Egy éjszaka a bécsi migránshotelben

(Bécs)

2018. március 18., vasárnap 18:55, frissítve: hétfő 08:49

Nem lehet azért olyan borzasztó az osztrák fővárosban lakni. A három legismertebb olyan listán, amely a világ nagyvárosainak élhetőségét vizsgálja évente (The Economist Intelligence Unit, Monocle és Mercer), tavaly kettőnél a második helyen végzett Bécs, a harmadiknál pedig az élen. A Mercer épp a héten hozta nyilvánosságra a friss eredményt: 231 nagyváros közül ismét – immár zsinórban nyolcadszor – Bécs lett a világ legélhetőbb városa.

Ha a biztonságot nézzük a The Global Peace Index 2017-es összesítésében, amely az országokat rangsorolja, Ausztria a negyedik lett, Magyarország pedig a tizenötödik. Baj persze bárhol érhet, de a statisztika azt mutatja: Budapesten nagyobb eséllyel rúg le minket a villamosról egy BKV-ellenőr, mint hogy Bécsben késeljen meg egy migráns.

Mégis, amikor kiderült a baráti körömben, hova készülök, egészen szélsőséges indulatokat váltott ki a riportötlet. Magyarországon elillanni látszik az igény a józan, érvekkel alátámasztott vitára – ebben a kérdésben kizárólag migránssimogató vagy mélymagyar lehetsz, nincs köztes állapot. Ennek ellenére megpróbálom megfogalmazni – és csak azt –, amit láttam.

A világ legrégebbi vidámparkja, a Wurstelprater mellett működik immár több mint három éve a Magdas Hotel – az egyetlen olyan szálloda a földön, ahol (a vezetőség kivételével) kizárólag menedékkérők dolgoznak. Az elnevezés a bécsi Caritas szociális vállalkozásainak gyűjtőnevéből jön: Magdas logó alatt van használt elektronikai eszközöket újrahasznosító részlegük, és egyebek mellett készítenek dizájntárgyakat, valamint főznek nyugdíjasotthonok lakóira is. Munkavállalóik mind hátrányos helyzetűek: a menedékkérők mellett van rehabilitációs programjuk börtönből kikerültek számára, és dolgoznak náluk fogyatékkal élők vagy olyanok is, akik évek óta kiszorultak a munkaerőpiacról.

A kétcsillagos szálloda bécsi viszonyok között olcsónak mondható – a nagy foglalási oldalakon 19 ezer forint körüli összegért kaphatjuk meg a kétágyas szobát reggelivel egy éjszakára. Az épület magyar szemmel nézve kollégiumnak vagy munkásszállónak tűnik, és nem tévedünk nagyot – korábban nyugdíjasotthonként, még korábban pedig hajléktalanszállóként üzemelt. A recepción már tapasztaljuk a különbséget – a Szíriából érkezett hölgy a fejet, nyakat és a váll egy részét is eltakaró kendőt visel. A bár pultjában afgán nemzetiségű fiatal férfi. Vallása miatt ő nem fogyaszthat alkoholt, de a muszlim szabályok azt megengedik, hogy megérintse, árulja, sőt akár meg is kóstolhatná, ha végül nem nyeli le a szeszes italt.

 
Munkavállaló menedékkérők fotói és történetei az előtér falán
Fotó: A szerző felvétele
 

A szálloda belső tereit osztrák dizájnerek rengeteg önkéntes és a bécsiek segítségének köszönhetően alakították ki: a 88 szoba székei például konkrétan a polgárok adományaiból vannak, a lámpák burkolatát pedig közösségi munka keretében horgolták. Egy igazi vintage-hotelben járunk, így aki luxusra vágyik, netán kortárs építészeti megoldásokat szeretne látni, ne ide foglaljon. A szálloda kétcsillagos minősítésű, a szobákban nincs televízió sem, viszont másnap reggel kiderül, hogy a reggeli választéka a luxusszállodáékkal vetekszik, rengeteg olyan fogással, amely a személyzet sokszínűségére apellál. Van afgán tojás, humusz, padlizsános saláta és számtalan egyéb, a nemzetközi láncoknál merőben szokatlan választékkal.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Az is jól látszik, hogy az épületet tűzoltás jelleggel, kevés pénzből újították fel – ipari lift viszi a vendégeket az emeletekre, és úgy tudom, a migránshotel nyitásának hírére a környék lakossága sem volt túl boldog. Talán ennek is köszönhető a szlogen, amely minden közös és privát helyiségben, így még a fürdőszobákban is ott lóg: stay open minded, vagyis légy nyitott!

A személyzet egyébként ugyanannyit keres itt, mint az osztrák állampolgárok, cserébe viszont nem jár nekik szállás, azt maguknak kell megoldaniuk valahol (igaz, a Caritas szociális gondozója segít nekik ebben). Tizennégy országból jöttek: Szíria és Afganisztán mellett Iránból, Csecsenföldről és több fekete-afrikai országból. Fontos szabály, hogy a papírjaiknak rendben kell lenniük, tehát már megkapták a menedékjogot, és legálisan dolgozhatnak Ausztriában.

Ülünk a lobbiban Gabriela Sonnleitnerrel, a Magdas-csoport vezetőjével, és a szálloda pénzügyi eredményeiről beszélgetünk. A koncepció működik, mondja, idénre várjuk, hogy átforduljunk nyereségesbe. Főszezonban hetven százalék fölött van a foglalási mutatónk, ami megfelel a bécsi átlagnak. Célunk elérni a hetvenöt százalékot, az már stabil nyereséget hoz.

A szállodában harminckét munkavállalót foglalkoztatnak, de nem egyszerű megszerezni őket – a legritkább esetben találnak olyan menedékkérőt, akinek van megfelelő végzettsége. Betanítják őket, az egyetlen követelmény, hogy az állásának megfelelő szinten beszéljen németül (egy konyhalánynak értelemszerűen nem kell felsőfokú nyelvvizsgával rendelkeznie, de egy recepciósnál már nem árt, ha a jó némettudás mellett angolul is beszél). Az igazgatónő azt sem rejti véka alá, hogy az indulás után voltak azért problémák.

– Kezdetben nagy volt a munkavállalók fluktuációja. Ennek több oka van, mi is kezdők voltunk a területen, és túlságosan is szociálisak. Pontosan tudni kell, mit vársz el az emberektől és mennyi időt adsz nekik erre – bármennyi esélyt is biztosítasz egy befelé forduló, csendes embernek, az soha nem lesz alkalmas például bárosnak, akinek csevegnie kell a kliensekkel. Most már tudjuk, hogy mit keresünk, helyreálltak a dolgok, és nem nagyobb a fluktuáció, mint más szállodáknál. Ennek ellenére nagyon kevés olyan ember van, aki a kezdetektől itt dolgozik – hirtelen egyetlen fő jut eszembe a szobaszervizcsapatból. Ennek ellenére meg akarjuk mutatni az iparágnak, hogy a menedékkérőkben van potenciál – Ausztriában is jelentős munkaerőhiány van a turizmusban, és megoldást kell találni a gondokra.

A bécsi modellt sokan akarják másolni – Hollandiából, Svájcból, Svédországból és máshonnan is jönnek alapítványok, szociális szervezetek képviselői, hogy megnézzék, hogyan működik a hely. Talán nem meglepő, hogy Magyarországról még nem érdeklődtek.

Este újabb felelőtlenségre vállalkozunk: sötétedés után elmetrózunk a Lázár János-féle videóból elhíresült városnegyedbe, a Favoritenbe. Az osztrák főváros tizedik kerületében a legutóbbi népszámlálás szerint 170 ezer ember lakik, de a kancelláriaminiszter állításaival ellentétben még nincsenek többségben a külföldön születettek: 2016-ban az arányuk 32,8 százalék volt. Ez persze nem kevés, és a Favoritenstrassén sétálva valóban több fejkendős asszonyt és külföldinek kinéző férfit látni, mint tipikus bécsi polgárt. Szemét viszont nincs több, mint a Váci utcában Budapesten, és emelkedett hangú vitát is csak egyet hallunk a pár kilométeres séta során, amikor egy, a nyomorék lábát lemeztelenítve mutogató román nő kiabál a napi bevételt követelő, szintén román futtatójával.

 
Favoritenstrasse: sok a külföldi, de sokan Kelet-Európából vagy a Balkánról érkeztek
Fotó: A szerző felvétele
 

Azt szeretném kipróbálni, ehetek-e itt egy tipikus osztrák vacsorát, és nincs egyszerű dolgom a sok kebabos, kínai kifőzde és nemzetközi gyorsétterem között. Az egyik bisztróban Gulasch a napi leves, beülnénk, de fejbe csap a dohányfüst – mivel a kisebbik koalíciós partner, az Osztrák Szabadságpárt vezetője láncdohányos, itt újra elnapolták a dohányzási tilalom bevezetését a vendéglátó és szórakozóhelyeken.

Már-már feladnám a tervet, amikor rábukkanunk a Kaisers’s étteremre a Favoritenstrasse elején. Beülünk, táfelspitzet rendelve császármorzsa desszerttel. A kisvendéglő tulajdonosa, hallva a magyar beszédet, kiküldi hozzánk a séfet – Sulyok Józsefet Bükről. A férfi négy éve dolgozik itt, keze alatt szerb konyhalányok, így árnyalva a migránshelyzetet. A séf rendszerint éjfél körül végez, és sokat sétál gyalogosan a kerületben éjszaka, de soha nem támadták meg.

Gabriela Sonnleitnertől megkérdeztem, hallott-e a Lázár-féle videóról. Rázza a fejét, mire röviden összefoglaltam neki a tartalmát.

Semmilyen értelemben nem igaz, amit állít, válaszolta. Kétmilliós város vagyunk, pár tízezer menekülttel. Évszázadok óta jönnek ide az emberek (Magyarországról is évtizedeken keresztül), van tapasztalatunk az integrációban. Színes közösségeink vannak, és ha nagyon keressük, találhatunk feszültségeket és veszélyeket, de ezek kezelhetőek. Mi azt akarjuk bebizonyítani ezzel a szállodával, hogy a menedékkérőknek is vannak értékeik – rengeteg nyelvet beszélnek, vendégszeretők, tehetségesek a munkájukban. Tudunk békében együtt élni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.17.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.