A rossz magyarokat lelövik

Cúth Csaba

2017. augusztus 13., vasárnap 06:27, frissítve: vasárnap 19:19

Néhány héttel a második világháború vége után a csehszlovák hadsereg – alighanem Eduard Beneš közvetlen parancsára – Pozsonyt és környékét „megtisztítandó”, vérengzést rendezett a magyarok és a lengyelek között. Az eseményeket mostanában kezdi hitelesen feldolgozni a történészszakma.

Az anekdota szerint a 2000-es évek elején távol-keleti küldöttség járt a pozsonyi várban a belváros felújításakor, és a vendégek Ligetfalun végigtekintve rácsodálkoztak a szlovák leleményességre abban a hiszemben, hogy ideiglenes jelleggel egy egész sor házat húztak fel az otthonaikból kényszerűen kiköltöző belvárosiak számára. A Duna túloldalán látható hatalmas panelrengeteg persze nem a rekonstrukciók miatt épült, Közép-Európa egyik legnagyobb, a szocializmusban tartós jellegűnek szánt lakótelepén több évtizede több tízezer ember él.

Nem sokkal korábban, az 1940-es években sokkal szomorúbb események színhelye volt Ligetfalu.

A főleg németek lakta Ligetfalu – német nevén Ergenau – Trianon után Csehszlovákiához került, ezzel egy rövid szakaszon a Duna kizárólagosan csehszlovák folyóvá vált. A lakosság összetétele is megváltozott, többségbe kerültek a csehek és a szlovákok. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében a Harmadik Birodalom Reichsgau Niederdonau kerületének része lett. 1944 novembere és 1945 márciusa között a németek kényszermunkatáborokat működtettek Ligetfalun. Hitler Szálasitól kért munkaszolgálatos zsidókat a csehszlovák állam által kiépített erődrendszer megerősítésére, ennek során a majd 2000 munkaszolgálatos körülbelül 30 kilométer hosszú harckocsiárkot ásott ki. A táborok március 29-i kiürítésekor a nácik megölték a zsidók egy részét, 460 ember holttestét találták meg a ligetfalui tömegsírokban, az életben maradottakat Mauthausenbe irányították.

Április 4-én Magyarországgal együtt Pozsony is „felszabadult”. A várost elfoglaló szovjet hadsereg hadifogolytábort létesített a volt tüzérlaktanyában. A zsidó munkaszolgálatosok számára épített fabarakkokba helyezték el a megbízhatatlannak vagy gyanúsnak minősített, többségükben német és magyar embereket. A gyanúsnak minősítéshez akár az is elég lehetett, ha valaki nem értett jól szlovákul, vagy az érintett vagyontárgyait mások kinézték maguknak. A téma kutatója, Szabó József szerint Ligetfalun két tábor működött, két rezsimmel. A magyar internáltak nemcsak hogy viszonylag szabadon mozoghattak a tábornak kijelölt Ligetfalu teljes területén, de anyanyelvű istentiszteletre járhattak, élelmezésükről a Vöröskereszt gondoskodott, és ügyintézésre még Pozsonyba is átmehettek előbb kísérettel, majd kísérő nélkül. A Ligetfalu I koncentrációs tábor köré kerítést vontak, a fegyveres őrségnek engedélyezték a fegyverhasználatot.

1945. július 17-én a pozsonyi katonai parancsnokság már biztosan tudott arról, hogy német nemzetiségű lakosokat végeztek ki a határtérségben. Július 18–20-án a csehszlovák hadsereg megkezdte a német táborok kiürítését és Ausztriába deportálását, de az osztrák szervek nem vették át az embereket. Szabó József szerint a csehszlovák–német határ mentén július utolsó hetében nagyobb mértékű szervezett kivégzésekre kerülhetett sor. A háború utáni tömegmészárlásokban legalább harmincezer ember vesztette életét, de néhány német történész háromszázezer áldozatról beszél. A cselekménysorozat egy része volt a Ligetfalu melletti mészárlás, amely Szabó szerint folyamatosan elkövetett tömeggyilkosság-sorozat volt egymáshoz nagyon közeli helyszínekkel.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A tömegmészárlás ténye 1947-ben került napvilágra, a csehszlovák parlamentben is téma volt, a sajtó is beszámolt róla, az ügyben büntetőeljárást is indítottak. 1947 tavaszán vizsgálatsorozat kezdődött az 1945. május 5. után a német és a magyar nemzetiségű lakosok ellen elkövetett atrocitások feltárására, de azt az 1948. februári kommunista hatalomátvétel megakasztotta. Az esetről szóló jelentés eljutott az ENSZ főtitkárához, a parlament védelmi bizottsága is foglalkozott vele, de az 1948-as fordulat után a bizottságot feloszlatták.

A belügyminisztérium 1965-ben saját hatáskörében ismét vizsgálódott, de az is befejezetlen maradt, az iratokat megsemmisítették. Később feledésbe merültek az események, nyilván nem állt a csehszlovák állam érdekében, hogy a téma továbbra is terítéken maradjon a jogfosztottsággal kapcsolatos más történésekkel egyetemben.

Janics Kálmán, a rendszerváltás után alakult és parlamenti képviselettel rendelkező Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke 1979-ben megjelent, A hontalanság évei című munkájában írt újra a ligetfalui mészárlásról. A témában manapság Janicsot kiegészítve a már korábban említett Szabó József, a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium vezető tanácsosa és Dunajszky Géza író, publicista folytat kutatásokat.

1947-ben Michal Géci, a Demokrata Párt képviselője egy olyan tömegsír kapcsán faggatta dr. Ferjenčík belügyi megbízottat, amelyben 90 ember maradványait találták, zömükben gyermekekét és nőkét. Janics Kálmán, illetve az ő nyomán Duray Miklós arról írtak, hogy az észak felől hazaigyekvő magyarországi leventékről volt szó, akiket a nyilas uralom deportált 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére. 1945. május 24-én egy 66 fős magyar leventecsapat csónakjai nekicsapódtak a felrobbantott vasúti híd pilléreinek, és elsüllyedtek. Hatan megfulladtak közülük, a többieket az internálótábor magyar nemzetiségű lakói mentették ki. Szabó József szerint csak feltételezhető, hogy a leventék a tábort felügyelő szlovák belügyi szervek kezébe kerültek, és a szigorú rezsimű koncentrációs táborba vitték őket. Az viszont Szabó szerint nagy bizonyossággal kizárható, hogy az 1947 nyarán exhumált körülbelül 60-90 holttestet tartalmazó sírba magyar leventéket lőttek volna.

De akkor kik voltak az áldozatok? Az 1947-es első híradás felvetette, hogy az áldozatok a ligetfalui megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak. Egy 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai szerint az áldozatok nagy része német származású pozsonyi lakos volt, de Szabó József úgy tudja, egyes tanúk állítják, hogy a szentgyörgyi táborból is hurcoltak oda embereket kivégzésre. Az egyik elkövető életrajza megemlíti, hogy német és magyar nemzetiségű emberek kivégzése miatt emeltek ellene vádat. Dunajszky szerint a környéken lakók tanúvallomásaikban arra panaszkodtak, hogy az ismétlődő hajnali fegyverropogás miatt nem tudnak aludni. Ugyancsak Dunajszky írja, hogy a táborba bejáró orvos vallomása alapján 1945 augusztusában már 2900 lakója volt a tábornak, és a tragédiasorozat áldozatai legalább hat tömegsírban nyugszanak.

 
Pozsonyligetfalu 2003-ban. Hátat fordítani a kellemetlen kérdéseknek
Fotó: Petr Josek / Reuters
 

Pontosabb képünk van az elkövetőkről. A szovjeteket viszonylag könnyen ki lehet zárni, mert az ő érdekük sokkal inkább a hadifoglyok és internáltak szovjetunióbeli munkára fogása volt, nem pedig a legyilkolásuk. Pozsony körzetében a csehszlovák–osztrák, illetve Pozsony és Komárom között a csehszlovák–magyar határt a 4. gyalogos hadosztály és alárendelt egységei biztosították. Érdekesség, hogy a tömeggyilkosság bűnténye sosem került bíróság elé, de egyik áldozatának, Ervin Bacúšan meggyilkolásának ügyében 1947. május 25-én ítélet is született. A tanúvallomások tömeggyilkosság elkövetéséről is szóltak, de a bíróság erre nem terjesztette ki az eljárást.

A kutatások alapján elég biztosan állítható, hogy a vérengzéseket ugyanazok követték el, akik 1945. június 8-án a csehországi Přerov állomásán 246 hazafelé tartó szepességi németet öltek meg. Eduard Beneš elnöktől származó parancs alapján indultak el Pozsonyba Dunajszky Géza szerint azért, hogy a várost „megtisztítsák” a magyaroktól és a németektől. A megsemmisített parancs tartalmára Dunajszky az elnök egy beszédéből következtet. A Bacúšan-ügyben elítéltek között találhatjuk Bedřich Smetanát, Jozef Jančót és Eduard Kosmelt, akik mindannyian a 4. gyalogos hadosztály 17. ezredének tisztjei, illetve tiszthelyettesei voltak. Dunajszky szerint a végrehajtást a Beneš-dekrétumokra hivatkozva Karol Pazúr, az ezred vizsgálótisztje és Smetana ideológiai tiszt rendelte el azután, hogy a családokat megfosztották értékeiktől. Smetana zsidó származása ellenére beállt a Hitler csatlósa, Jozef Tiso vezette szlovák állam hadseregébe, később fogságba esett, Moszkvában titkosszolgálati kiképzést kapott, majd így került a csehszlovák hadseregbe. Kosmel a Tiso-állam katonai akadémiájának elvégzése után a hadsereg tagja lett, szintén szovjet fogságba esett, majd partizánként tért vissza Szlovákiába. Jančót a vádemelés idején már elbocsátották a kötelékből, mert bebizonyosodott, hogy erőszakosan bánt a táborban lévő személyekkel, illetve nőket erőszakolt meg.

Smetanát végül 12, Jančót 9, Kosmelt 7 év szabadságvesztésre ítélték, de egyikőjük sem töltötte le a büntetést, mivel a prágai legfelsőbb katonai bíróság 1947 októberében megsemmisítette a pozsonyi hadbíróság ítéletét. Smetana később Budapesten keresztül Palesztinába távozott, Kosmel ragyogó katonai és politikai karriert futott be: tábornok, a csehszlovák néphadsereg vezérkari főnökének helyettese, parlamenti képviselő, a prágai Károly Egyetem katonai tanszékének vezetője lett. Jančo sorsáról nem tudni semmit. A přerovi tömeggyilkosságért egyedül Pazúrt állították hadbíróság elé, az ügy vádlója szerint Pazúr soha semmit sem bánt meg. Az ügyész halálbüntetést kért rá, a bíróság szabadságvesztésre ítélte, de ő sem töltötte ki büntetését.

A konkrét elkövetőkön túl nem kerülhető meg az állam vezetőinek és konkrétan Benešnek a felelőssége sem. A háború borzalmaiért, a Csehszlovákiával szemben elkövetett bűnökért elsősorban a németeket tették felelőssé, ami találkozott a szélesebb társadalom véleményével is. A németekkel szembeni bosszút ezért jogosnak tartották. Elszórtan a magyarok ellen is követtek el hasonló tetteket, de Szabó József szerint Szlovákia politikai vezetése hatékonyabban tudta megvédeni a magyar lakosságot. Gustáv Husák, Csehszlovákia később szlovák származású kommunista államfője egy keményebb fellépést sürgető felvetésre azt válaszolta, hogy azt nem tette lehetővé a nemzetközi helyzet; az efféle szándékok keresztülviteléhez nem állt rendelkezésre elegendő erő; egyébként is, a magyarok békés úton Magyarországra telepítése volt a cél.

A tragédia 70. évfordulójára emléktáblát állítottak a tömegmészárlás helyszínén.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.12.

A szerkesztő ajánlja

Kuthi Áron

Nincs pénz a magyar múlt megmentésére

Nem csak templomokból áll az épített örökség a Kárpát-medencében. A megőrzésre a végtelen mennyiségű pénz is kevés volna.

Koncz Tamás

Méregdrága nyári elittábor a kormánytagok gyerekeinek

Kerényi Imre miniszterek trónörököseit várja a vörösberényi kolostorba, hogy ott körtáncot lejtsenek, és római stílusú hadi bemutatót tartsanak.

Vég Márton

Az Iraki Kurdisztánból származó negyvenéves Ismael jól érzi magát Magyarországon

A vámosszabadi befogadóállomáson élő férfi egy kicsit beszél magyarul, és nem akar továbbutazni Németország felé. Riport.

Pethő Tibor

Jolika, az ÁVH keblein nevelkedett, gépírónőből lett belügyes nagyasszony

Császárné Lábass Jolán jelképpé nemesült. A képmutatás, a szembenézés kudarcának jelképévé.