.

 

És már ott is vagyok a Városban, aztán irány tovább délnek, mint Joe kezében a puskával, megállok egy stopposnak, Jimi Hendrix az, felismerem a zsinóros kabátjáról, mindjárt Mostar, Počitelj, Međugorje, halleluja, és máris Neum, az átkozottul gyönyörű Adria. Neum egy kicsi Bosznia-Hercegovina, a lakosság kilencven százaléka horvát, ez van, amikor valahol messze vonalzóval rajzolnak korridort a tengerhez. Amely persze jár (ennyi talán a szerbeknek is járna, Milošević unokái, akik már nem tehetnek majd semmiről, szárazföldi népek lesznek, ami egy más gondolkodás), de közben Horvátország két részre szakadt, szürreális határokkal. Régi terv már egy híd mint orvoslat, földmunkákat láttam is évekkel ezelőtt a Pelješac félszigeten, egy elszigetelt kis falu határában. A híd hamarosan megépül, évtizedes tökölődés után szinte bizonyos, uniós pénzből húzzák fel a kínaiak.

Na, ez milyen már, de tényleg? Ehhez képest a Budapest–Belgrád-vasút színtiszta és világos. Akár a következmények, amelyek olyanok (csak százszoros nagyságrendben), mint ha megvalósulna a komp Badacsonynál, és az M7-es forgalma rászabadulna a Káli-medence máris túlterhelt falvaira. A Pelješac Dalmácia egyik ékköve, a dubrovniki vagy trogiri tömegturista-hordák nélkül. Ennek majd most meszeltek. Íme az utolsó pillanatai titkos kis öblöknek, halászfalvaknak, hol még bolt sincs, girbegurba utaknak, amelyekre augusztusban kihajlanak a szőlőfürtök, és rájuk potyog az olajbogyó. Gotovina-plakátok helyett gotovinafeliratok jelzik, hogy lehet készpénzzel fizetni. Most látom, hogy betelt a hely, így hát a tűzifa-mizériáról és Mansonékról majd később, ha el nem felejtem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.20.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.