Ilyen a huszonegyedik századi rabszolgaság Nyugat-Európában - Magyar Nemzet

Ilyen a huszonegyedik századi rabszolgaság Nyugat-Európában

2017. május 28., vasárnap 07:07, frissítve: szerda 22:45

Középkorú román nők tízezrei látnak el idős, magatehetetlen olaszokat, így tartva el otthon maradt családjukat. A hét minden napján tizenkét órában, összezárva egy haldokló emberrel. Sokszor papírok nélkül, feketemunkásként, kiszolgáltatva a munkaadónak. Huszonegyedik századi rabszolgaság a fejlettnek mondott Nyugat-Európában.

Az életed itt nem a tiéd. Egy haldoklóét éled – így fogalmazza meg hétköznapjait Veronica Stan, egy középkorú román nő, aki évek óta időseket gondoz Olaszországban. Nincs egyedül: több tízezer, egy egész generációnyi nő indult el keleti szomszédunktól azért, hogy havonta pár száz euróért és koszt-kvártélyért beteg, magatehetetlen idős emberek ellátásából biztosítsa otthon maradt családtagjai életét. Sok oka van annak, hogy erre kényszerülnek: mindenekelőtt az, hogy csődbe ment a gyár, vagy megszűnt a hivatal, ahol eddig dolgoztak. A kilencvenes évek elején-közepén könyvelők, szövőnők, bolti eladók és egyéb, feleslegessé vált munkakörökben dolgozó nők százezrei maradtak hirtelen munka nélkül, ráadásul legtöbbször nemcsak ők, hanem a férjük is. A gyerekeket pedig fel kellett nevelni valahogyan, fizetni az iskolát, majd az egyetemet. A férjek közül sokan feladták: alkoholisták lettek, vagy otthon ülnek egész nap, és nézik a tévét. Az erős és mindent túlélő nők pedig elindultak Olaszországba, mert otthon negyven év fölött esélyük sincs a munkaerőpiacon; a rokon nyelvet könnyű megtanulni, és ott szükség van a dolgos kezükre. A félszigeten sem volt sok választásuk: szakképzettség híján csak a gondozói állás marad számukra.

Érdekes mellékszál, hogy Romániából nemzetiségi hovatartozás alapján mennek külföldi munkára az emberek. A román anyanyelvűek Olaszországot, Spanyolországot és Franciaországot részesítik előnyben, főként a nyelvi rokonság okán. Ezzel szemben például a magyarok (és az erdélyi románok) inkább Németországba, Ausztriába vagy Angliába mennek. Hasonló a döntés az idősgondozásban dolgozóknál is: az erdélyi magyar nők osztrák vagy német nyugdíjasotthonokban dolgoznak szívesebben, rendezett körülmények között, míg a Kárpátokon kívüli román középkorú asszonyok kevésbé tehetős olasz családoknál vállalnak sokszor feketemunkát. 

Európa legöregebb társadalma

Európa legöregebb társadalma az olasz, ezért tízezrével szívja fel a megbízható cselédeket. Badante, így nevezik őket; az olasz szó eredetileg gondozót jelent. Ma már mást: modern, huszonegyedik századi rabszolgaságot, heti hat-hétszer huszonnégy órás állást egy idős, gyakran magatehetetlen ember otthonában. Ahova jó esetben hét végén jönnek a gyerekek-unokák látogatóba, és akkor ők, a szolgálók is kaphatnak pár óra kimenőt.

Itáliában jelenleg a lakosság 22,4 százaléka töltötte be legalább a hatvanötödik életévét, eközben a tizennégy év alattiak kevesebb mint 14 százalékát adják a társadalomnak. Egyszerű matematika: száz gyermekkorúra százhatvan idős ember jut! Nem csoda, hogy ez az ország költi az Európai Unióban a legtöbbet nyugdíjra: a GDP 16 százalékát, miközben az európai átlag 11 százalék. A világon egyébként csak Japán előzi meg Olaszországot a 65 év felettiek arányát tekintve.

A román sajtó nem régóta foglalkozik behatóan a jelenséggel; a cselédsors árnyoldalai ugyanis kevéssé láthatók. A külső szemlélő azt látja: a nők felülnek a távolsági buszra, majd rendszeresen küldik haza az eurót az itthon maradt családtagoknak. Ha hazajönnek, mosolyognak és boldogok, hogy aztán két hét múlva szipogva üljenek vissza a buszra, amely újra messze viszi őket.

Clara Druela 47 éves, özvegy. Tíz éve dolgozik Olaszországban. Ő szerencsés, mert vihette magával a lányát is. Talpraesett nő: a hatalmas igényt látva öregotthont alapított Cordenons településen, Friuli-Venezia Giulia tartományban. Mogorva, nehezen kezelhető idős férfit gondozott sokáig odaadóan, akinek a rokonai megígérték: ha kibírja mellette, az öregúr halála után megkapja a lakást. Betartották a szavukat, és ebben a házban hozta létre Clara Druela az öregotthont, a helyi háziorvos segítségével, aki megoldást keresett öreg páciensei ellátására. Jelenleg tíz idős ember lakik nála.

Hivatalos adatok szerint egymillió román állampolgár él és dolgozik Olaszországban, így ők alkotják a legnagyobb külföldi közösséget a félszigeten. A valós szám jóval magasabb, mert sok a feketemunkás. Mindkét ország tagja az uniónak, nincs szükség vízumra, engedélyekre. Az idősgondozásban szinte kizárólag román ápolókat találunk: a helyiek azért a pénzért nem vállalják a hosszú, sok esetben lélekölő munkát. Az olaszok szívesen választanak román cselédet, mert nincsenek nyelvi nehézségeik (latin eredetű mindkét nyelv, rengeteg közös szóval), és mert szerény, megbízható munkaerőnek tartják őket, akik kevéssel is beérik. Ráadásul képzettek is, szinte mindegyiknek van legalább érettségije. Annyira kapósak, hogy ha valaki egy haldoklónál szolgál, akár naponta kaphat állásajánlatot olyanoktól, akik idős hozzátartozójuknak keresnek gondozót.

Egy ma született olaszországi gyereknek jó esélye van arra, hogy megérje a 82. életévét. És arra is, hogy idős korában román szolgáló fogja ellátni: jelenleg másfél millió gondozóra van szükség a statisztika szerint. Míg egy helyi munkavállaló nem áll szóba ezerötszáz eurós fizetés alatt, a Romániából érkező ápoló megelégszik nyolc-kilenc száz euróval. Szállásra nem kell költenie, mert az őt felfogadó család külön örül annak, ha odaköltözik az idős ember lakásába. Rendszerint arra is megkérik, hogy főzzön a gondozottra, így élelemre sem kell költenie. Kívülről úgy tűnik, ideális helyzet. De csak kívülről az. 

Elszalasztott pillanatok

Egy Geta nevű hölgy így vallott olaszországi munkájáról egy bukaresti napilapnak: „Most született az unokám, eddig csak Skype-on láttam. Nem voltam a lányom mellett, amikor szült, és nem leszek ott, amikor az unokám elindul, vagy kimondja az első szavakat. Ahelyett, hogy őt pelenkáznám, egy idős nőt teszek tisztába naponta. Az otthoni elszalasztott pillanatokat soha nem tudom bepótolni.”

 
Feleken a helyi könyvtár számítógépén beszélgetnek az otthon maradt gyerekek Olaszországban dolgozó édesanyjukkal
Fotó: ADRI
 

Geta – akárcsak cselédtársainak többsége – minden este telesírja a párnáját a sötét cselédszobában, amikor senki sem látja. Kiszolgáltatottnak érzi magát, az őt felfogadó család rabszolgájának. Nincs kivel beszélgetnie sem: az idős nő, akit gondoz, kommunikációképtelen. Marad a mobiltelefon és a tablet; a családját évente egyszer látja, augusztusban, amikor hazamehet két hétre.

Azok a cselédek szerencsések, akik olyan idős embert gondoznak, aki (még) nem mozgásképtelen, mert így néha kimozdulhatnak a lakásból. Vasárnap elmennek a templomba, naponta sétálnak egyet, így legalább látnak embereket maguk körül. Náluk már-már munkaköri kötelesség a jókedv: ha nem mosolyognak folyamatosan a gondozottra, a hozzátartozók nem bíznak bennük, azt gondolják, amikor ők nincsenek ott, nem törődnek a szerettükkel.

Olaszországban egy ideje szövetségük is van az ott dolgozó román nőknek. Az ADRI vezetői azt mondják: nagyon gyakori a visszaélés a munkaadók részéről. Ez részben a hiányos törvénykezésnek köszönhető, de még nagyobb részben annak, hogy ezek a nők többnyire láthatatlanok: egy ház foglyai. Silvia Dumitrache, a szervezet elnöke tizenegy esztendeje él Olaszországban, és jól ismeri sorstársai életét. Azt mondja, a szenvedés a munkába állás első percétől elkezdődik, amikor úgy vállalják el valaki gondozását, hogy nincsenek tisztában a jogaikkal. Nincs munkaszerződésük, nincs szabályozva, mennyi szabadidő jár nekik. A legtöbben kénytelenek belenyugodni, hogy vasárnap két óra az övék, amíg a család meglátogatja a gondozottat; ez elfogadhatatlanul kevés. „Sokan nem indulnának el Romániából, ha előre tudnák, mi vár rájuk” – fogalmazott a szervezet elnöke. Hogy miért maradnak mégis? Mert otthon kell a pénz, és a gyerekeik boldogulása érdekében feláldozzák a saját életüket.

A román egészségügyben egy ideje új betegség jelent meg: az Olaszország-szindróma olyan pszichés állapot, amely a gyereket és az édesanyát egyaránt sújtja. A rokonok vagy a nagyobb testvér gondjaira bízott gyereknél a szülő hiányát nem pótolja az, hogy drága okostelefont kap karácsonyra, de még a Skype-on folytatott napi beszélgetések sem. Sokaknak az anya csak egy kép és egy hang lett a monitoron, ölelés és valódi kontaktus nélkül. Nem csoda, hogy tanulási zavaraik lesznek, pszichés problémák adódnak náluk. A román oktatási minisztérium felmérése szerint legalább százezer olyan diák van az iskolarendszerben, akinek a szülei külföldön dolgoznak.

 
„Kedves Anya! Teljes szívemből szeretlek! Nehéz nekem nélküled. A Jóisten vigyázzon rád!” Georgescu Cristina
Fotó: Skorei általános iskola diákjainak rajzai
 

A kint dolgozó anyák tünetei drasztikusabbak: a monoton környezet, a gondozottal kapcsolatos problémák felerősítik rossz érzéseiket. Gyakran kommunikációképtelen, Alzheimer- vagy Parkinson-kórban szenvedő betegeket kell ápolniuk, akik sok esetben agresszívak velük. Az ADRI vezetője azt mondja: az öngyilkosságok vagy az öngyilkossági kísérletek száma a szolgálók esetében többszöröse bármilyen más munkahelyen dolgozó románokénak. Az pedig szinte természetes a cselédeknél, hogy rendkívül instabil érzelmi állapotban vannak, liftezve a jókedv és a mély depresszió között.

Szakértők azt mondják, ez az állapot a családok teljes széteséséhez vezet. Az otthon maradt férjeket frusztrálja, hogy az asszony pénzén élnek. Féltékenyek, agresszívak lesznek, sokan az alkoholba menekülnek. Catalin Luca moldvai pszichológus szerint a nőknek az okoz traumát, hogy otthon sok esetben ugyanolyan állapotban vannak a szüleik, mint amilyen állapotú időst ők ellátnak Olaszországban; feloldhatatlan belső konfliktust okoz, hogy magukra hagyták szeretteiket. 

A szeretet nagykövetei

A bukaresti közszolgálati televízió március végén mutatott be egy megrázó dokumentumfilmet a román szolgálók olaszországi sorsáról. Azt mondják, sokan megfelelő képzettség nélkül vállalják el ezt a nehéz munkát, és nincsenek felkészülve a várható nehézségekre. Sokszor pszichés problémáktól terhelt időseket fognak ki, és hamar maguk is depressziósak lesznek a huszonnégy órás készenlétet igénylő munkakörben. Sok esetben megalázzák, de előfordul, hogy fizikailag is bántalmazzák őket a gondozottak. Nem csoda, hogy az ápolók közül számosan megkeseredett emberként élnek. A filmben megszólal egy olyan középkorú hölgy is, akinek a haldokló édesanyja gondozását másra kellett bíznia, mert nem tudta otthagyni olaszországi munkahelyét. Videóban búcsúzott el tőle, és a temetésen is csak úgy tudott részt venni, hogy már a ceremónia estéjén repülőre kellett ülnie, mert másnap szükség volt a munkájára. Az eset életre szóló lelkifurdalást okozott nála.

A román köztévé kamerája előtt megszólalókból ömlöttek a panaszok. Egy hatvankét esztendős vászlói nő elmesélte, hogy gondozottja a lakás legkülönbözőbb pontján végezte el a nagydolgát, és amikor megpróbálta rábeszélni a hagyományos vécé használatára, azt a választ kapta: ez az ő lakása, és azt csinál benne, amit akar. Az nem érdekelte, hogy a cselédet felfogadó hozzátartozók elvárták a lakás tisztán tartását is a román nőtől, ezért neki fel kellett takarítania az idős úr után.

A munkaszerződés és a szabályozott munkaidő nem mindenkinek adatik meg: ha ugyanis papírokkal alkalmaznak valakit, akkor egy személy ellátásához legalább két munkavállalóra van szükség a kötelező szabadnapok és a napi limitált munkaidő miatt.

 
„Kedves Anya, szeretlek! Tudod, hogy nehéz nélküled. Kérlek, gyere haza!” Marcu Mario
Fotó: Skorei általános iskola diákjainak rajzai

A műsorban megszólaltak olyan gyerekek is, akik édesanya nélkül nőttek fel, mert anyjuk Olaszországba ment idősgondozásra. Luciana Bobeica kamasz volt, amikor három kis testvére nevelése szakadt a nyakába, mert az édesanyjának el kellett mennie, hogy pénzt keressen a családnak; a nagyszülők nyugdíjából semmire sem futotta. Az alkoholista apára már régóta nem számíthattak, így a kamasz lánynak idő előtt felnőtté kellett válnia.

Miruna Cajvaneanu újságíró tizennyolc éve él Olaszországban. A Hotnews nevű román hírportált tudósítja, de blogot is ír – olaszul – a román szolgálókról. Azt mondja, a legtöbb cseléd memóriájába beleégett ugyanaz a kép: síró gyerek az autóbusz-állomás peronján, miközben a jármű elindul, fedélzetén az anyával. Érdekes módon ez erőt is ad egyeseknek ahhoz, hogy fejest ugorjanak az ismeretlenbe: az otthon maradtakat el kell tartaniuk, értük megéri vállalni az áldozatot.

Giancarlo Germani ügyvédnek román felesége van, így a nyelvet is megtanulta, és most ő a jogfosztott cselédek istápolója. Műsort is vezet egy közösségi adón, a Colors Rádióban, ahol a román nyelvű adás alatt égnek a vonalak: szolgálók érdeklődnek a jogaikról, és mesélik el történetüket. A munkajogász praxisában arra is volt példa, hogy állati sorban tartott szolgálók érdekeit védte; miközben Románia – így a román állampolgárok is – teljes jogú tagja az uniónak. Az ügyvéd – két társszerzővel – könyvet is írt a román szolgálókról. Érzelmekre ható címet adott neki: A szeretet nagykövetei. A könyv nagy vihart kavart az országban, mert megmutatta az egyre súlyosabb társadalmi jelenség másik arcát: milyen komoly áldozatokat hoznak egyesek, hogy az elöregedő olasz lakosságot megfelelően ellássák. Ennek következtében készült egy felmérés is ebben a rétegben, és megdöbbentő eredményt hozott: a végleg hazatérő cselédek nyolcvan százalékának pszichológus segítségére van szüksége Romániában.

Melletted

Alina Chelaru, egy Amerikában élő román énekes nyílt levele édesanyjához. A lány szülei Olaszországban dolgoztak, amíg ő felnőtt.

Minden vasárnap ott ültem a telefon mellett, türelmetlenül várva, hogy megszólaljon.

Amikor megszólalt, vártam még két-három csöngetést; akkoriban azt gondoltuk, ha kicsit várunk, jobban hallatszik majd a hang a vonal túlsó végén.

Ti hívtatok. Minden vasárnap ez volt a program, és ha véletlenül hét közben is beszéltünk, én voltam a legboldogabb a földön.

Amikor utolsó éves lettem a gimnáziumban, hazajöttetek, hogy mellettem legyetek a felnőtté válásom évében.

A gimnázium után egyedül elrepültem külföldre, nagyrészt az apámtól örökölt bátorságomnak és a tőled megtanult türelmemnek köszönhetően.

Elismerem, hogy jobb lett volna, ha mellettem vagytok az életem fontos pillanataiban, de az ambíció és egy jobb élet iránti vágy adott bátorságot és vitt minket előre. Mégis azok a pillanatok elmúltak, amikor nem voltatok mellettem, és semmi sem fordíthatja vissza az idő kerekét.

A telefon volt az egyetlen kapocs közöttünk, általa éreztelek titeket néhány pillanatra közel magamhoz. Ma már számítógép és webkamera győzi le a távolságot, és nemcsak hallhatjuk, láthatjuk is egymást.

Most is el kell mondanom: anya, szeretlek! Bátor dolgot tettél, amikor el mertél indulni. Bár nekem is fájt a hiányod, soha nem hibáztattalak érte, hogy elmentél.

Minden olyan anyának, aki naponta feláldozza idejét és érzelmeit, hogy távolban élő gyerekeinek jobb legyen, azt üzenem, tökéletes anyák vagytok. Gyerekeitek meg fognak érteni benneteket, ha felnőnek. Nekik írtam a Melletted című dalt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.27.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.