Életvezetések mindhalálig

Hegyi Zoltán

Hegyi Zoltán

2017. április 8., szombat 21:17, frissítve: kedd 23:17

Megint Veszprémben, kezdünk összenőni. Nádasdy Ádám az Utas és holdvilágban, telt ház. Bizonyosság, hogy a nyelvészet lehet izgalmas és vicces is. Persze kell hozzá egy olyan előadó, aki pillanatokon belül rabul ejti a hallgatóságot, és aztán nem is ereszti, legyen szó Shakespeare-ről, Mick Jaggerről, Dantéról vagy a káposzta szó eredetéről. Nádasdy ilyen. Lenyűgöző pasas, szívesen bejárnék az óráira. Hiába, no, maradtam korszerűtlen kardigános, szórakoztat a tudás, a szellem, az intellektus. Amikor a Magyar Nemzethez kerültem kulturális rovatvezetőnek, munkatársam lett Szepesi Attila. Toporogtam is egy ideig zavartan, nem lesz egyszerű egy ilyen „beosztottal”. Azt tudtam, hogy nagy költő, aztán azt is megtudtam, hogy nagyszerű ember, pompás humorral. Bizonyos szempontból siralmas idők jöttek, így aztán sokat nevettünk. Rengeteget tanultam tőle. Remekül írt, újságba is. Attila néhány napja meghalt. Büszke vagyok rá, és tartom szerencsémnek, hogy kor- és szobatársa lehettem.

Meghalt Gösta Ekman is, a svéd, akinek egy frenetikus dobás után nyoma veszett. De az a dobás akkora volt, hogy a mai napig vinnyogunk tőle a röhögéstől. Nem tudom, hogy az utánunk jövőknek vannak-e közös, nemzedékinek nevezhető, szinte minden helyzetben idézhető röhögésélményeik a moziból, mint nekünk a Gyalog galopp, az Annie Hall, a Sörgyári capriccio vagy a Picasso kalandjai. Fontos, hogy legyenek, és élethosszig tartsanak, mint a tanulás. Különben semmi értelme az egésznek. Gösta Ekman volt Pablo a Picasso kalandjaiban. Agua. Électricité. Pablo. Genial.

Mindez örök, mint a Fradi. Pár napon belül kétszer láttam játszani a sasokat a televízióban, a Honvéd és a Diósgyőr ellen. Borzasztó volt. Ha már a második passz rossz sorozatban, azt fáj nézni. Hogy bízzon így az ember a Kozármislenyben? Le is zakóztak a Dorogtól a stadionavatón.

Napfényes jeges eső Révfülöpön. Őrületes színek és fények a Káli-medencében, szivárvány. Cseresznyevirágzás virágvasárnap előtt. Hozsánna Néked.

Kitört a lázadás a Facebookon a lex CEU miatt. Eleddig viszonylag higgadtnak mutatkozó ismerőseimnek gurult el a gyógyszerük, és olyanok vágyakoznak jó messziről barikádok után, akik már attól elsírnák magukat, ha elveszne a mobiltelefonjuk, nemhogy egy rohamrendőrtől. 2006-ban mindenesetre nem találkoztunk. A szelektív kollektív emlékezet úgy viselkedik, mintha a szar 2010-ben kezdett volna ömleni. Legalábbis előtte nem volt ekkora a harci kedv. Egyfelől persze az elbulvárosodott Fideszben is egyre kevesebb a köszönet, de a túloldal ugyanolyan gyomorforgató. Mert a taposóakna az ugye rendben van? Semmi sem drága, csak dőljön a különféle ideológiákkal összemaszatolt, megmérgezett lé. A kölyköket meg, akik teljesen rendben vannak, hiszen lázadni szükséges, majd szépen otthagyják valamelyik hídon, mert hamarosan jön valami újabb vezető hír. Attól nem kell tartani, hogy ez a kormány (és a következő) ez ügyben cserben hagyná szokás szerint egymásnak eső népét. Szánalmas, unalmas és végtelenül elkeserítő ez az egész, megyek olvasni. Jávorszky Béla Szilárd könyvei: Halmos Béla emlékezete és a Sebő 70 (Kossuth Kiadó, 2016, 2017). Bennük cédémelléklet, lehet közben hallgatni, miről is lenne szó valójában. A szerző szerint – kinek érdemei felbecsülhetetlenek a magyar rock, dzsessz és folk dokumentálásában és így az elmúlt évtizedek igazi történéseinek valódi megértetésében – arról, hogy „az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni”. A két kötet ellenkezés nélkül megadja magát egy éjszaka alatt. Számomra arról is szólnak, hogy egyáltalán nem korszerűtlen a tudomány, a művészet és a szerelem szolgálatában élni. Ahogy Éri Péter mondja Halmosról: „Tevékenysége ugyan eléggé szerteágazott, mégis egy körön belül mozgott. Koncertezés, kutatás, tudomány, tanítás, portréfilmek – no és a táncházi muzsikálás, amit a legjobban szeretett, úgy is hívta, a folyóméter-zenélés. Béla nagyon szerette az életet, és elégedett volt azzal, amit benne elért. Nagyon szeretett – ahogy Georgij Danyelija filmjében mondja az öreg doktor – enni, inni, bölcselkedni. A barátai között lenni, azok szeretetében fürdőzni és azt mindenkire visszavetíteni.”

Így kellene. Csak azok a darazsak ne lennének, ahogyan azt egy másik doktor véleményezte Hrabal és Menzel uraknál. Közben szól a széki. Icsán húzza. Magyar és lassú. Menni kéne.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.08.

Szerkesztő ajánlja

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.

Lázár Fruzsina

Mennyit ér ma egy emberélet?

Ismeretségen vagy a jó szerencsén múlik az életben maradás, ha valaki gyors egészségügyi ellátásra szorul?

Vég Márton

Maffiamódszerekkel dolgozhattak Tiborcz Istvánék

Az ellenzék szerint az Elios csalásgyanús pályázatai az utolsó szöget jelenthetik az Orbán-rendszer koporsójába.

Szabó Zsolt

Félig üres korsó: egyelőre nem lesz csendes a bulinegyed

Érvénytelen lett a helyi népszavazás a bulinegyedről, az egész VII. kerületben 43 520 ember szavazhatott. Riport.