Életvezetések mindhalálig

2017. április 8., szombat 21:17, frissítve: kedd 23:17

Megint Veszprémben, kezdünk összenőni. Nádasdy Ádám az Utas és holdvilágban, telt ház. Bizonyosság, hogy a nyelvészet lehet izgalmas és vicces is. Persze kell hozzá egy olyan előadó, aki pillanatokon belül rabul ejti a hallgatóságot, és aztán nem is ereszti, legyen szó Shakespeare-ről, Mick Jaggerről, Dantéról vagy a káposzta szó eredetéről. Nádasdy ilyen. Lenyűgöző pasas, szívesen bejárnék az óráira. Hiába, no, maradtam korszerűtlen kardigános, szórakoztat a tudás, a szellem, az intellektus. Amikor a Magyar Nemzethez kerültem kulturális rovatvezetőnek, munkatársam lett Szepesi Attila. Toporogtam is egy ideig zavartan, nem lesz egyszerű egy ilyen „beosztottal”. Azt tudtam, hogy nagy költő, aztán azt is megtudtam, hogy nagyszerű ember, pompás humorral. Bizonyos szempontból siralmas idők jöttek, így aztán sokat nevettünk. Rengeteget tanultam tőle. Remekül írt, újságba is. Attila néhány napja meghalt. Büszke vagyok rá, és tartom szerencsémnek, hogy kor- és szobatársa lehettem.

Meghalt Gösta Ekman is, a svéd, akinek egy frenetikus dobás után nyoma veszett. De az a dobás akkora volt, hogy a mai napig vinnyogunk tőle a röhögéstől. Nem tudom, hogy az utánunk jövőknek vannak-e közös, nemzedékinek nevezhető, szinte minden helyzetben idézhető röhögésélményeik a moziból, mint nekünk a Gyalog galopp, az Annie Hall, a Sörgyári capriccio vagy a Picasso kalandjai. Fontos, hogy legyenek, és élethosszig tartsanak, mint a tanulás. Különben semmi értelme az egésznek. Gösta Ekman volt Pablo a Picasso kalandjaiban. Agua. Électricité. Pablo. Genial.

Mindez örök, mint a Fradi. Pár napon belül kétszer láttam játszani a sasokat a televízióban, a Honvéd és a Diósgyőr ellen. Borzasztó volt. Ha már a második passz rossz sorozatban, azt fáj nézni. Hogy bízzon így az ember a Kozármislenyben? Le is zakóztak a Dorogtól a stadionavatón.

Napfényes jeges eső Révfülöpön. Őrületes színek és fények a Káli-medencében, szivárvány. Cseresznyevirágzás virágvasárnap előtt. Hozsánna Néked.

Kitört a lázadás a Facebookon a lex CEU miatt. Eleddig viszonylag higgadtnak mutatkozó ismerőseimnek gurult el a gyógyszerük, és olyanok vágyakoznak jó messziről barikádok után, akik már attól elsírnák magukat, ha elveszne a mobiltelefonjuk, nemhogy egy rohamrendőrtől. 2006-ban mindenesetre nem találkoztunk. A szelektív kollektív emlékezet úgy viselkedik, mintha a szar 2010-ben kezdett volna ömleni. Legalábbis előtte nem volt ekkora a harci kedv. Egyfelől persze az elbulvárosodott Fideszben is egyre kevesebb a köszönet, de a túloldal ugyanolyan gyomorforgató. Mert a taposóakna az ugye rendben van? Semmi sem drága, csak dőljön a különféle ideológiákkal összemaszatolt, megmérgezett lé. A kölyköket meg, akik teljesen rendben vannak, hiszen lázadni szükséges, majd szépen otthagyják valamelyik hídon, mert hamarosan jön valami újabb vezető hír. Attól nem kell tartani, hogy ez a kormány (és a következő) ez ügyben cserben hagyná szokás szerint egymásnak eső népét. Szánalmas, unalmas és végtelenül elkeserítő ez az egész, megyek olvasni. Jávorszky Béla Szilárd könyvei: Halmos Béla emlékezete és a Sebő 70 (Kossuth Kiadó, 2016, 2017). Bennük cédémelléklet, lehet közben hallgatni, miről is lenne szó valójában. A szerző szerint – kinek érdemei felbecsülhetetlenek a magyar rock, dzsessz és folk dokumentálásában és így az elmúlt évtizedek igazi történéseinek valódi megértetésében – arról, hogy „az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni”. A két kötet ellenkezés nélkül megadja magát egy éjszaka alatt. Számomra arról is szólnak, hogy egyáltalán nem korszerűtlen a tudomány, a művészet és a szerelem szolgálatában élni. Ahogy Éri Péter mondja Halmosról: „Tevékenysége ugyan eléggé szerteágazott, mégis egy körön belül mozgott. Koncertezés, kutatás, tudomány, tanítás, portréfilmek – no és a táncházi muzsikálás, amit a legjobban szeretett, úgy is hívta, a folyóméter-zenélés. Béla nagyon szerette az életet, és elégedett volt azzal, amit benne elért. Nagyon szeretett – ahogy Georgij Danyelija filmjében mondja az öreg doktor – enni, inni, bölcselkedni. A barátai között lenni, azok szeretetében fürdőzni és azt mindenkire visszavetíteni.”

Így kellene. Csak azok a darazsak ne lennének, ahogyan azt egy másik doktor véleményezte Hrabal és Menzel uraknál. Közben szól a széki. Icsán húzza. Magyar és lassú. Menni kéne.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.08.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.