Hurrikánok megtörése, az ellenség eláztatása – kudarcos kísérletek

2017. szeptember 24., vasárnap 07:40, frissítve: hétfő 18:55

Bár az idén egyszerre különösen sok pusztító erejű hurrikán csapott le a Karib-tenger medencéjére, a térség mindig is a centrifugális, hatalmas erejű szélviharok fő terepe volt. Fél évszázada egy Nobel-díjas tudós azt vette a fejébe, hogy repülőgépről szórt vegyi anyagok segítségével győzi le a hurrikánt. Nem járt sikerrel.

Sok mindenben kipróbálta magát Irving Langmuir karrierje során. Dolgozott a General Electricnél, ahol az izzólámpák fejlesztése volt a feladata; az ő csapata jött rá, hogy a volfrámszál élettartamát meg lehet növelni, ha a körtét nemesgázzal, például argonnal töltjük meg. Később a korai számítógépekhez elengedhetetlen vákuumcsövek fejlesztésén dolgozott. Később felületi kémiával kezdett foglalkozni, ezért kapott Nobel-díjat is, de eközben a tengeráramlások vizsgálata vagy a második világháború idején a tengeralattjárók lefülelésére használt szonár fejlesztése legalább ennyire érdekelte.

Karrierje vége felé pedig már egyértelműen a meteorológia és a légkörtudomány vonzotta; olyan védőrétegeket fejlesztett, amelyek segítettek jégmentesíteni a repülő szárnyait. E kutatás során szerzett tapasztalatai vezették el munkásságának leggrandiózusabb – bár nem feltétlenül dicsőséges – vállalkozásához. Az az ötlete támadt, hogy a kellően hideg, nagy felületű anyagok kristályképződést indíthatnak be a felhőkben. Ezáltal „kívánságra” lehet belőlük esőt csinálni, kihúzva a legveszélyesebb viharok méregfogát.

„Végre megtanultuk, hogyan lehet befolyásolni az időjárást!” – tudósította az újságokat diadalmasan egy szemtanú, aki 1946. november 13-án a New York állambeli Schenectady repülőterén figyelte Langmuir és munkatársai kísérletét. A kémikus az irányítótoronyban szemlélte az eseményeket, és az eredmények láttán sikoltani kezdett örömében; először hosszú karrierje során, jegyzi meg a The Atlantic. A kísérlet tényleges végrehajtója, Langmuir asszisztense egy négyezer méter magasan szálló repülő ablakán kihajolva szárazjeget (szilárd szén-dioxidot) szórt az alatta elterülő felhőbe. A felhő – szemtanúk szerint – „vonaglani kezdett, mintha szenvedne”, majd néhány perccel később eső hullott belőle, hamarosan pedig semmivé foszlott. A kísérlet eredményeit továbbgondolva természetesen adta magát az ötlet: ha egy kis felhőt ki lehet iktatni némi szárazjéggel, akkor miért ne lehetne egy egész hurrikánt is legyőzni sokkal több szárazjég segítségével?

 
Irving Langmuir
Wikipédia
 

Az ötlet egyáltalán nem volt légből kapott. Langmuir még a második világháború idején a New Hampshire-i Washington hegyen lett figyelmes arra, hogy hiába van mélyen a negatív tartományban a levegő hőmérséklete, a ködben lévő vízcseppek csak nem hajlandók megfagyni, ehelyett túlhűlt folyadékot alkotnak (ebből áll a nálunk ónos esőként ismert jelenség is). Munkatársai ezután hűtőládákkal kezdtek kísérletezni, és ők is azt tapasztalták, hogy hiába lehelnek a hideg levegőbe, a pára nem akar megfagyni. Aztán egy forró júliusi napon, amikor kínszenvedés volt hidegen tartani a ládákat, az egyik kutató a szomszédos laborból –78 fokos szárazjeget szerzett a hűtéshez. Amint az első darabot betették a hűtőbe, drasztikus folyamatok indultak be: mindenhol jégkristályok képződtek a ládában. A túlhűlt folyadék feladta a harcot, és megfagyott.

Langmuir gondolkozni kezdett, hiszen akkor már tudták, hogy a felhők hatalmas mennyiségű túlhűlt vízből állnak. Amikor eső kezd esni belőlük, a cseppek jégkristályként kezdik pályafutásukat, így indulnak a föld felé, és csak később olvadnak föl. Ahhoz ugyanis, hogy a víz kiessen a felhőkből, az apró cseppeknek elegendően nehéz nagyokká kell összeállniuk, ehhez azonban úgynevezett „magvakra” van szükség, amelyek magukhoz vonzzák és egyben tartják a cseppeket. A jégkristályok remek magként funkcionálnak, de porszemek, sőt baktériumok is szolgálhatnak az esőcseppképződés kiindulópontjaként. Sőt – feltételezte Langmuir – a kívülről bevitt vegyületek még sokkal hatékonyabbak lehetnek. Találtak is több ígéretes vegyületet, kedvencük az ezüst-jodid volt, illetve megkapták a monumentális tervekre mindig vevő hadsereg támogatását. A terv elnevezése a gyakori felhőtípus után Cirrus lett, és a reménybeli célok az aszályok enyhítésétől a hurrikánok megtörésén keresztül az ellenség eláztatásáig terjedtek.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A hurrikánok megfékezésének elmélete kétségtelenül elegánsnak mutatkozott. Az köztudott e trópusi ciklonokról, hogy hatalmas örvénylő felhőtömeg alkotja. A közepük (az úgynevezett szem) meglepően nyugodt, szinte szélcsendes, a szem határa (angol kifejezéssel a szem fala) viszont talán a leghevesebb, 250 kilométer per órás szelet támasztó térség. A centrifugális erő folyton igyekszik szétfeszíteni a hurrikánt, de a fal magas légnyomása felől a levegő a szem alacsony nyomású területei felé próbál áramlani. Ez a két ellentétes erő kényes egyensúlya tartja egyben a ciklont. Langmuir azt tervezte, hogy a szemfalba szór rengeteg szárazjeget vagy ezüst-jodidot. Ott ettől jégkristályok keletkeznek, eközben hő szabadul fel. A hő felmelegíti a szemfal levegőjét, amely ettől kitágul, nyomása csökken. Már nem lesz, ami ellensúlyozza a forgásból adódó centrifugális erőt, és a hurrikán szétveti magát, és megszűnik (vagy legalábbis megszelídül).

A problémák akkor kezdődtek, amikor a gyakorlatban is meg kellett volna valósítani a nagyratörő terveket. Erre hetven évvel ezelőtt, 1947 októberében került volna sor, amikor a közepesen erős King hurrikán söpört végig Miamin, majd az Atlanti-óceán fölött haladt tovább észak felé. A Cirrus irányítói kiküldtek egy B–17-es bombázót, hogy jó nyolcvankilónyi szárazjeget szórjon a hurrikán szemének falába, aztán várták, hogy a ciklon kitágul, majd összeomlik. Csakhogy ehelyett King gondolt egyet, és soha nem látott módon 135 fokos fordulatot tett, felerősödött, és lecsapott a georgiai Savannah városára, mai áron nyolcmilliárd forintnyi kárt okozva és egy embert megölve.

A déli újságok „aljas jenki trükknek” bélyegezték az egészet, és Langmuir fejét követelték azért, mert „szántszándékkal” Savannahnak vezette a hurrikánt. Közben a meteorológusok is egyre gyanúsabbnak találták Langmuir korábbi eredményeit, amelyek segítségével bizonyítani próbálta elmélete helyességét. Kiderült, mivel kontrollcsoportot sohasem használt, nem állíthatta volna, hogy az ő kezelése miatt tűntek el a felhők, vagy eredt el az eső, hiszen ez könnyedén bekövetkezhetett véletlenül is. Magyarul semmi sem bizonyítja, hogy tényleg esőt lehet csinálni szárazjéggel, ezüst-jodiddal vagy bárhogy máshogy. A hurrikánok ugyancsak kiszámíthatatlanul viselkedhetnek, és akkoriban még éltek olyan meteorológusok, akik emlékeztek egy 1906-os ciklonra, amely Kinghez hasonlóan hajtűkanyart írt le teljesen magától.

Langmuir 1957-ben meghalt, de az időjárás-befolyásolás – a kudarcok és bizonyítatlan állítások dacára – továbbra is érdekelte a hadsereget. Csak most már nem az aszály megszüntetése vagy a hurrikán semlegesítése végett, hanem fegyverként. Ez lett a Popeye projekt, amelynek célja a monszunesők erősítése volt. A vietnami háború idején így próbálta az amerikai hadsereg sártengerré változtatni az észak-vietnami gerillák utánpótlását szolgáló Ho Si Minh-utat. A Popeye során 2602 repülést hajtottak végre a felhőket ezüst-jodiddal bombázó repülők. Az eredmény? Egy kongresszusi meghallgatás alkalmával – miután fény derült a szigorúan titkos műveletre – a katonák bevallották, hogy a monszun idején szokásos havi ötven centiméternyi esőt talán öt centiméterrel sikerült megfejelni. A vietkong vélhetően észre sem vette az egész, mai áron 130 millió dollárt felemésztő hadműveletet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.23.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.