Doberdó nem Mohács: száz éve nyílt meg a „királyi hullagyár”

2015. május 24., vasárnap 16:12, frissítve: hétfő 12:53

Az egyik „legmagyarabb” első világháborús frontszakaszra, dédapáink Isonzójához és Doberdójára indul az Isonzó expressz idén júliusban. Nemcsak a szép szlovén hegyek és a vasút szerelmeseinek szervezik az utat, hanem elsősorban zarándokoknak, akik szeretnék megismerni, hol harcoltak a magyar gyalogezredek a közös birodalom védelmében. És megbizonyosodni arról, hogy az Isonzó folyó völgye nem a XX. század Mohácsa volt.

Ha kell, tisztára söpri az utat… Ha kell, vezeti az előrenyomulást… Ha kell, elszállítja a szerencsétlenül jártakat. „Golyó nem fogja acélmellét. Srapnel nem tudja áttörni páncélderekát. […] A romlást és pusztulást beleviszi az ellenfele belsejébe, de önmaga sebezhetetlen” – zeng ódát Pogány József egy különleges vasszörnyetegről A földreszállt pokol című, 1916-os munkájában. Ez a szörny nem más, mint a páncélvonat. A Tanácsköztársaság későbbi népbiztosában már ekkor kicsírázhatott a vonzalom e közlekedési eszköz iránt, amely véres feladatkört kapott a vörösterror idején is mint mozgó megtorlógépezet.

A vasút újraértelmezése

Tagadhatatlan, hogy az első világháború újraértelmezte a vasút fogalmát. A modern Európát és Amerikát lehetővé tévő vonatozás, mely az utazást és a polgári létet újabb dimenzióval szélesítette ki, egyben mindannak jelképévé vált, ami leplezetlen gyűlöletre méltó a XX. század történelmében. Bár Ausztria–Magyarországon is hozzájárult nagyvárosi ínyencségek, viselkedési minták, ipari cikkek elterjesztéséhez, és a restik ontották a bécsi szelet meg a csapolt sör mániáját, 1914 nyárutóján egész Európában több millió férfit préseltek marhavagonokba, amelyek lelkesen dalolva igyekeztek a megsemmisülésbe. Vöröskeresztes kocsik zötyögtek vissza a kiindulási pontokra a lövészárkokban megdarált emberhússal. Vasúton robogott a lőszer, az élelem és a halott bakák utánpótlása, a posta és az együtt érző asszonyi kezek által kötögetett meleg kesztyű. És megkezdhette világraszóló karrierjét a fogolyszállító marhavagon is, mely a lágerek poklába, vagyis a névtelen halálba utaztatta nyomorultak légióit.

Magyar katona sírja Soca falu temetőjében
Magyar katona sírja Soca falu temetőjében
Fotó: Margittai Gábor / Magyar Nemzet Magazin
Talpalatnyi győzelmek
Ahol kétszázmillió éve tenger hullámzott, ott furcsa alakzatokat vágtak a heggyé és fennsíkká felgyűrődött üledékes kőzetbe 1915 nyarától. Dübörögtek a sziklafalak a fúrók és az ekrazittöltetek robajától egészen a türkizkék színű Isonzó, szlovén nevén Soca folyó forrásvidékétől, a Júliai-Alpok havas csúcsaitól Görz méltóságteljes városán át le a Karszt sivár platójáig, amely Doberdó néven vonult be a magyar katonai és népi emlékezetbe.

Hat ló, negyven ember – állt a legénységi vagonok oldalán. Amikor száz éve, 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent, ugyanezek a vagonok szállították az Osztrák–Magyar Monarchia délnyugati végeire is a magyar katonákat, akik közül egy közepes városnyi soha nem tért vissza hazájába. „Ilyen kis állomáson kórházvonatról csak azokat szokták leszállítani, akik már nem akartak továbbutazni. […] Kovács István hadnagyot ott láttuk utoljára. Olajfoltos vasúti ponyva volt rajta, csak a két durvánszöges bakancsa látszott ki alóla. […] Két lépésre tőle riadt, magyar parasztlegény nyöszörgött gazdátlan ebként […]. Kovács István hadnagy »vigyázz«-ban feküdt a ponyva alatt, szépen, szabályosan” – írja a frontharcos Somogyváry Gyula Virágzik a mandula… című regényében. Aki manapság e délnyugati végeken vonatozik, olyan vaspályán és tájakon jár, amelyekhez sok szenvedés, könyörtelen harc és elfeledett halál tapad. Festői földeken suhan át, amelyek katonák százezreit fogadták magukba – jelölve vagy jelöletlenül. Valamint a helytállás legendáit.

Közönségből közösség

Magyar különvonatot indítani erre a nagyon is magyar vonatkozású vidékre ezért különös jelentőségű esemény. Csak a nyolc éve közlekedő Történelmi Székely Gyors jelentőségéhez és emelkedettségéhez fogható, amelyet az összmagyar zarándokhellyé vált Csíksomlyóra és a gyimesi határra, a legkeletibb MÁV-őrházhoz indítanak minden pünkösdkor. Nem véletlen a hasonlóság: a székely gyors ötletgazdái ugyanezzel a szándékkal és lelki töltettel hívták életre az Isonzó expresszt, amely idén először, július 20. és 23. között járja be az egykori olasz frontvidéket – apáink, nagyapáink, dédapáink harcainak helyszínét. Egy éve jött létre az az összefogás – az Indóház vasúti magazin, a MÁV Nosztalgia, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya, valamint a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány közreműködésével –, amely az állami és a civil szféra összhangjával, történészek, csatatérkutatók, vasúti szakemberek bevonásával szervezte meg a történelmi jelentőségű és hangoltságú utat.

Osztrák–magyar katonai temető a Monte Sabotino hegy oldalában, a háttérben a solkani vasúti híd
Osztrák–magyar katonai temető a Monte Sabotino hegy oldalában, a háttérben a solkani vasúti híd
Fotó: Margittai Gábor / Magyar Nemzet Magazin

– Nemcsak a vasutazás élménye a fontos számunkra – mondja T. Hámori Ferenc ötletgazda, az Indóház főszerkesztője –, hanem az is, hogy amikor majd Szlovéniában együtt megemlékezünk halottainkról, ez az ünnepség közösséggé változtassa a közönséget. Hiszen aki erre a vonatra fölül, azt összekapcsolja a közös érdeklődés: az Isonzó expressz az első világháború egyik „legmagyarabb” frontjára tart – az utolsó nagy magyar katonai ellenállás helyszínére…

– Isonzó, Doberdó neve a magyar köztudatban igen gyászos csengésű – fűzi hozzá Pintér Tamás történész-levéltáros, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki alapítója az első világháború kutatására „felesküdött”, mind színvonalában, mind elszántságában egyedülálló A Nagy Háború írásban és képben című blognak. – Pedig Doberdó nem Mohács, itt nem zajlottak vesztes csaták – igaz, győztesek sem igazán –; ellenben a térség az eredményes védekezésnek és a katonai kitartásnak a jelképévé válhatna a magyar közgondolkodásban. Hiszen katonáink többszörös olasz túlerő ellen küzdöttek éveken át, rendkívül véres összecsapásokban. És a Doberdót fegyverrel soha nem tudták elfoglalni – parancsra kellett kiüríteni…

Tájkép csata után: osztrák–magyar katonák olasz halottakat temetnek az isonzói fronton
Tájkép csata után: osztrák–magyar katonák olasz halottakat temetnek az isonzói fronton

T. Hámori Ferenc szerint az a gond, hogy alapvetően hiányzik a honi köztudatból és közbeszédből az isonzói hadszíntéren vívott csaták és az ott harcoló ősök emlékezete. Sok kis magyarországi „sejt”, civil szervezet foglalkozik a katonai kegyeleti munkával, ám ebből a zárványlétből ki kellene törnie a társadalomnak. A főszerkesztő abban bízik, hogy ha frontáttörést nem hozhat is az Isonzó expressz, de a vonatút legalább ráirányíthatja a figyelmet történelmünk elhanyagolt fejezetére.

Magyar táblák nélkül

– A mai Szlovéniában, ahová az egykori frontszakasz jelentős része tartozik, magas színvonalú a kegyeleti kultúra – hangsúlyozza Bánkuti Ákos, a Budakeszi Kultúra Alapítvány képviselője. Az értékvédelemben igen aktív szervezet nevéhez fűződik többek között Erdélyben a gyimesbükki MÁV-őrház helyreállítása és visszahelyezése a köztudatba; részt vettek a dél-szlovéniai magyar huszárszobor, Rostás Pál emlékművének megmentésében; és Bánkuti Ákos az isonzói vonatút megszervezésében is fontos szerepet vállalt. – Szlovéniában az elmúlt tíz évben kezdődött meg az első világháború kutatásának, emlékezetének reneszánsza. A szlovének szépen gondozzák az osztrák–magyar hősi temetőket, rendszerezik, kiállítják a magángyűjteményeket, amelyek nagy számban tartalmaznak magyar emlékeket is. Ez a vonatút arra is szolgálhat, hogy magasabb szintre emeljük a szlovén–magyar kapcsolatokat. Például hogy végre megjelenhessenek magyar nyelvű feliratok és emlékjelek is ottani katonai temetőinknél.

 

Ugyanis erre sajnos még mindig nincs precedens. Voltak „partizánakciók”, amikor lelkes Isonzó-járók kopjafát helyeztek el egyes temetőkben a helyi hatóságok engedélye nélkül, de ezeket a közelmúltban felszámolták a szlovének – tegyük hozzá, teljes joggal. Azonban az már nehezen elfogadható, hogy a szlovén, angol és német nyelvű eligazító táblák mellé ne férjen el annak a nemzetnek az ismertetője is, amelyik a legtöbb emberét hagyta az adott sírkertben. Mint Bánkuti Ákos mondja, a szlovéniai temetőket amúgy is főként magyarok látogatják, osztrákok, csehek vagy más nép fiai sokkal kisebb számban…

A szétlőtt Hermann erőd romjai a Soca/Isonzó fölött a szlovéniai Júliai-Alpokban
A szétlőtt Hermann erőd romjai a Soca/Isonzó fölött a szlovéniai Júliai-Alpokban
Fotó: Margittai Gábor / Magyar Nemzet Magazin

– Mindenesetre a szlovénok előzékenysége és együttműködési szándéka mutatkozik meg abban is, hogy a turisztikai főszezonban több száz szálláshelyet biztosítanak egy idegenforgalmilag nagyon leterhelt vidéken – mondja Bánkuti Ákos. A magas hegyek övezte, rendkívüli szépségű Isonzó völgye ugyanis túrázók, vadvízi evezősök tömegét vonzza ebben az időszakban, magyarok ezreit is, akik sokszor nem is tudják, hogy nagyapáik sírja közelében suhannak el. Pintér Tamás két kutatótársával, Rózsafi Jánossal és Stencinger Norberttel csaknem másfél évtizede járja ezeket a hegyeket, miközben remek tanulmányaikkal és előadásaikkal nálunk sajnos nem túl divatos szemléletet igyekeznek meghonosítani a honi hadtörténetírásban.

Nevezetesen, hogy ütközeteket, hadjáratokat, háborúkat csak a terep fölényes ismeretében érdemes elemezni, hogy a levéltári kutatások mellett nyakig a kőtörmelékbe gázolva, beomlott barlangok mélyén és sűrű bozóttal benőtt hegyoldalakban is pásztázni kell a múltat. Mindezt pedig a háborúba küldött egyszeri katona szemszögéből, személyes történetek segítségével. E szemléletmódot a honi csatatérrégészet megteremtőjétől, a vonatúton szintén részt vevő Négyesi Lajostól sajátították el közös kutatásaik kezdetén. Pintérék csatatereket azonosítottak, katonanaplókat közölnek blogjukon, és arról is meg vannak győződve, hogy a „prezentáció” nem dögunalmas adathalmozást jelent, hanem olyan előadásokat, amelyeken a széles közönség is azonosulni tud a történelemmel. Nos, ez a kutatócsoport fogja kalauzolni a helyszínen az Isonzó expressz utazóközönségét.

A stanjeli osztrák–magyar sírkert, ahol Steiner Dezső is nyugszik 5500 bajtársával együtt
A stanjeli osztrák–magyar sírkert, ahol Steiner Dezső is nyugszik 5500 bajtársával együtt
Fotó: Margittai Gábor / Magyar Nemzet Magazin

– Hogy az Osztrák–Magyar Monarchia az Isonzónál tudta kialakítani védelmi vonalát, azt a délnyugati vasútvonalaknak köszönhette – magyarázza Pintér Tamás. – Ezen a területen folyt a birodalom közös határának védelme; Görz – a mai kettévágott Nova Gorica–Gorizia – városából származik a Habsburg család női ága, és erre a vidékre irányult az olasz irredentizmus is, amely motiválta hadba lépésüket. Az Isonzó és a Doberdó ezer szálon kötődik a magyar történelemhez és magyar városokhoz – például Budapesthez, Szegedhez, Debrecenhez, Nagyváradhoz, Székesfehérvárhoz, Temesvárhoz –, amelyeknek körzetéből toborzott katonák védelmezték e frontszakaszt.

Halál generális szörnyű szemléje

Görz, Visintini, San Martino del Carso, Monte San Michele, Kobarid (Caporetto), egykori bunkerek, lövészárkok, katonai sírkertek és múzeumok – néhány a célpontok közül, amelyeket az expressz utasai fölkeresnek júliusban. A végállomás Stanjel (Sankt Daniel): e kis középkori városka sok magyar baka földi pályafutásának végállomása is volt. Az itteni katonatemetőben lesz a zarándokút legfontosabb lelki aktusa, a közös megemlékezés.

„…alig hiszem, hogy közületek, kik nem voltatok odakint, egy is elhiszi mosolygás nélkül azt a szédült örömöt, amit akkor éreztem, amikor az első mozdonyfújást hallottam a sanct-danieli vasútállomáson.
Emberek, emberek, kik nem állottatok Halál generális szörnyű szemléje alatt, ti nem hihetitek el nekem, hogy dadogott a szavam az első rőtre festett marhakocsi láttára, amely ott állott a síneken, s kopott oldaláról kiáltva szólott hozzám ez a három betű: MÁV.
Higgyétek el nekem: sírni lehet az örömtől egyetlen otromba, érzéketlen, vörös vasúti kocsi előtt is, amelyen ez a három betű van: MÁV.
MÁV.
Csak három betű, de: béke. Csak három betű, de: biztonság. Csak három betű, de: Magyarország.”

A Doberdón harcoló magyar katona honvágyát megörökítő Somogyvári Gyula szavait T. Hámori Ferenc idézi, hozzátéve, hogy amikor tavaly ezen a stanjeli–Sankt Daniel-i állomáson jártak, hogy felmérjék a terepet, és ellátogattak a sínek közelében fekvő katonai temetőbe, idős úriemberre lettek figyelmesek. A férfi egy Dávid-csillagos sírkő előtt hajlongott, virágot ültetett éppen Steiner Dezső zsidó baka, a szegedi 46. gyalogezred hősi halottja sírjára. Amikor megszólították, öt nyelven igyekezett megértetni magát: „Tudok magyarul, ez nem kismiska!” – jelentette ki büszkén, ezzel a mondattal egyszersmind ki is merítve magyartudását. Amikor T. Hámori Ferenc megkérdezte tőle, miért gondozza az idegen katonák sírját, az illető csak annyit mondott: ő volt itt az állomásfőnök, édesapja is az volt, és már nemzedékek óta rendben tartják ezeket a hantokat.

– Nem szervezet, nem intézmény, hanem egyetlen szlovén civil – mondja T. Hámori –, aki kötelességének érzi, hogy időről időre kimenjen a temetőbe, és Steiner Dezsőnek virágot ültessen – száz évvel a halála után! Ez is a Doberdó…

Amikor az elit egységek elvéreztek, alföldi magyar bakákat is harcba küldtek a magas hegyi frontszakaszon
Amikor az elit egységek elvéreztek, alföldi magyar bakákat is harcba küldtek a magas hegyi frontszakaszon

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.

Forrás: Magyar Nemzet Magazin

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.