Apám, aki adventkor elment

2017. december 25., hétfő 12:06, frissítve: szerda 11:26

Pár héttel a nyolcvannyolcadik születésnapja után meghalt édesapám. Advent első vasárnapjának estéjén még bevette a gyógyszereit, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé. Borbála napján, hétfőn délelőtt fél tizenkettőkor távozott belőle a lélek.

Falun van a családi ház, a Székelyföldön, ahol még másképp mennek a dolgok. Negyedórával a halála után már tíz ember sorakozott fel a házuk tornácán: rokonok, komák, egyéb ismerősök, és mindenki segíteni akart. Villámgyorsan leosztották egymás között a feladatokat: egyikük elszaladt a háziorvosért, a másik elment a temetkezési vállalkozóhoz, a harmadik a temetőbe, megmutatni, hova ássák a gödröt. A déli harangszó után újra megszólalt a harang, immár apámért, és délután kettőre minden elrendeződött: készült a gyászjelentő, eldőlt a szerdai temetés minden fontos részlete, üvegekbe töltötték a köményes pálinkát, és megrendelték a kalácsokat.

Nálunkfele az a szokás, hogy a halottat első nap csak a család virrasztja; a ravatalozóban ott feküdt apám, ünneplőbe öltöztetve, öltönyén apró jelvény a magyar koronás címerrel. Ő kérte így, a jelvényt Kövér László személyesen adta neki, amikor pár éve apám visszakapta a magyar állampolgárságát. Minden porcikájában magyar volt, nem számításból lett másodszor is azzá; miután meglettek a papírjai, sehogy se tudtam rávenni, hogy engem Budapesten meglátogasson. „Nehogy azt mondják az ottaniak, hogy akarok valamit tőlük”, mondta, amikor rákérdeztem a miértre. Büszke volt arra is, hogy őt személyesen meglátogatta a házelnök, átadva neki bőrmappában a 2010-ben elfogadott törvényt a nemzeti összetartozásról. Aláírva, ahogy kell. Apám egy ideig úgy járt a Rodica-csárdába, hogy „véletlenül” mindig épp nála volt a mappa, így meg tudta mutatni mindenkinek. Egyébként évtizedeken át minden reggel kiment a falu központjában lévő korcsmába, oda, ahol Székelyudvarhely felé kanyarodik a főút. Egy féldeci mellett beszélgetni. Mindig azt mondta, nem az italt kívánja, ám amikor felvetettem, hogy akkor az olcsó likőr helyett ihatna gyümölcslét is, csak legyintett. Az komolytalan, mondta, kinézik a férfiak maguk közül már azt is, aki „mentes sört” rendel magának.

A temetése előtti nap délutánján a parajdi rezesbanda tagjai udvariasan megérdeklődték, zavarna-e minket, ha eljönnének a temetésére zenélni. Mózsi bácsi egész életében ingyen javította a kürtjeiket, üzenték, jár neki a tisztelet. Megható volt a gesztusuk, a bátyám kalácsot és pálinkát készített ki nekik. Nekem pedig eszembe jutott a gyerekkorom: javításra váró varrógépek, behorpadt kürtök és egyéb feltámadásra váró szerkezetek között teltek a napjaim, és néha, kegyelmi állapotban én is végignézhettem, hogy a falu ezermesterének számító apám új életet lehel beléjük. Meghökkentő esetekből sem volt hiány: egyszer egy alacsony és mokány férfi hatalmas tubát hozott azzal, hogy nem szól. Apám nem szerette, ha a tulajdonos nézi javítás közben, ezért mindig pár nap türelmet kért az illetőtől, hogy a maga csendjében fogjon neki a kihívást jelentő feladatnak. Egy nyugodtnak ígérkező délutánon ő is belefújt a tubába, és megállapította, amit már tudott: ez bizony nem szól. Akárhogy fújta, nem jött ki hang belőle. Rázogatta, forgatta a jókora hangszert, majd gumikalapáccsal aprókat ütött rá óvatosan, s fülét közel tartva figyelte a hangot. Eldugult, állapította meg, majd kimentünk az udvarra a kerti csaphoz. Rákötötte a slaugot a fúvókára, majd óvatosan kiengedte a csapot. A fúvós másik végén viszont nem kezdett bugyogni a víz, amire még jobban megengedte a vizet. Semmi változás. Teljesen kinyitotta a csapot, de akkor sem.

Apám fogta a gumikalapácsot, és finoman kopogtatni kezdte a hangszert. Egyszer csak tompa, puffanásszerű hangot hallottunk, a tuba megemelkedett, majd kilőtt egy jókora valamit, ami több méterre elrepült, nyomában az immár boldogan távozó vízsugárral. Megvizsgáltuk a már büdösödő dugót: egy rúd párizsi, vagy ahogy Erdélyben hívják, parizer volt. Később derült ki, hogy mi történt: a tubás hazafele tartva a feleség kívánsága szerint bevásárolt, de pechjére a bolt és a családi fészek között volt egy korcsma is. Oda belépve a hangszerbe rejtette a bevásárlást, hogy a társak ne ugrassák miatta, de az ottani tartózkodás elhúzódott, és mire hazaért (nem vennék rá mérget, hogy színjózan állapotban), nem emlékezett, hová lett a portéka. A tuba viszont nem szólt, így került hozzánk javításra.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Említettem már, hogy apámat, aki adventkor elment, ezermesterként tartotta számon a falu. Kultúrház, templom és paplak mellett lakunk, így az utóbbi ötven évben a faluban szolgáló összes református lelkész a szomszédunk volt. Az egyiknek, aki már több évtizede az égben szolgál, a fia azt írta a Facebookon: „Mózsi bácsi nagyszerű ember volt, igazi jó szomszéd. Mindig lehetett rá számítani, önzetlen volt, és nem utolsósorban mindenre volt megoldása, nem ismert lehetetlent! Emlékszem, amikor édesapám bezárta a széfbe a parókia kasszájának kulcsát, egyből hozzá ment segítségért. Mózsi bácsi mondta, hogy na, akkor mindenki menjen ki. És kinyitotta valahogy, de azt azóta se tudja senki, hogyan csinálta, senkinek sem mondta el.”

A virrasztás valamiért tortúraként élt az emlékeimben. Áll a család a koporsó mellett, és végeláthatatlan sorban jönnek fekete ruhás emberek. Nyakukba borulnak, összecsókolgatják ismeretlen, távoli rokonok, illik sírni, de legalábbis szipogni, hideg van, és csigalassúsággal telnek a percek. Ehhez képest egészen elviselhető volt most a parajdi régi katolikus templomból kialakított ravatalozóban, ahol idejében begyújtottunk (Babi bátyám lakik a legközelebb, ezért ő hozta a gyújtóst, és ő volt a tűzfelelős is), az emberek nem ölelgettek, csak részvétet nyilvánítottak, és újra láttunk egy csomó régi ismerőst. Így van ez, mondta egyikük, már csak temetéseken és – ritkábban – esküvőkön találkozunk.

A virrasztóba eljött és énekelt a református dalárda, amelynek apám is tagja volt, tiszteletüket tették az önkéntes tűzoltók (évtizedekig ott is tevékenykedett), valamint a sóbánya dolgozói, ahonnan nyugdíjba ment. Sokan hoztak virágot, páran koszorút is, de a legtöbben a koporsó mellé kitett perselybe dugtak valamit. Nem tudtam, mi az, de nem is akartam beleszólni a szervezésbe: az ember Budapestről hazatérve ne akarjon reformokat. Kiderült, hogy újfajta szokás alakult ki az utóbbi években. Aki virágot vagy koszorút hozna, inkább pénzt tesz a perselybe (jellemzően a virág árát, de sokan jóval többet is), hogy a család temetéssel kapcsolatos költségeihez hozzájáruljon. Egyfajta kaláka, közösségi támogatás: jelentős összeg, majd kétszázezer forint gyűlt így össze. Ez nagyon fontos lehet olyan családoknál, ahol minden lejnek helye van. Ráadásul ezen a területen nagyvonalú a román állam is: ha nyugdíjas hal meg, a temetés költségeire utólag kifizetnek egy hónapos átlagbérnek megfelelő összeget. Ez (faluhelyen legalábbis) elég sok mindenre, így a hátramaradottak nem adósodnak el a temetés után.

Azt hiszem, életének utolsó hónapjában apám már nem akart élni. Talán nem tudott megbékélni a katéterre kárhoztatott léttel akkor sem, ha barátai között is voltak, akik megtanultak együtt élni ezzel a kellemetlenséggel. Ebben az utolsó időszakban is megmaradt gondolkodó, fejét szokatlan dolgokon törő embernek, akit talán nem értünk meg mi, átlagosak. Évekkel ezelőtt arra kért, hogy vigyek neki elektromos sokkolót. Vittem. Erdélyben is sok a rossz ember, divatba jött az „öregezés”: idős, egyedülálló embereket fosztanak ki különféle kacifántos ürügyekkel. Az eszközt nem kellett használnia; csak a halála után tudtam meg a háziorvosától, hogy az utolsó napokban magán próbálta ki, hátha sietteti az elmúlását.

Apámat mindig erősnek és nagynak láttam még akkor is, amikor már jóval magasabb és szélesebb voltam, mint ő. Ehhez képest most kicsinek és törékenynek látszott a koporsóban. Igaz, huszonegy napig nem evett, ekkor adta fel. A szíve még bírta volna, pedig 1994-ben a Haller utcai kardiológián olyan új billentyűket kapott, amelyek kilenc évre voltak garantálva. Nála huszonhárom esztendőt dolgoztak szakadatlanul; 87 évesen még három háztartás téli tüzelőjét aprította fel fejszével, és októberben is naponta kétszer körbement a faluban.

Sok embertől kaptam bátorító, erőt adó üzenetet. Különböző világnézetű emberektől; akadt, aki apám életkorából szűrt le a tapintható világon túli következtetéseket. A 88, ha lefekteted, a két végtelent vagy a végtelen végtelenjét jelenti, írta. Más azt jegyezte meg: apám ha csak ösztönösen is, de a védák útmutatásai szerint ment el, mert a szanszkrit bölcsek böjtöléssel készülnek fel a halálra. Szimbolikus volt Borbála-napi halála is: szomszédunkban működik egy Böjte Csaba-féle intézmény, a Szent Borbála Napközi Otthon, ahol mindennap kora reggel tüzet rakott, hogy mire a gyerekek jönnek, meleg legyen.

Apám, aki adventkor elment, jó ember volt. Állandóan történeteket mesélt, gyereknek, felnőttnek, idegen látogatónak egyaránt. Ezekből néha még könyvek is születtek, Bayer Zsolt is írt egyet még akkor, amikor nem csak fekete és fehér volt a világ. (Barátaim ma is emlegetik, hogy Mózsi bá’ egy tűzpiros Honda CRX-szel járt kaszálni, majd szétszedte az öreg sportautót azzal az elképzeléssel, hogy halottaskocsivá alakítsa.) Sokat énekelt, hangja a Kiss Kata Zenekar legutóbbi cédéjén is hallható. Vidám ember volt, egy barátom azt írta, a pajzán történeteire fog leginkább emlékezni.

Úgy hiszem, apámmal adventkor elment egy darabka Erdély is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.23.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.