Az árulás vádja sztoikus nyugalmat szült Görgei Artúrban

2018. február 13., kedd 21:35, frissítve: szerda 07:12

Hogyan tettük árulóvá a magyar történelem egyik legnagyobb, Hunyadi Jánoshoz, Zrínyi Miklóshoz, Hadik Andráshoz mérhető, teljesítménye miatt a nemzetközi figyelmet is kiérdemlő hadvezérét? Mi motiválta Kossuthot a vád elterjesztésében? Miért tiltakozunk máig az ellen, hogy Görgei Artúr helyet kaphasson nemzeti nagyjaink sorában? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a tábornok születésének kétszázadik évfordulója alkalmából Hermann Róbert történésszel. (Görgei nevének írásakor az általa 1848-tól haláláig használt i betűs változatot alkalmaztuk.)

– Ez a Görgei Artúr mégiscsak gyanús ember – hallottam nemrégiben egy történelemtanár ismerősömtől. Miért? – kérdeztem vissza. Azt mondta, amit a diákjainak is szokott: mert letette a fegyvert, és megúszta a megtorlást. Az árulás vádját már számtalanszor cáfolták, ön pedig Görgeit Hunyadi Jánoshoz mérhető hadvezérnek nevezte. Mi az oka, hogy a nyilvánvaló tények ellenére napjainkig él a magyarok egy részében a Görgeit övező gyanakvás?
– Az alapvető ok, hogy az árulómítosz akkor rögzült a magyar köztudatban, amikor a modern értelemben vett közvélemény éppen kialakulóban volt. A Hunyadihoz, Zrínyihez kapcsolódó történelmi kérdések egyszerűbbek, hiszen korukban csupán hivatalos, udvari történetírás létezett, az általa kanonizált felfogás hagyományozódott az utókorra. Fontos tényező, hogy a Görgei-kérdés 1918-ig napi politikai játszmák része volt, neve egyet jelentett a kiegyezés elfogadásával, a függetlenségi irányzat, vele a romantikus nacionalizmus elutasításával. Az elhalkuló-eltűnő árulózás éledt fel jóval ízléstelenebb módon 1948-at követően, és tartott ki egyre erőtlenebbül a rendszerváltozásig. Ez a szemlélet uralta a történettudomány egy részét és a tankönyveket is. Igaz, a jelzők változtak: a hetvenes–nyolcvanas években az „áruló” helyére a „kalandor”, a „megalkuvó nemesség képviselője” lépett, aki „félt a néptől”, és ezért sem akart döntő győzelmet aratni.

– Görgei katonai ténykedése cáfolja ezeket a vádakat?
– Jól képzett katona volt, 1848 előtt a gyalogságnál, az utászoknál, a huszároknál szolgált, a magyar testőrségnél pedig vezérkari kiképzésben részesült, a tüzérség alapelveit is ismerte. Viszont – szemben Hunyadival, Zrínyivel vagy Hadik Andrással – nem volt háborús tapasztalata. A másoknál esetleg évekig tartó érési folyamat az ő esetében négy-öt hónapig tartott, ezt pedig bámulatos, egyben rendkívül rövid pályafutás követte. Amikor 1848 júniusában belépett a honvédségbe, századparancsnokként 150-200 embert kommandírozott, míg november elsejétől, a fel-dunai hadsereg élére állva, már 25 ezer embernek parancsolt. Decemberi első hadjáratában megszervezte a császáriak elől való visszavonulást olyan módon, hogy a sereget a katonailag nehéz helyzetben is egyben tudta tartani. Világosan látta, hogy a gyülevész hadnak esélye sincs a jól szervezett, reguláris erőkkel szemben. Az ezt követő felvidéki téli hadjáratban, amely kifejezetten sikeresnek tekinthető, nemcsak igazi katonákat faragott az önkéntesekből és újoncokból, de vonulásával egyúttal elvonta a császári főerőt is a Tisza és ezzel a forradalmi kormányzat ideiglenes központja, Debrecen vidékéről. Áprilisban alig egy hónap alatt, jelentős győzelmeket aratva, szorította vissza a túlerőben lévő, kiképzettebb ellenséget a Tiszától a Rábáig, illetve a Vág vonaláig a tavaszi hadjáratban. Az 1849. júniusi, Vág menti támadása a hadtestparancsnoki posztokon bekövetkezett cserék és a túlerő miatt kudarcot vallott ugyan, ám ezt követő, 1849. júliusi hadjáratában nyújtotta a legnagyobb katonai teljesítményt. Kerülte a nyílt összecsapást a négyszeres túlerőben lévő oroszokkal, de egy hónapon át sikerrel akadályozta meg, hogy az osztrákokkal egyesülhessenek. Valamennyi hadi vállalkozásában az észszerű kockázat emberének mutatkozott, teljesítményét szinte mindig túlerővel szemben érte el. A szabadságharc tizenegy nagy csatájából hétben személyesen vett részt, ezenkívül még hét-nyolc összecsapásnál volt jelen. Bizonyos esetekben, például Isaszegnél, Vácnál személyes megjelenése billentette át a küzdelmet a mi javunkra.

 
Hermann Róbert
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
 

– A Görgeit érintő, részben a vezető kommunista történésztől, Andics Erzsébettől származó vádakkal még én is találkozhattam diákkoromban. Görgei feleslegesen bajlódott Buda ostromával ahelyett, hogy Bécset foglalta volna el 1849 májusában, „szándékosan elkésett” a Szeged–Arad térségében elrendelt csapatösszevonásról…
– Az orosz beavatkozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharcot nem lehet megnyerni. Akkor sem, ha Buda helyett Bécs ellen indul a fősereg. Ezt azonban Kossuth sem akarta, ő politikai okokból sürgette a főváros felszabadítását. A másik nagy kérdés az volt, hol összpontosítsák a haderőt, hogy az esetleges, az uralkodóházzal kötendő kompromisszumhoz időt nyerjenek, és a hosszabb távú katonai ellenállást biztosítani lehessen. Görgei két csapatösszevonást javasolt: az egyiket Komáromnál. Itt állt a birodalom legkorszerűbb, szinte bevehetetlen erődje, ahol ötven-hatvan ezer katona gond nélkül elfért volna. Hosszasabban le lehetett volna kötni az ellenséges főerőket. Amíg a magyar fősereg Komáromnál volt, Haynau nem mozdult el onnan, másrészt az orosz–osztrák együttműködésben is egyre komolyabb zavarok mutatkoztak. Ha Görgei bezárkózik Komáromba, az arra vonuló orosz fősereg iszonyú ellátási nehézségekkel nézett volna szembe. A vereség elkerülhetetlen volt, de talán lehetett volna valamiféle kompromisszumot kötni, mint ezt később Komárom védője, Klapka György meg is tette. A másik, a komáromival párhuzamos összpontosítási elképzelés a Nagyváradtól Temesvárig terjedő térséget érintette, ám ennek megvalósításához előbb el kellett volna foglalni az ugyancsak jelentős stratégiai előnyt jelentő temesvári erődöt. Amikor Kossuth a menekülés szándékától vezérelve kizárólag a déli összevonás mellett határozott, Görgei életveszélyes fejsérülése dacára vezényelte a bravúros nyári hadjáratban Arad vidékére csapatait. Kossuth lemondásával augusztus 11-én megkapta a diktátori teljhatalmat, ami a teljes felelősséget jelentette a felelősség érvényesítéséhez szükséges eszközök nélkül. Kevésbé szépen fogalmazva: mindenki kihátrált mögüle, és menekült. Dembinszky pedig még rontott is a helyzeten. A megbeszélt aradi összpontosítás helyett – feltehetően már menekülési szándékkal – Temesvárra vonult, ahol a maradék magyar haderőt végzetesen sújtó vereséget szenvedett. A kialakult helyzetben nem adódott más lehetőség, mint a feltétel nélküli kapituláció. Erről nem egyedül döntött, a fegyverletételt mind Kossuth, mind a kormány, mind a haditanács előzetesen jóváhagyta.

– Máig erősen él a hazai köztudatban az a vádpont, hogy Görgei fegyverletétele előtt a császári kormány általános amnesztiatervezetet készített elő, amely a kapituláció miatt feleslegessé vált. Így közvetve ő okolható a megtorlásért, az aradi vértanúkért…
– A tézist Andics Erzsébet hirdette a hatvanas évektől, hogy megtámogassa az árulómítoszt. A bécsi Staatsarchivban folytatott kutatásaira hivatkozott, ám az ott fellelhető dokumentumok egészen más összképet mutatnak. A temesvári csatát követő reménytelen helyzetben bekövetkezett kapituláció nem befolyásolta közvetlenül az eseményeket. Az osztrák minisztertanács megmaradt az amnesztiaterv mellett, ez világosan kiderül Schwarzenberg miniszterelnök egyik leveléből. Aki végül a megtorlás mellett döntött, az a fegyverletétel hírére Bad Ischlből Bécsbe érkező Ferenc József volt. Azon persze lehet vitatkozni, mi lett volna, ha Görgei Haynaut keresi meg, és nem az orosz sereget. Ám a magyar minisztertanács és a haditanács érthető módon úgy döntött, hogy az oroszokhoz kell fordulni, érzékeltetendő, hogy az osztrákok képtelenek voltak leverni idegen segítség nélkül a szabadságharcot. Tehát ez a kérdés sem rajta múlt.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Az egykorú dokumentumokból azt olvashatjuk ki, hogy Görgei szinte már a kezdetektől gyanúsnak tűnt Kossuth szemében, olyan embernek, akiben nem lehet teljesen megbízni. Mintha mindebben már a szabadságharc idején is ott húzódna az árulás vádja. Miért?
– Kossuth Görgeit a saját teremtményének, „politikai gyermekének” tekintette, más elvárásai voltak tehát vele, mint például az európai hírű Bemmel szemben, akivel egyébként szintén sokat veszekedett. Ez az eleinte mindkét fél részéről elfogadott „apa-fiú kapcsolat” több mély válságot is túlélt, mire örökre megszakadt. Kossuthot nyilvánvalóan zavarta, hogy Görgei hamar a saját lábára állt. Kossuth nézőpontja alapvetően politikai volt, míg Görgeié katonai, ennek következtében stratégiai kérdésekben sokat ütköztek. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy-egy konkrét ügyben ne lett volna meg mindkét félnek a maga igazsága. Viszonyuk alakulásában fontos szerep jut az emberi tényezőnek: a legnehezebb azt elviselni, ha egy apának a fiában kell csalódnia.

 
Pethő Sándor emlékalbumának egy lapja
Magyar Nemzet
 

– A Kossuth által elsőként megfogalmazott, 1849 szeptemberében nyilvánosságra hozott árulásvádat is ez a csalódás motiválta?
– A török területre távozott Kossuth csak úgy tudta megszerezni az emigráció első emberének szerepét, ha megsemmisíti a legfőbb közjogi akadályt: augusztus 11-i lemondását kormányzó-elnöki posztjáról. Be kellett tehát bizonyítani, hogy a lépés, egyúttal Görgei Artúr diktátori megbízatása is érvénytelen. Igazolni kellett, hogy Görgei méltatlannak bizonyult a rá ruházott tisztségre. Ennek nyomán született meg a vidini levél gondolata: „Görgeit felemeltem a porból. […] És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” Pedig Kossuth pontosan tudta, hogy a szabadságharc vereséget szenvedett, mindennek vége van.

– 1918-ig, illetve az ötvenes években is a „politikai szükségszerűség” következményének tekinthető, hogy Görgeit árulóként aposztrofálták. Mi indokolta ezt a Rákosi-rendszer kurucos-nacionalista vonulatával szakító Kádár-korszakban?
– A tehetetlenségi erő, a rossz beidegződés miatt maradt így elsősorban. Persze a történészeket illetően is fennállt a személyi folytonosság. Azok, akik 1948 és 1956 között ezt az álláspontot képviselték, az ezredfordulóig jelen voltak a szakmában. Előfordult persze, hogy valaki felülvizsgálta a korábbi véleményét, mint Hanák Péter. Persze ez a kisebbség: a történész, akár a politikus, olykor presztízsokokból is ragaszkodik korábbi, már tarthatatlannak ható véleményéhez. Főleg, ha azt annak idején nem szakmai, hanem ideológiai okokból tette magáévá. Az árulás kérdését a hetvenes évektől igyekeztek nem bolygatni. A Kritika hasábjain zajlott egy szimptomatikusnak is tekinthető vita, amelyben Varga János és Hanák Péter minden rosszat elmondott ugyan Görgeiről, ám a megtorlás felelőssége alól legalább felmentették. A disputába beszállt közben Andics Erzsébet is, aki mindenben a régi nótát fújta. Még 1987-ben is olvashattunk Rónai Mihály András tollából az „árulóról” szóló, penetráns hangvételű, klasszikus sztálinista cikket a Népszabadságban. A rendszerváltozás után gyakorlatilag visszavonultak ennek az irányzatnak a képviselői.

– Kiknek köszönhető, hogy az „árulót” kárhoztató történészszemlélet már Kádár alatt változni kezdett?
– A marxista történetírás minden erőlködése ellenére sem talált bizonyítékot arra, hogy Görgei Artúr áruló vagy legalábbis „kártevő” lett volna. Az ideológiai-politikai alapokon ráaggatott jelzőket már Urbán Aladár kikezdte, ő a nemzetőrséget nagy tehetséggel szervező katona alakját állította elénk. A paradigmaváltás egyik legfontosabb szereplője Katona Tamás volt, aki a nyolcvanas évek végén elkezdte kiadni a szabadságharcra vonatkozó elbeszélő forrásokat, okmányokat. Közben jó néhány olyan kérdést tisztázott, illetve nézetet tett kérdésessé, amely Görgeivel kapcsolatban is perdöntő, Buda felszabadításától a Kossuthtal szembeni engedetlenség vádjáig. A jelentős lépések között említhetném még Bona Gábor hadtörténeti munkáit és Pusztaszeri László (ugyan több helyen elnagyolt) monográfiáját, a Görgey Artúr a szabadságharcban-t.

– Mi történt kilencven után, kik hangoztatták továbbra is az árulás vádját?
– A rendszerváltozást követően, mivel megszűnt a kérdés aktuálpolitikai háttere, a Görgeit kárhoztatók már nemigen vállalták a vitát. Különben is 1994-ben napvilágot látott Kosáry Domokos jelentősen kibővített, átdolgozott, A Görgey-kérdés története című kétkötetes munkája, amely egyértelműen igazolta a vádak tarthatatlanságát. A démonizálás ugyanakkor nem szűnt meg teljesen, néha marginálisan, olykor szélsőséges köntösben jelentkezett. Két példa: Borus József 1999-ben Görgei súlyos, a szabadságharcot befolyásoló hibáiról jegyzett tanulmányt a Trianoni Kalendáriumban. Kéri Edit színésznő pedig arról írt könyvet, hogy az igazi Görgei Artúr fiatalon meghalt, helyére még a szabadságharc előtt a császári titkosrendőrség a cseh Johann Blahát, Ferenc József törvénytelen testvérét „telepítette”. Neki köszönhető, hogy a szabadságharc megbukott.

– Népszerű felfogás, hogy történelmünkben valósággal hemzsegnek a diverzánsok, a kártevők. Eszerint áruló volt Károlyi Sándor, Pálffy János, Görgei Artúr (alias Johann Blaha). Miért van szükségünk arra, hogy vereségeink, bukásaink köré mindenáron összeesküvéseket körítsünk?
– Magyarország a mohácsi csatavesztés óta nem ura saját sorsának. 1526 óta rendre a nagyhatalmak elképzelései döntötték el, hogy mi történjék velünk. Ezt a tényt egy nemzetnek nagyon nehéz lelkileg feldolgoznia. Főleg, ha tudjuk: a korábbi, több mint hatszáz éven át tartó periódusban a magyarság saját erejére támaszkodva védte meg érdekeit, az országot olyan nagyhatalmakkal szemben, mint a Bizánci Császárság vagy a Német-római Birodalom. 1526 után az ország átjáróházzá vált, ami komoly, máig nem múló sokkot okozott. Az igény, hogy újra a magunk urává váljunk, végig ott munkált lépéseinkben, tetteinkben. Erre a Mohácstól 1990-ig terjedő időszakban háromszor adódott reálisnak tűnő lehetőség: 1703 és 1711 között, a Rákóczi-szabadságharc idején, 1848–49-ben és az 1956-os forradalom napjaiban. A Rákóczi-szabadságharc bukásakor Károlyi Sándor annak ellenére vált „árulóvá” (Pálffy Jánossal együtt), hogy a nagymajtényi fegyverletételt nem bosszúhadjárat, hanem kiengesztelődés, a szatmári békét pedig az 1867-eshez mérhető kiegyezés követte. 1848–49-ben a bukás okozta sebek gyógyítása szinte megkövetelte, hogy legyen egy bűnbak, akinek a nyakába lehet varrni a vereséget. Erre pedig Görgei Artúr, különösen az után, hogy cári közbenjárásra kegyelmet kapott, kifejezetten alkalmasnak tűnt. Ötvenhatban nem kellett árulót keresni, a szerepre némi presszió hatására Kádár János önként vállalkozott. Őt viszont – hogy a képlet még kevésbé legyen érthető – a többség idővel „megszerette”.

– Görgei történelmi pályafutása 1849-ben, 31 éves korában lezárult. Innentől 98 éves koráig közmegvetésben, az árulás bélyegét viselve élte mindennapjait, amit zokszó nélkül tűrt. Milyennek látjuk ma Görgei kétségtelenül rendhagyó egyéniségét?
– Egyik legnagyobb katonai bravúrját, az 1849. nyári hadjáratot életveszélyes fejsérüléssel, nyitott koponyával irányította végig. A tizenöt centis vágáson keresztül óriási fájdalmat okozva (el is vesztette az eszméletét) még Komáromban eltávolították a koponyaszilánkokat az agyvelőről, a sebet bevarrták. Amikor Vácra értek, és szemben álltak az orosz hadsereggel, a seb gennyesedni kezdett. A korszak híres orvosa, Markusovszky Lajos nyitotta fel, megmentve ezzel a tábornok életét. Innen, ilyen körülmények közepette indult sikeres nyári hadjáratára. Ez a momentum is mutatja rendkívüli keménységét, szinte emberfeletti önfegyelmét. Az árulás bélyegét hatvanhét éven át viselő Görgeinek legkésőbb 1867-ben le kellett számolnia azzal, hogy még életében rehabilitálni fogják. Zokszó nélkül tűrt, az árulás vádja idővel sztoikus nyugalmat szült benne. Sokszor nem kapott állást, többször meg akarták verni, illetve ölni. Ráment a családi élete, fia az iskolai csúfolódás következtében pszichésen megbetegedett. Hihetetlenül kemény ember volt, akit az élet viharai gyermekkorától megedzettek: évekig ápolta beteg anyját, utána elszakadt a családjától több mint másfél évtizedre. Anyagi segítséget nem kapott, olykor koplalt. A szemtanúk leírják, hogy a szabadságharc idején is ritkán aludt ágyban. Legfeljebb két összerakott széken pihent egy darabig. Mindemellett hihetetlenül kötelességtudó ember képe bontakozik ki a korabeli dokumentumokból, a visszaemlékezésekből. Sokfajta lelki nagyság létezik. A meg nem érdemelt bántást ilyen hosszú időn keresztül ilyen – mondjuk nyugodtan – hősiesen, a megroppanás jele nélkül elviselni azonban nagyon kevesen tudják. Ehhez hozzájárulhatott erősen ironikus, olykor gúnyos, önreflexív személyisége. Utóbbi a kortársak többségéről nem mondható el. Kossuth iratait olvasva azt tapasztaljuk, sohasem merült fel benne, hogy bármiféle hibát is elkövetett volna. A szabadságharc katonáinak többsége leíró jellegű emlékiratot hagyott hátra az utókornak. Görgei tépelődőbb alkat, hatvanhét utáni szövegeiben ez még inkább megmutatkozik. Memoárjában megpróbálja elemezni a történteket, pátosztól mentes, szikár mondatokban szembenézni saját hibáival. Azon a Magyarországon, ahol a körmondatok és a szónoklatok voltak a kommunikáció megszokott eszközei, mindez idegenül hatott, nehezen viselték. Nem XIX., hanem sokkal inkább XX. századi egyéniség volt. Az adott korba beillesztve pedig azt mondhatjuk, hogy nem a romantika, hanem a realizmus embere.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.10.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.