A botcsinálta hajós és az óceán

2018. április 2., hétfő 10:18, frissítve: hétfő 13:19

Két filmet is bemutattak párhuzamosan a 49 évvel ezelőtt az Atlanti-óceánon eltűnt angol Donald Crowhurst vitorlázó utolsó megmérettetéséről. A kocahajós alkalmatlan hajóval, szaktudás nélkül indult világkerülésre szólóban. Bár jelentései arról árulkodtak, hogy vezet a versenyben, és hamarosan célba ér, gazdátlanul sodródó hajójában talált feljegyzései azt mutatták, hogy ennek a fele sem volt igaz. Sorsa máig ismeretlen, de Nagy-Britanniában azóta is legendák övezik kalandját: írtak már róla színművet, operát és regényt is.

A filmstúdiók általában figyelnek arra, hogy ne olyankor jöjjenek ki adott produkciójukkal, amikor egy konkurens gyártó hasonló témájú filmet mutat be. Ez most nem sikerült – gondolhatnánk –, ugyanis egyszerre két film is a mozikba került, amelyeknek nemcsak hasonló a témájuk, hanem konkrétan ugyanarról szólnak: a talán érdemtelenül brit hőssé avanzsált Donald Crowhurst reménytelen, megállás nélküli földkerülő vitorlázásáról. Az egyik film igazi hollywoodi szuperprodukció, Colin Firth és Rachel Weisz főszereplésével. A másik jóval szerényebb költségvetésű brit alkotás. De ami a legmeglepőbb, írja a CNN, hogy mindkettő mögött ugyanaz a filmstúdió, a Studiocanal áll. A döntés hátterében valamilyen szerzői jogi, forgalmazási ügylet valószínűsíthető, de nem is ez az érdekes, inkább a tény, hogy e történet van olyan érdekes, fontos a britek számára (az egyik filmnek mindössze annyi a címe, hogy Crowhurst, és mindenki tudja, hogy miről van szó), hogy egyszerre két filmen is feldolgozzák. Pedig Crowhurstben eredetileg semmi nem engedett arra következtetni, hogy nemzeti hőssé válhat.

A történet nem is vele, hanem egy pályatársával, Francis Chichesterrel kezdődött, aki egy évvel korábban, 1968-ban sikeresen hazatért Plymouthba föld körüli szóló vitorlázásáról. Miközben az amerikaiak már javában támadták a Holdat, a vitorlázósikerek a britekben azt az érzést erősítették, hogy a tengereken még mindig ők az urak. Chichesterből azonnal hős lett, a könyvét vitték, mint a cukrot, menetrendszerűen érkezett a lovaggá avatás, az újságok címoldalai pedig tele voltak vitorlázókalandokkal. Chichester azonban a Szent Grált nem érte el, ugyanis Ausztráliában kénytelen volt egyszer kikötni. A The Sunday Times kapva kapott az alkalmon, és meghirdette a Golden Globe megállás nélküli szóló vitorlásversenyt. Ötezer fontot ajánlottak fel a leggyorsabb földkerülőnek (nagyjából harmincmillió forint mai értéken), de az igazi motivációt a várható hírnév szolgáltatta.

Az Angliából induló versenyre összesen nyolc profi vitorlázó jelentkezett, a sportág akkori krémje, emlékszik vissza a The Guardian, illetve szinte az október 31-i határidő előtt néhány perccel egy ismeretlen fekete ló, Donald Crowhurst, aki egy csődközeli állapotban lévő céget vezetett villamosmérnökként. Indiában született 1932-ben, majd az ország 1947-es függetlenné válása után a család visszaköltözött Angliába, ahol nagyon nem találták a boldogulást. Apja hamarosan meghalt, neki abba kellett hagynia az iskolát, hogy pénzt keressen. Nemsokára egyéb lehetőség híján jelentkezett a királyi légierőhöz, ahonnan azonban magatartásbeli kihágás miatt (zavaros ügy, de van benne egy átmulatott éjszaka és egy ellopott kocsi) le kellett szerelnie. Vállalkozásba kezdett, egy kis elektrotechnikai céget alapított, és feltalálta a Navicator nevű készüléket, amellyel a hajósok meghatározhatták a rádiójelek forrásának irányát.

Ez az eszköz hosszú távon valóban sikeres lett, és hasznosnak bizonyult, de Crowhurstnek ez már későn érkezett. Az első években ugyanis a vállalkozás gyakorlatilag csődbe ment. Az alapító eladósodott, már jelzálog volt mindenén, és ekkor jutott a fülébe a Golden Globe vitorlásverseny híre. Abban reménykedett, hogy ha sikerül megnyernie a versenyt, az akkora hírverést csap majd vállalkozásának, hogy kikecmereghet a bajból. Volt azonban néhány zavaró körülmény. Legfőképpen az, hogy Crowhurstöt a legnagyobb jóindulattal is csak hétvégi vitorlázónak lehetett nevezni, aki alkalmanként kivitte a családot a part menti vizekre, de soha nem próbált még óceánon hajózni. Aztán alkalmas hajója sem volt, de meggyőzött egy helyi üzletembert, hogy szponzorálja.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Építtetett hát magának egy háromtestű trimaránt (a Teignmouth Electront), amely azonban első próbaútján, a La Manche csatornán olyan rosszul teljesített, hogy a háromnaposra tervezett utat végül két hét alatt tette meg. Szinte kifutottak az időből, egyes versenyzők már útra is keltek, és az indulás végső határidejét október 31-ére tűzték ki. Crowhurstnek arról kellett döntenie, hogy elindul egy alkalmatlan hajóval, vagy visszalép, és vállalja a megszégyenülést, illetve a csődöt. Végül október 31-én délután kifutott a tengerre (másodszorra, mert először nem sikerült).

A botcsinálta hajós eddigre már kezdte elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, és komolyan hitt benne, hogy kései indulása ellenére is megnyerheti a versenyt. Úgy számolt, hogy trimaránja akár napi 355 kilométer megtételére is képes lehet. Ehhez képest két hét múlva még csak Portugália partjai mentén hajózott, ami azt jelenti, hogy alig 200 kilométert haladt naponta, miközben a hétvégi hajósnak tizenkét emeletnyi magas hullámokkal kellett megküzdenie nap mint nap. A lassúság mellett felfedezett egy léket is a hajón, így már nemcsak a pénzügyi összeomlás fenyegetett, hanem élet-halál küzdelemmé változtatta számára a kalandot.

Ehhez képest decemberben, hat héttel indulása után azt morzézta haza, hogy rekordnak számító 391 kilométert hajózott egyetlen nap alatt. Ennek már semmi köze nem volt az igazsághoz. Egyre nagyobb hazugságokat jelentett, miközben a hajónaplóba kétségbeesetten azt írta, hogy „ez a nyüves hajó darabokra hullik alattam”. A szenzációs haladásáról jelentett adatok hatására a brit sajtóban a Crowhurstről előzetesen kialakított „rejtélyes ember” képe lassan a magányos hajós hősi figurájává nemesedett, és komolyan elkezdtek abban hinni, hogy akár nyerhet is. A sajtósa minden etikai elvet félredobva egymás után adta ki róla az egyre eltúlzottabb győzelmi híreket.

Eközben a többi résztvevőről negatív hangvételű hírek érkeztek. Egyre többen kényszerültek feladni a versenyt (amelyet végül Robin Knox-Johnston nyert meg, egyedüli célba érkezőként), Crowhurst azonban töretlenül haladt előre. Fontos tudni, hogy fél évszázada még sem GPS, sem műholdas telefon, sem a modern telekommunikáció egyéb vívmányai nem léteztek, így a magányos hajósok csak a szextánsmérések számításai által tájékozódhattak. És csak saját lelkiismeretük szabott határt, amikor pozíciójukról számot adtak.

Teltek a hetek, a Teignmouth Electron pedig alig haladt dél felé az Atlanti-óceánon. Karácsonykor Crowhurst röviden beszélt feleségével, de neki is hazudott valós pozíciójáról. Ezután az elromlott generátorra hivatkozva már nem volt hajlandó szóban érintkezni az otthon maradottakkal. A később megtalált hajónaplók tanúsága szerint egyre jobban megőrült, és belebonyolódott a saját maga felépítette hazugságvilágba.

Végül 1969. április 10-én törte meg a rádiócsendet, amikor diadalmasan jelentette, hogy megkerülte a Horn-fokot, és újra az Atlanti-óceánon hajózik, immár hazafelé (holott a valóságban vélhetően soha nem is hagyta el az Atlanti-óceánt). Itthoni csapata azt táviratozta neki, hogy csak ketten vannak előtte, így reális esélye van a nyerésre (és ezzel egyike legyen a földet egyedül megkerülő hajósok akkoriban talán kétszáz fős klubjának). A második helyen álló Nigel Tetley, azt gondolván, hogy Crowhurst ténylegesen fenyegeti a pozícióját, tovább hajtotta szétesőben lévő hajóját, aminek eredményeképpen az Azori-szigetek mellett, alig 1800 kilométerre a céltól – miután viharba keveredett – a hajó süllyedni kezdett. Tetley-t egy mentőcsónakból mentették ki, majdnem Crowhurst hazugságainak áldozatává vált.

A valószínűtlen versenyző így valóban a verseny megnyerésének elérhető közelségébe került. Ez azonban aggodalommal töltötte el, mert ha nyer, az azzal fenyegetett, hogy nagyon alaposan megvizsgálják hajónaplóját, és könnyedén felfedezhetik a csalást. Ekkorra már teljesen elborult az elméje. A hajónaplóba verseket írogatott, illetve egy 25 ezer szavas tanulmányt is papírra vetett az időutazásról.

Végül 1969. június 29-én jelentkezett be utoljára a rádión. A hajónaplóba július 1-jén írt utoljára. A hajóra, amelyen nyoma sem volt annak, hogy nagy viharba keveredett volna az elmúlt napokban, július 10-én találtak rá. Crowhurst valószínűleg a fedélzetről a tengerbe zuhant, de az is lehet, hogy öngyilkos lett. A versenyt megnyerő Knox-Johnston az ötezer fontos díjat Crowhurst családjának ajándékozta.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.31.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.