Amikor a nemi betegség mentette ki a festményt az oroszok karmai közül

Molnos Péter a magyar gyűjtéstörténet fordulatairól, a Tanácsköztársaság hatásáról a mai politikára és a trágyadomb alá rejtett Brueghel-festményről

2018. január 13., szombat 18:24, frissítve: kedd 08:44

Kultúrtörténeti jelentőségű könyvet tett le az asztalra Molnos Péter művészettörténész, aki az elmúlt évtizedekben csendesen kiszemezgette a levéltárakból a magyar műgyűjtés aranykorának legizgalmasabb történeteit. Az Elveszett örökség című kötet küldetése „felébreszteni” azokat a világban szétszóródott festményeket, amelyek alvóügynökként függenek különböző európai és amerikai múzeumokban, és végre méltó helyére emelni a világon a magyar festészetet.

Eddig is írt magyar műgyűjtőkről. Mitől sokkal nagyobb dobás a most megjelent Elveszett örökség című kötet, mint bármelyik eddigi munkája?

– Tény, hogy jelentek meg hasonló témájú tanulmányaim a Kieselbach Galéria 20 éves fennállását ünneplő Aranykorok romjain című jubileumi kötetben is, de annak a válogatásnak csak egy töredéke foglalkozott gyűjtéstörténettel: szó esik benne műalkotások hamisításáról vagy éppen régi filmeken feltűnő magyar festményekről is. Régi vágyam volt az, hogy egy önálló könyvsorozatban mutathassam be a XX. századi magyar műgyűjtés történetét, de azt is tudtam, hogy ez rendkívül költséges vállalkozás lenne. Az egykor magyar magángyűjteményeket gazdagító, de az elmúlt évtizedekben külföldre került, világhírű műalkotások fotózási és közlési díja többe kerül, mint egy átlagos magyar kötet teljes költségvetése. Ezért húzódott sokáig a terv megvalósítása. Kieselbach Tamás az elmúlt években harminckilenc könyvet kiadott saját erőből, de ez már neki is sok lett volna. A kötet megszületése végül annak köszönhető, hogy Lázár János miniszter úrnak nagyon megtetszett az Aranykorok romjain egyik fejezete: az ifjabb gróf Andrássy Gyuláról szóló tanulmány olvasása után megkereste a Kieselbach Galériát és egy önálló Andrássy-kötet kiadását javasolta. Engem ez a téma önmagában kevésbé érdekelt, mint az, hogy végre megírhassam a rég tervezett kötetet a századelő öt legnagyobb gyűjtőjéről. Ezek egyike volt Andrássy is, az arisztokrata gyűjtők utolsó nagy alakja, aki átadta a stafétát a zsidó nagypolgárság kiemelkedő képviselőinek. Lázár Jánosnak tetszett a javaslat, és a miniszteri keretéből támogatta a munkánkat.

Mikor ébredt fel önben a vágy, hogy megírja ezt a kötetet?

– Nagyon korán kezdtem gyűjtéstörténettel foglalkozni. Eredetileg az ELTE matematika-fizika szakára jártam, de a rendszerváltás után, amikor a nagy állami vállalatok megrogytak, apám mérnökből műkereskedő lett, elkezdtem lejárogatni az üzletébe és találkoztam valakivel, aki nagy hatást tett rám. A szakma legendás figurája, Saphier Dezső eszméletlenül jó humorú, fantasztikus tárgyismerettel rendelkező, remek mesélő, a vele folytatott beszélgetések adták az első nagy lökést ahhoz, hogy művészettörténész legyek, sőt a gyűjtéstörténet felé is ő terelt. Megmutatta nekem Kohner Adolf gyűjteményének többszáz kartonját is, amelyek közt a külföldi és a magyar festményektől a szobrokon át a szőnyegekig mindennek ott volt a pontos leírása. Emlékszem, reveláló élmény volt látni ezeket a megsárgult, gyönyörű betűkkel írt, domborpecsételt kartonokat. Ráadásul olyan képek szerepeltek rajtuk, amelyekről az ember el sem tudta volna képzelni, hogy egykor magyar kézben voltak: többek között Van Gogh, Cézanne, Monet és Renoir alkotásai. Ez volt az első komoly impulzus, ami ebbe az irányba terelt.

 
„Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ha bementem a Szépművészeti Múzeum irattárába, nyugodtan megnézhettem mindent: lapozgathattam a régi iktatókönyveket, amelyeket ma már nem is foghatok a kezembe, csak egy megszűrt anyagot kapok abban a témában, amelyben kutatni szeretnék”
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 – Hány éves volt akkor?

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Huszonöt talán. Időközben felvettem a művészettörténet szakot is. Ott volt egy szeminárium erejéig tanárom Geskó Judit, aki 2003-ban a nagy Monet kiállítást rendezte, az első olyan bombasikerű tárlatot a rendszerváltás utáni Budapesten, amely előtt kígyóztak a sorok. Tudta, hogy érdekel a gyűjtéstörténet, így megkeresett, hogy írjunk a katalógusba ketten egy közös tanulmányt Az impresszionista művek Magyarországon címmel. Kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, így a későbbi, általa rendezett Van Gogh, majd Cézanne kiállítás katalógusához is írtunk tanulmányokat a magyarországi magángyűjteményekről. Sikeres tárlatok, sikeres katalógusok voltak, amik megerősítették bennem a vonzalmat e téma iránt. Jóllehet, közben írtam monográfiát Csontváryról, Derkovitsról, Batthyány Gyuláról, Duray Tiborról és Scheiber Hugóról is, a műgyűjtői vonalon sokáig csak tanulmányokat publikáltam. Aztán megszülettek az első gyűjtői monográfiák is, a lipótvárosi kóser mészáros történetét bemutató Titkos gyűjtemény vagy a Bedő Rudolf kollekcióját bemutató Szenvedély és tudás, de a nagy összefoglaló mű az említett okok miatt már-már átkerült az álmok birodalmába. A kötetet végül két év alatt írtam meg, de a kutatás, amelynek eredményeképp megszülethetett, közel tizenhét évet vett igénybe.

– A matek szakot otthagyta?

– Igen, nem elégített ki, hogy csak természettudományos tárgyakkal foglalkozom, de a mai napig a fizikát tartom a legszebb tudománynak, mert ez ötvözi a filozófiát a természettudománnyal. A nagy váltásban kezdetben talán az is motivált, hogy vagány volt kimondani: fizika-művészettörténet szakra járok. Ilyet tudtommal senki nem csinált rajtam kívül.

Visszatérve az Elveszett örökséghez, döbbenetesen sokféle forrásból dolgozott...

– Ez a klasszikus nyomozás számomra a legélvezetesebb a munkámban. A gyűjtéstörténet a világon mindenhol összefügg az adott ország és a kontinens történelmével, de Magyarországon, amiatt, hogy ilyen turbulens volt a XX. századi időszak, egy gyűjtemény történetével gyakorlatilag leírhatjuk az egész korszakot. Míg az angol kastélyokban a mai napig sok esetben szinte érintetlenül állnak az arisztokrata családok előző generációi által összevásárolt műtárgyak, itthon folyton mozgásban volt minden. Hiába épített föl valaki az 1910-es évek előtt egy gyűjteményt, jött a Tanácsköztársaság, lefoglalták a műtárgyakat, amelyekből megrendezték a „Köztulajdonba vett műkincsek kiállítását”, aztán jött a második világháború, vittek a németek, az oroszok, amit láttak. Aki túlélte a háborút és a vészkorszakot, azt kitelepítették az 50-es években, ahogy Kohner özvegyét, vagy Pallavicini Andrássy Borbálát. A magyar műgyűjtéstörténet azért hat ilyen beszippantó erővel, mert minden benne van: szociológia, gazdaságtörténet, történelem, mindaz, ami alakította azt, amiben ma élünk. Ha akarnám, a mai politikai képletet is le tudnám vezetni abból, ami a Tanácsköztársaság pillanatában történt. Addig az elit többé kevésbé egységes volt. A zsidó polgárság az arisztokratákkal közös ügyért dolgozott, az elit az akkor is meglévő sok-sok konfliktus ellenére alapvetően érdekszövetségben élt. Ott valami meghasadt, onnantól erősödött fel a népi-urbánus ellentét, ami aztán egy évszázadon keresztül determinálta a magyar valóságot. Az ember itthon fog egy festményt, és a történetéből az egész huszadik századi magyar történelmet el tudja mesélni. Tele vagyunk traumákkal, ami egyrészt tragédia, másrészt a gyűjtéstörténettel foglalkozó szakembernek éppen ezek a nagy nemzeti drámák könnyítik meg a dolgát. Amikor a hatalom állami kézbe vette a magántulajdont, magyarul lopásra adta a fejét, akkor mindent precízen dokumentáltak, előlük semmit nem lehetett elrejteni. Így volt ez a Tanácsköztársaság idején is. Még Peter Breugel híres képét, a Szent János prédikációját is megtalálták a trágyadomb alatt, amikor a műtárgyakat lefoglaló különítmény kiment a Batthyányiak kastélyába, hogy összeszedje az értékeket. A legenda szerint az egyik katona paraszti származású volt és gyanús lett neki, hogy meg van bolygatva a trágyadomb, holott az évnek azon szakaszában nem kéne így kinéznie. Alánéztek és magtalálták a ma már milliárdos értékű festményt. A hasonló kiszállásokról jegyzőkönyvek születtek, a lefoglalt anyagból hatalmas kiállítást rendeztek, így tökéletes metszetünk van a magyar műgyűjtés akkori, 1919 körüli állapotáról. És ez hasonló precizitással történt 1944-45-ben is, amikor a zsidó származású magyarok vagyonát, így műgyűjteményeiket is elvették a hatóságok. Rengeteg irat keletkezett ekkor is. Megközelítőleg 13 ezer oldalnyi dokumentumot fotóztam be csak most, az elmúlt két év intenzív kutatási periódusában, de az elmúlt 17 év alatt összesen legalább 80 ezer irat fényképét gyűjtöttem össze a számítógépemre. Ehhez a munkához mindet át kellett olvasnom újra.

Volt olyan dokumentum, amire extra szerencsével bukkant?

– A kutatáshoz mindig szerencse is kell. Az egyik legnagyobb ilyen örömöm az volt, amikor Batthyány Gyuláról írtam monográfiát. Éreztem, hogy kell legyen róla valami az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban is, hiszen az ötvenes években egy koholt politikai ügy miatt börtönbe zárták. Megtaláltam a dossziéját, de valami mást is kihoztak nekem a levéltárosok. Kiderült, hogy amikor a fiát az 1956-os forradalomban való részvétel hamis vádjával bebörtönözték, beültettek mellé egy cellaügynököt. Az ő jelentései is csatolva voltak, és abból derült ki, hogy igaz a családi legenda, amely szerint a kor egyik legnagyobb amerikai divattervezője éveken át támogatta Batthyány Gyulát. A cellaügynök jelentéseiből tudhattam meg, hogy a világhírű Elisabeth Arden még a harmincas évek folyamán beleszeretett a festőbe, és Amerikából az ötvenes években is folyamatosan pénzt és csomagokat küldött neki. Addig ez a történet nekem inkább egy alaposan kiszínezett, jópofa sztorinak tűnt, és csak ezzel a „mandinerből“ érkező ügynöki jelentéssel vált igazolható ténnyé. Számomra egyébként az enteriőrfotók elemzése volt a nagy századfordulós gyűjtemények rekonstruálásában a legizgalmasabb. Nagy energiát fektettem abba, hogy a lehető legtöbb korabeli újságot áttanulmányozzam, van-e benne felvétel a nagy gyűjtők otthonáról. Megkerestem és alaposan végignéztem azoknak a fotósoknak a hagyatékát, akiknek egy-egy felvételére rátaláltam a lapokban és így feltételezhető volt, hogy rendszeresen készítettek enteriőrfényképeket a korszak tehetős polgárainál. A meglelt üvegnegatívokat aztán óriási felbontásban beszkenneltettem, és négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre nagyítgatva végigböngésztem, mi lógott a falakon, mi állt az asztalokon, a komódok tetején. A kiállításokon készült riportfotókra hasonló elánnal vadásztam. Van olyan fantaszikus Monet kép, amiről mindeddig soha, senki nem gondolta volna, hogy Herzog Mór Lipóté volt, de az 1919-es, Műcsarnokban rendezett „Köztulajdonba vett műkincsek kiállításról” fennmaradt egyik enteriőrfotón rátaláltam és a katalógus segítségével már azonosítani lehetett.

Az Ecseriről is előkerült egy fontos enteriőr festmény. Ön talált rá?

– Az egy felejthetetlen élmény volt! Vagy húsz éve minden szombat hajnalban kimegyek az Ecserire. Pár éve, mikor már vagy másfél évtizede foglalkoztam Kohner Adolf gyűjteményével, egy szombat reggel, a szokásos kávézás után jövök ki a büféből és azt látom, hogy az egyik árus egy festményt támaszt a pultnak. Alig hittem a szememnek. Kohner Adolf nagy szalonját ábrázolta a kép. Jól ismertem azt a szalont egy 1910-es fotóról, ami a Vasárnapi Ujságban jelent meg: minden festményt azonosítani tudtam rajta, világhírű képeket, amelyek közül van, ami a Szépművészeti Múzeumba került, van, ami Chicago leghíresebb képtárába és akad, ami jó nyolcvan éve lappang valahol. Vidovszky Béla szolnoki művész alkotása volt az enteriőr-festmény, aki Kohner barátja volt és nyilván az ő kérésére örökítette meg a Damjanich utcai palota legreprezentatívabb termét. Ezt a képet Magyarországon akkor minden bizonnyal egyetlen ember ismerte volna föl, csak egy embernek volt igazán fontos, és az éppen én voltam. Szinte hihetetlen, hogy pont én láttam meg! Az árusa nem is kereskedő volt, valaki fogta és kihozta az örökségét, vagy amit talált a pincében – fantasztikus véletlen, hogy épp akkor és ott tette ki.

Mázli?

– Nem teljesen. Saphier Dezső barátom mondja mindig, hogy a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki szereti őket. Az egyik legnagyobb ilyen élményem, amikor 2005-ben az Ecserin megtaláltam azt az ’56-os naplót, amit egy kisfiú írt és egy Bródy Sándor utcai lomtalanításból hozták ki a piacra. Könnyen lehet, ha akkor nem fedezem fel, a kukában köt ki és soha nem válik közkinccsé. Kieselbach Tamás gyönyörű reprint kiadást csináltatott belőle, és valóságos kultuszkönyv lett.

Az Elveszett örökségből az is kiderül, hogy megdöbbentően célirányosan zajlott a fosztogatás a történelmi sorsfordulókon. Az erre a célra létrehozott különítmények nem sokat teketóriáztak.

– Így van: 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és már másnap elindult négy-öt muzeológus néhány bútorszállító kocsival, hogy becsöngessenek gróf Andrássy Gyula Fő utcai palotájába és kipakolják a műtárgyait. Onnan átmentek báró Hatvany Ferenchez, ahonnan szintén kirámoltak mindent, aztán jött Nemes Marcell, Herzog Mór Lipót és a többiek. Tudni kell, hogy a huszadik századi, modern szellemű magyar műgyűjtés legalább kilencven százalékban a zsidó nagypolgársághoz fűződik. Így ezek a foglalások is leginkább őket sújtották. Szerencsére a Tanácsköztársaság bukása után minden visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz, de ez a fajta jóvátétel a legközelebbi nagy történelmi traumánál, a vészkorszak idején már nem valósulhatott meg. A zsidótörvények megjelenésekor, de már korábban is, a bombázásoktól félve a tulajdonosok többsége elrejtette az értékeit. A németek bevonulása után külön politikai rendőrség jött létre e műtárgyak megszerzésére és a legtöbb esetben sikerrel is jártak. A lefoglalt anyag nagy részét pár hónapon át a Szépművészeti Múzeumban raktározták, majd a front elől nyugatra menekítették, ahol a javuk amerikai kézre került. Ezeket döntő részben visszaadták. Ami itt maradt a budapesti nagy bankok széfjeiben, azt az oroszok vitték el és azóta is ők bitorolják.

 
A Műcsarnok VI. termének részlete az 1919-es Köztulajdonba vett műkincsek kiállításán Renoir, Degas és Monet festményeivel (Révész és Bíró felvétele)
 

 

Nekik már nem sok maradt?

– De, nagyon sok műtárgy jutott a kezükre. Többek között a Hatvany gyűjtemény szinte teljesen egyben volt még több bank széfjében, zárt letétként elhelyezve. Hatvany Ferenc – pechére – elővigyázatos ember volt, így már 1942 szeptemberében, Budapest első bombázása után banki trezorokban helyezte el a festményeit, szobrait és szőnyegeit. A német bevonulás után bujdokolni kényszerült, elvesztette a kontrollt a kollekciója felett, és amikor ’45 után előbújt, kiderült, hogy nincs meg szinte semmi, mert az orosz csapatok erre a célra alakított speciális különítményének, a Gazdasági Tiszti Bizottságnak első dolga volt berobbantani és kifosztani ezeket a trezorokat. A Tanácsköztársaság intézkedését még némi pozitív felhanggal is lehet interpretálni, hiszen ők legalább közkinccsé tették azt a fantasztikus kulturális értéket, amit elkoboztak, de az oroszok és a nácik Sztálin illetve Hitler Múzeumait akarták létrehozni a lopott műtárgyakból, puszta hadizsákmányként tekintettek a rablott vagyonra. Szegény Hatvany így veszítette el a gyűjteményének legalább 90 százalékát. Az volt a szerencséje, hogy az oroszok csencseltek a műtárgyakkal, lehetett korrumpálni őket, így tíz festményt vissza tudott vásárolni és valamennyit ki is tudott csempészni az országból. De a döntő többségük a mai napig Oroszországban van.

 
Paul Gauguin: A hívás, 1902 (The Cleveland Museum of Fine Art, Cleveland – egykor báró Kohner Adolf gyűjteményében)
 

 – Olyan is előfordult, hogy egy Magyarországon összeszedett nemi betegség mentett ki egy festményt az orosz katona kezéből.

– Igen, volt egy Courbet kép, a Harisnyás akt, amit odaajándékozott egy magas rangú szovjet tiszt annak a szlovák orvosnak, aki kigyógyította a nemi betegségéből. A leszármazottak végül hosszas hercehurca után vissza tudták perelni a festményt, így 2003-ban kalandos út után visszakerült hozzájuk. Azóta már a nemzetközi műtárgypiacon is megfordult és pár éve 15 millió dollárért cserélt gazdát egy New York-i aukción. A magyar gyűjtéstörténet kész krimi.

A kötet fő érdekessége, hogy amellett, hogy bemutatja, milyen meghökkentő mennyiségű és minőségű műkincs anyag volt a XX. század elején magyar kézen, az olvasó a gyűjtők életének körülményeibe is betekinthet. Tudatos volt ez a szándék?

– Meggyőződésem, hogy a tudományos eredmények csak úgy ragadják meg igazán az olvasókat, ha érzelmileg is közeledni tudnak a kötet szereplőihez. Az én könyvemben is ott vannak azok az adatok, az a filológiai apparátus, amely egy tudományos munkát hitelesít, de mindig úgy próbálok írni, hogy a szöveg „beszippantsa“ az olvasót és a gazdag fotóanyag átélhetővé tegye azt a kort, amiről szó van.

A bemutatón utalt rá, hogy ma már nem lehetne végigcsinálni azt a kutatást, amit ehhez a kötethez elvégzett, mert a múzeumok óvatosabbak a kutatókkal szemben. Miért?

– Jópár évtizede az egész világon elkezdődött a műkincsek visszaigénylése, de az utóbbi két évtizedben ez a restitúciós folyamat egyre nagyobb hullámokat vet. A legismertebb ilyen történet talán Adele Bloch-Bauer Klimt által megfestett portréjáé, amelyet az egykori tulajdonos leszármazottja visszaigényelt és végül vissza is kapott az osztrák államtól. A magyar múzeumok eléggé terheltek ilyen téren: egyrészt, mert sok tárgy a vészkorszakban illetve a kommunista hatalomátvétel idején került be a közgyűjteményekbe, másrészt, mert 1945 és 50 között az állam képviselői, morálisan igencsak megkérdőjelezhető módon, alaposan kihasználták a gyűjtők szorongatott helyzetét a műtárgy-vásárlásokkor. Adott esetben egyetlen dokumentum előkerülése is bizonyíték lehet a leszármazottak kezében egy esetleges perben, ezért félnek attól, hogy egy ilyen gyűjtéstörténeti könyvvel kapcsolatos kutatás felszínre hoz fontos adatokat. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ha bementem a Szépművészeti Múzeum irattárába, nyugodtan megnézhettem mindent: lapozgathattam a régi iktatókönyveket, amelyeket ma már nem is foghatok a kezembe, csak egy megszűrt anyagot kapok abban a témában, amelyben kutatni szeretnék.

Folynak ilyen perek most is?

– Mindig folyamatban vannak ilyenek, a Herczog per például tizenöt-húsz éve biztosan tart. Én nem foglalkozom közvetlenül restitúciós ügyekkel, így nincs is rálátásom, hogy hány per van folyamatban. A dolog elvi és morális vetülete viszont foglalkoztat. Szerintem nehezen indokolható a fent említett titkolózó hozzáállás. Az oroszok hatalmas mennyiségű műtárgyat vittek el innen hadizsákmányként teljesen jogtalanul. Ráadásul a kincsek jó részét nem a magyar államtól vették el, hanem pont azoktól a zsidó családoktól, akiket a legjobban sanyargattak azok, akik ellen ők harcoltak. Az oroszok sajnos már több törvényt is elfogadtak arra vonatkozólag, hogy nem adnak vissza semmit. De ha szorongatnánk is őket, akkor is csak azt mondanák: miért tennénk, ha maguk se adták vissza a saját polgáraiknak azt, amit jogtalanul elvettek tőlük? Amíg titkolózás folyik itthon, addig nincs morális alapunk visszakövetelni az elrabolt műtárgyakat. Persze nem vagyok naiv: nem hiszem, hogy az oroszokat hasonló érvekkel meg tudnánk hatni, de ez nem is üzleti, vagy valami viszonossági kérdés. A saját lelkiismeretünk miatt kellene ezt a dolgot megnyugtatóan rendezni. Sok műtárgyat azért nem állítanak ki a magyar múzeumokban, illetve azért nem engednek külföldi tárlatokra, mert attól tartanak, hogy megjelenik az, aki jogosan visszakövetelheti. Ebben szinte minden nagy múzeum érintett. Szerintem most, amikor láthatóan van pénz arra, hogy műtárgyakat vegyen a magyar állam, ideje lenne ezeket az ügyeket is megoldani.

Konkrétan tudna mondani olyan műtárgyat, amit szimplán jogi alapon visszakövetelhetnek a leszármazottak?

– Persze, de nem mondok, mert nem akarok ebben a térben konfliktust gerjeszteni.

Ezért fogalmazott úgy a bemutatón, hogy ez a kötet egy fegyver, amit már csak élesíteni kell?

– Természetesen nem. És nem is használom ezt a kifejezést, mert bennem rossz gondolatokat indukál. Azt szoktam mondani, hogy a világ nagy múzeumaiban a sok-sok millió ember által megcsodált remekművek közül sok van, amely egykor magyar magángyűjteményt gazdagított. Ezek a képek bizonyos szempontból olyanok, mint az alvó ügynökök: ha felébresztjük őket, akkor a történelmünkről, a hazánkról, az őseink történeteiről mesélhetnének. Ez a könyv erre is kísérletet tesz: a nemsokára megjelenő angol kiadás remélem eljut számos patinás helyre és sokakat ráébreszt arra, hogy azok a bizonyos művek egy kicsit a mieink is. Ezért fogalmaztam úgy, hogy Gauguin A hívás című képe, a clevelandi múzeum büszkesége ma még nem alkalmas arra, hogy Magyarország kulturális „ügynöke“ legyen. De amint kiderül erről a képről, hogy harminc évig báró Kohner Adolf Damjanich utcai palotájának sárga szalonjában lógott, abban a pillanatban egy erős magyar szál kapcsolódik a festmény történetéhez. Innentől kezdve nem csak Párizs nagyságát és a francia művészetet értékeit fogja hirdetni a kép, hanem Budapest jelentőségét is bizonyítja, és a magyar történelemről is mesél.  Ez a könyv az én szememben szimbolikus visszaszerzés is. A másik fontos célunk a kiadóval, Kieselbach Tamással együtt, hogy a magyar művészet nemzetközi presztízsét magasabbra tudjuk emelni. A kötetből az is kiderül, hogy ezekben a jelentős gyűjteményekben együtt lógott mondjuk Ferenczy Károly képe Cézanne-éval, Fényes Adolfé Renoir alkotásával, Munkácsy egyik tájképe Turner velencei vedutájával, és ezek fantasztikus együttest alkottak. Látni fogja a külföldi olvasó is, hogy a számára ismeretlen, de kvalitásban kiemelkedő magyar festmények nyugodtan egy kontextusba helyezhetők a világhírű művekkel. Ez a könyv szerintem fontos lépés lehet afelé, hogy rádöbbentsük erre a világot.

 
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

 

Lesz folytatása az Elveszett örökségnek?

– Az egész XX. század magyar műgyűjtését fel szeretném dolgozni. A két világháború között, de a kommunizmus évtizedei alatt is nagyon izgalmas terület volt ez, és kitérnék a rendszerváltás környékén kialakult új gyűjtői rétegre is. Könnyen lehet, hogy éppen ezzel fogjuk folytatni, mert izgalmas, amikor levéltári anyagokból, száz évvel korábbi dokumentumok alapján dolgozik az ember, de az is érdekes, amikor a kutató még találkozhat azzal a gyűjtővel, akiről ír. Kihasználnám, hogy ezek a gyűjtemények még egyben vannak és a gyűjtők motivációit nem elsárgult újságcikkekből, hanem közvetlen beszélgetések alapján kell rekonstruálni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.06.

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.