Amikor a hullarablás feltörekvő iparág volt - Magyar Nemzet

Amikor a hullarablás feltörekvő iparág volt

Frankenstein doktor felmenői, avagy hullarablók és újraélesztők a György kori Angliában

2018. március 11., vasárnap 21:19, frissítve: hétfő 10:03

Kétszáz éve jelent meg az irodalomtörténet talán legnagyobb hatású horrorregénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (jelentőségével csak a Drakuláé ér fel). Noha a regény nemcsak a maga korában, hanem még ma is tudományos fantasztikumnak számít, a szerző, Mary Shelley sokat merített a XIX. század első évtizedeinek főként a hivatalos fősodortól távolabb zajló emberélettani kutatásaiból. Merthogy az ő korában valóban próbálkoztak a halottak újraélesztésével.

Mary Godwin és szeretője, későbbi férje, Percy Shelley éppen Lord Byront látogatta meg annak svájci villájában 1815 telén, amikor igen zordra fordult az idő. Ezt ők nem tudhatták, de az időjárás szokatlan fagyosságát a sok ezer kilométerre, Indonéziában lévő Tambora vulkán 1815. nyári monumentális kitörése okozta, mely annyi hamut lövellt a levegőbe, hogy az világszerte elhomályosította a napot. A következő esztendő „a nyár nélküli év” néven vonult be a történelembe, olyan rossz, hideg, sötét volt végig az időjárás. Ezrek haltak éhen a gyenge aratás következtében.

Visszatérve Shelley-re és társaságára, az akkor még csak 18 éves lány ott ült Byronnal és a többiekkel a Genfi-tó partján álló villa kandallója mellett, amikor a vendéglátó felvetette, hogy írjanak mindnyájan rémtörténeteket. A lánynak hosszas gondolkodás után az jutott eszébe, hogy az ő hőse egy szörnyet galvánárammal életre keltő ifjú tudós lesz, akit egy közeli kastély után Frankensteinnek nevez el. A novella három év alatt, 1818-ra regénnyé hízott.

 
A könyv 1837-es kiadásának címlapja. Inkább fantasztikus, mint tudományos
Wikipédia
 

Mary Shelley természetesen nem maga találta ki az elbeszélés alapmotívumait, hiszen azok (a halottak elrablása, felboncolása, testrészeik újbóli összeillesztése, majd árammal történő újraélesztése) nagyon is benne voltak akkoriban a köztudatban. A laikusok szinte megbűvölt érdeklődéssel viseltettek a halottak iránt, a nyilvános boncolások és az „újraélesztés-bemutatók” hatalmas tömegeket vonzottak. Az orvostanhallgatók számára a holttestek az oktatás természetes velejáróját jelentették, így folyamatos volt a hullák iránti igény. Már VIII. Henrik angol uralkodó rendelkezett arról a XVI. században, hogy a kivégzett elítéltek holttestét orvosegyetemeknek kell juttatni, az amerikai kolóniákon pedig időnként azzal „súlyosbította” a bíró a halálos ítéletet, hogy az elítélt testét kivégzése után boncolási gyakorlatokra rendelte kiszolgáltatni.

Ez a rendszer jól is működött, amíg a maihoz (vagy akár a kétszáz évvel ezelőttihez) képest sokkal kevesebb medikus tanult az egyetemeken. A XVIII. század második felében azonban megsokszorozódott az orvosképzés kapacitása, rengeteg lett a hallgató. A helyzetet csak rontotta, hogy míg a korábbi évszázadokban rengeteg embert végeztek ki csip-csup ügyek miatt is, a XIX. századra a halálbüntetések száma megcsappant. Nagy-Britanniában évente átlagosan 55 emberen hajtották végre a halálos ítéletet, miközben az anatómiagyakorlatokon tízszer ennyi holttestre lett volna szükség. A hullák tehát hiánycikké váltak. Ahol pedig kereslet van, ott megjelenik a kínálat is.

Általánossá vált a holttestek ellopása. Az anatómusokkal együttműködő bűnszövetkezetek jöttek létre, amelyek a halottasházak, temetők alkalmazottaitól kapták a füleseket. Különösen az ép testű, fiatalon elhunytak iránt volt nagy a kereslet. Minthogy a sírok feldúlása és a halott eltulajdonítása csak szabálysértésnek minősült, nem lehetett érte halálos ítéletet vagy deportálást Ausztráliába kiszabni. A viszonylag enyhe büntetési tételek tovább tüzelték a rendkívül jövedelmező iparágat. A gyakori esetek miatt a gyászoló családok kénytelenek voltak intézkedni. Sokszor szándékosan jól őrzött halottasházakban „pihentették” a holttestet mindaddig, míg a rothadás olyan mértéket ért el, hogy alkalmatlanná tette a boncolásra. Máskor rácsot építettek a sír köré, és a rokonság felváltva őrködött a temetés után még napokig.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az ellenkező oldal is furmányos módszereket talált ki. Egyre kisebb lyukakat ásva néhány perc alatt kihúzták a koporsóból a hullát. Nagyon vigyáztak, nehogy tárgyat (ékszert, ruhát) is ellopjanak a testtel együtt, hiszen az már bűncselekménynek minősült volna. A kiemelés után visszaállították a sírt eredeti állapotába, így a Lancet című orvosi folyóirat 1896-os cikke azt írja, a legtöbb esetben a család soha sem tudta meg, hogy üres koporsóhoz jártak éveken keresztül emlékezni. A hatóságok általában szemet hunytak a holttestlopások felett, mivel ezeket szükséges rossznak tartották. De még a frissen temetett halottak újrahasznosítása sem tudta fedezni az igényeket. Mindez rettenetes bűncselekmények elkövetését is magával hozta: két ír vendégmunkás, William Burke és William Hare 16 embert gyilkolt meg azért, hogy tetemüket anatómusoknak adják le.

Az anatómusok tehát ilyen vagy olyan forrásból megszerezték a holttesteket, de azonnal (orral is érezhető módon) jelentkezett a következő probléma: a konzerváció kényszere. A The Guardian cikke szerint persze nem az átültetésre alkalmasnak ítélt szerveket próbálták tartósítani, hanem a valamilyen szempontból (általában abnormalitása miatt) érdekesnek ítélt darabokat igyekeztek megőrizni az anatómiai gyűjtemények, a jövőbeli hallgatók és esetenként a pénzes gyűjtők számára. A szervek tartósítására a legkülönfélébb módszereket próbálták ki, és minthogy nem voltak bevett és biztosan hatékony praktikák, rengeteget improvizáltak.

A cél természetesen az volt, hogy megállítsák a bomlást, és a szöveteket az élőhöz legközelebbi állapotban óvják meg. Az ereket és az idegeket kiszárították, a húst macerálókádakban fejtették le a csontokról, és az összes elképzelhető vegyszert kipróbálták. Azt hamar felismerték, hogy a vegyszernek elég mérgezőnek kell lennie ahhoz, hogy elölje a lebontó szervezeteket (baktériumokat és gombákat), de nem szabad, hogy túlságosan maró hatású legyen, mert akkor magát a szövetet is roncsolja. Használták a terpentint és a higany különféle vegyületeit. A bonctermeket messze építették az egyetem többi épületétől, részben a patkányok távol tartására, részben a holttestekből áramló szagok elleni védekezésül. De az anatómusok egészségére senki sem figyelt. Munkájuk során bomló holttesteket kezeltek súlyosan mérgező vegyszerekkel. Így sokuk idő előtt szintén a boncasztalra került.

Végül az alkohol nagyon jó tartósítószernek bizonyult, méghozzá szinte pontosan abban a koncentrációban, amely a whiskey-re jellemző. Nem csoda hát, hogy az Edinburghi Egyetem a XVIII. században az anatómiai tanszék részére évente 12 gallon (54,5 liter) whiskey-t vásárolt, amelynek legalább egy részét a szövetek tartósítására használták fel.

Victor Frankenstein azonban a regényben nem követhette szolgai módon kortársainak szervtartósító eljárásait, hiszen azok súlyosan károsítják a szöveteket, amelyek azután már biztosan nem lesznek képesek a feltámadásra. Valójában mind a mai napig küzdenek a tudósok azzal, hogy úgy tartósítsák a magasabb rendű élőlények testét, hogy később életre lehessen kelteni. Vannak, akik lefagyasztatják magukat haláluk után, abban bízva, hogy valamikor a jövőben felfedezik az újjászületés technológiáját.

Itt tehát belép a fantasztikum a tudományba, ugyanakkor az elektromos árammal történő újraélesztés (reanimálás) vagy legalábbis az újramozgatás kétszáz évvel ezelőtt gyakori cirkuszi látványosság volt. Némely „tudósok” pedig nem elégedtek meg azzal, hogy kecskebékákat táncoltassanak galvánáram segítségével, de emberi hullákat is igyekeztek életre kelteni. A leghíresebb mind közül Giovanni Aldini, Luigi Galvani, a galvánelem névadójának unokaöccse volt. Galvani fedezte fel, hogy az izmok elektromosság hatására összehúzódnak, és ezt a jelenséget még a halál után is ki lehet váltani rövid ideig. Természetesen akkor még nem tudtak semmit a dolog hátteréről, az izommozgás és az idegek fiziológiájáról, de a halottak (először állatok, majd emberek is) mozgatása mindenesetre elég feltűnő volt ahhoz, hogy a bemutatókból szépen kereshessenek.

Aldini továbbvitte nagybátyja felfedezését, és az elektromosságot mint az élet forrását kezdte kutatni. Úgy hitte (vagy legalábbis közönségének úgy magyarázta), hogy a tudomány előbb-utóbb eljut majd odáig, hogy áram hatására valóban feléleszthesse a halottakat. Itt persze nem a modern defibrillátorra kell gondolni, mindössze az életet a mozgással egyenértékűnek tartó ősi elv továbbéléséről volt szó. Az olasz tudós legnagyobb mutatványára 1803. január 18-án, Mary Shelley hatéves korában került sor. A hatalmas hírverést talán a kislány már akkor érzékelte, de később egészen biztosan találkozott George Forster, a „halottaiból visszatért” elítélt történetével. Forstert azért ítélték halálra, mert a feleségét és a gyermekét a londoni Paddington-csatorna vizébe fojtotta. A férfi a halálsoron megpróbált öngyilkos lenni, hiszen tudta, kivégzése után fel fogják boncolni, és rettegett attól, hogy majd felébred boncolás közben, ha véletlenül nem hal meg a bitón. Az élve eltemetéstől való rettegés ugyancsak elterjedt babonaság volt a XIX. századi Angliában, és valóban viszonylag gyakran előfordult, hogy az akasztott emberek, amikor már halottnak hitték őket és levágták a bitófáról, valójában még éltek.

Forster azonban annak rendje és módja szerint meghalt, majd testét átadták Aldininek. Ő pedig újra „életre keltette” a tetemet, látszólag egészen hasonló módon ahhoz, ahogy Frankenstein doktor életet lehelt az ő teremtményébe. A newgate-i börtön évkönyvében közölt jegyzőkönyvben az áll, hogy először a halott arcához érintették az elektródokat, ennek hatására „az állkapcsa remegni kezdett, a hozzá kapcsolódó izmok pedig szörnyen összerándultak, az egyik szeme pedig felnyílt”. Később azt is elérték, hogy felemelje a karját, és mozgassa a lábát. Nem meglepő módon a jelen lévő nézők közül sokan tényleg azt hitték, hogy Forster életre kelt. Az egyik néző olyan sokkot kapott a látványtól, hogy nem sokkal később ő is meghalt.

A newgate-i jegyzőkönyv vezetője azonban nem veszítette el a hidegvérét. Megjegyezte ugyanis, hogy ha az elítélt valóban feltámadt volna, akkor újra ki kellett volna végezni, hiszen az ítélet „halálig tartó akasztást” írt elő.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.10.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.