Melósok és naivok

Hegyi Zoltán

Hegyi Zoltán

2017. október 1., vasárnap 10:13, frissítve: vasárnap 17:50

Kitartok a végsőkig. Lassú kínhalálra ítélt papíralapú folyóiratokat olvasok, irodalmit, művészetit. Boldogságos analóg korszerűtlenség.

Egyik kedvencem a Vár Ucca Műhely, főszerkesztő Fenyvesi Ottó. Ízlése a Délvidéktől az északi partig kikezdhetetlen. A legutóbbi lapszám egy Tom Waits-dalszöveggel/-verssel, a Lucindával nyit. „Árultam robbanószert, ólmot és ópiumot, mire újra leszáll az éj, lehet, meghalok.” És így tovább. Villon, Rimbaud, Bereményi, hej, hej, hej, talpunk alatt fütyül a szél. Sándor Zoltán filmkritikái következnek az előző évek európai termésének szeleteiből. A reakciókról a megmozdult kontinens adta kihívásokra Seidltől Loachig. Utóbbi és az Én, Daniel Blake című filmje nekem is eszembe jutott a napokban a miskolci CineFesten a portugál A zérusgyár kapcsán, hogy mi a művészet és a művészek felelőssége azokért, akiknek nincs hangjuk, és állítólag már nem is léteznek. Hiszen a munkásosztály úgy eltűnt a paradicsomban, mint szürke szamár a ködben, csak néha bukkan elő, mint újrahasznosított fülkeforradalmár. A másik nagy miskolci rezgés a Szívritmuszavarok című orosz alkotás volt, amely éppen hazai forgalmazó után kiált, hogy képben legyünk mi is arról, milyenek vagyunk. Mi, akik nem belezünk ki senkit, nem erőszakoljuk meg a gyerekeinket, és nem rendelkezünk természetfölötti és -ellenes képességekkel, és bár szar az egész, de érdemesek vagyunk a reményre. No meg a szeretetre, és hiszünk is ebben. Nem tudunk most végigsétálni az egész Vár Uccán, de megállunk Juhász Zsuzsanna bátor és erős novelláinál, különösen a Készenléti munkásosztálynál. No lám, kerek a világ. Olyannyira, hogy Kovács Endre remekbe szabott, Hajnóczy Pétert is megidéző (nekem legalábbis) novellájának címe Ritmuszavar. A vége meg David Bowie alighanem. Rock ’n’ Roll Suicide. Kovács Endre egyébként fotóművész, ám a tehetség olyan, mint a baj, ritkán jár egyedül. Az van még, hogy azok, akik sokan vannak kevesen, és közel hasonlóan látják ezt a világot, szellemi, lelki, élet- és egyéb társak, végtelenül naivak és naivák. Más megközelítésből lúzerek, mert lám, nem is viszik semmire. De azért ne felejtsük a régi viccet, én még mindig jó kis kurva leszek, amikor maga már rég nem lesz rendőrkapitány Miskolcon. És a Mesteri hármasban itt a remény is ugye.

Még mindig Miskolc, járom a könyvesboltokat. Bemegyek az egyikbe a „villanyrendőrnél”, és rögtön találok is egy pompás albumot a naiv művészetről. Pont egyet, erősen leértékelve, ám valahogy úgy érzem, ennek ellenére megvárna jövőre is, de nem kockáztatok. Sőt sietve bepakolok még két akciós DVD-t is, Woody Allentől a Blue Jasmine-t, valamint A hét pszichopata és a Si-cut Christopher Walkennel, Colin Farrell-lel, Woody Harrelsonnal és persze Tom Waitsszel, csak hogy tovább kerekedjen a történet. A könnyebb szállíthatóság érdekében kapok egy plasztikszatyrot a zsákmányhoz, rajta nagy Alexandra felirat. Nagy ugye. A birodalmakból nejlonzacskók maradnak, a naivok pedig megmaradnak. Szeretem őket, a hivatalos képzésben nem részesülőket, zubog belőlük az élet. A borítón a vámos Rousseau Juniet apó fogata című csodás képe. Ez a kiugrott finánc az egyik kedvencem a festészet zegzugos történetéből, nyári éjszakákon gyakran vitt magával egy kis repülésre a nyitott ablakon át a csillagos égboltig, miközben halkan hegedült. Hamar nyugdíjba vonult, hogy életét teljes egészében a művészetnek szentelhesse (akárcsak a még mindig a világhírre váró felvidéki patikus), de addig is festett, néha a szomszédai megrendelésére, máskor némi kenyérért cserébe. Felfedezése talán akkor kezdődött, amikor Picasso besétált egy zsibárushoz, hogy némi apróra cserélje az egyik képét, ám a falon megpillantott egy másikat, amelyet Henri Rousseau festett, és azonnal adott is érte öt frankot. Hogy aztán sokkal később egy banketten, amelynek végén Rousseau egy fiákerben felejtette Apollinaire legfrissebb verseit, már a következőket hallgathassa az egykori vámtiszttől: „Mi ketten vagyunk e kor legnagyobb művészei. Te az egyiptomi zsánerben, én a modernben.” Rousseau jelszavai valának álom, függetlenség, szabadság. Évtizedekig várta a művészvilág, az értelmiségi körök elismerését, de csak a melós haverjai csodálták. Aztán megkapta. Majd hamarosan közsírba temették. Hamarosan álnaivok és pszeudoautodidakták használták örökségét. Ma a képei vagyonokat érnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.23.

Szerkesztő ajánlja

Tompos Ádám, Schuszter Csaba

„Jelentsen fel, úgysem fog történni semmi”

A Központi Nyomozó Főügyészség előtt a fideszes „jelölt” karácsonyi csomagjának ügye.

Majláth Ronald

Szélesedő szakadék, és egy elveszett nemzedék

Egyre nehezebb tapasztalatlan fiatalként boldogulni a globalizált világban.

Pallagi Marianna

Aggódnak a magyarok, amiért ukrán katonákat telepítenének Kárpátaljára

A helyi magyarok úgy vélik, hogy a nacionalisták után a frontot megjárt harcosok is célba vennék őket.

Tölgyesi Gábor

Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.