Szívek és elmúlások

2018. március 14., szerda 15:51, frissítve: kedd 16:33

Volt focinézés is nemrég, tévén át. Meccsre már rég nem járok, de így is viszonylag ritkán fordul elő. Nem tudom már fejből az összeállításokat. Barcelona–Atlético Madrid lett műsoron. A Barcelonát szeretem bámulni, tátott szájjal, mint Woody Allen Humphrey Bogartot. Szerettem őket Cruijff-fal, Rijkaarddal, aztán Guardiolával nagyon, és most is. Messit különösen, merthogy zseni és felettébb szórakoztató. A kezdés előtt tudom meg, hogy hatvannyolc éves korában meghalt Quini, egy régi játékos. Nekem még megvolt gombfociban, és most hirtelen nagyon élesen látom, ahogy csúszik a parkettán. Szőnyeg felcsavarva, füzet gondosan vezetve, eredmények, tabellák, edzői nyilatkozatok. A füzet spirál. Így öregszem.

Az Atlético Madridot is sokan szeretik valami miatt, én nem. Simeone az oka. Olyan, mint Mourinho, defenzív és agresszív. Megöli a foci lelkét, a játékot. És még köpköd is, a kispadról bele a nappalimba. Voltam hajdanán igazolt játékos is, majd sokáig lelkes hobbista, rendszeresen a haverokkal, így a permanens köpködést tapasztalatból nem értem a pályán sem, miként a rendszeres tökvakarást, hacsak nem ütötte fel a fejét valami csúnya, kiütésekkel járó járványos betegség a csapatnál. Simeone esetében ez valahogy rögzült az évek során, holott edzőként feszt beleköpni a kamerába teljesen indokolatlan. Végül Messi tekert egyet, a Barca negyedgőzzel nyert, és nyilván bajnok lesz. Helyreállt a rend. Quini halálánál (infarktus), ha lehet ilyet mondani, még borzasztóbb a Fiorentina csapatkapitányának sorsa: harmincegy évesen megállt a szíve álmában egy hotelszobában az Udinese elleni meccs előtti éjszakán. Ebből mostanában valahogy egyre több van, holott fiatalság, sport, rendezett anyagi körülmények, állandó orvosi ellenőrzés, és nyilván cigi, pia stb. nyista. És egyszer csak nincs több reggel.

A Barca-meccs napjának estéjén még az örök, megunhatatlan, csodálatos Casablanca szintén a tévében. Hogy miért örök, megunhatatlan és csodálatos, annak számos oka van, de szinte megfejthetetlen. Talán az van, hogy az ember jobbik énje menthetetlenül szentimentális, és benne lakik egy nagy Petőfi Sándor. Szabadság, szerelem. Méghozzá az a szerelem, amelyik szabadon hagyja a másikat. Mert különben ezek ott isznak, cigiznek és várnak, miközben még szimpatikusak is. Lehet, hogy éppen ezért. A magyar verzióról még. A színészek Kálmán Györgytől Váradi Hédiig és Agárdy Gábortól Somogyvári Rudolfig csodás szinkront produkálnak. Kálmán György Bogibb Bogartnál, de amikor a végén – ki tudja, miért – azt mondja, hogy „Louis, maga éppen olyan szentimentális, mint én”, az kapitális baklövés. Nehéz lesz így elmagyarázni az unokáimnak, Grga bácsi mire utal Kusturicánál azzal, hogy „azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”.

Slojme és a lánya, mint a Saul fia vagy Anne Frank naplója. Marceline Loridan-Ivens És te nem jöttél vissza (21. Század Kiadó, 2018) című könyve így üt. Lányos apának lenni jó, alighanem élve és halva. Mert ha az ember el nem szúrja nagyon, akkor kép, minta, a feltétlen, síron túl tartó szeretet párás tekintetű alanya. Ez jön be elsőre, mert ez a könyörtelen és felemelő, vékonyka kis kötet (tökéletesen igaza van a kollégának a The Timestól) valójában egy lány szerelmes levele az apjának. Megrendítő apa-lánya kapcsolat tárul fel, azzal az „aprócska” plusszal, hogy a nácik 1944-ben mindkettejüket haláltáborba hurcolták, ahonnan az apa nem tért vissza, a lánya meg igen. Az elején, mindjárt bele a közérzetembe: „Hallgatom a rádiót, az információkat, tudom, mi történik, megrémülök tőle. De már nem találom a helyem. Talán az elmúlás elfogadása vagy a vágy hiánya. Lassulok.” Odáig, hogy jó-e, hogy visszatért a lágerből. És hogy lehet ezt a mondatot leírni: „Annyira szerettelek, boldog voltam, hogy veled együtt deportáltak.” Uram, ne hagyj el!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.10.

Legolvasottabb cikkek

Szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.