Képek a huszonnegyedik órából

Sashegyi Zsófia

Sashegyi Zsófia

2017. október 23., hétfő 10:39, frissítve: hétfő 18:15

A forradalomról szóló kis képes gyorstalpalónak is nevezhetnénk, ha nem lenne nagy, súlyos és lassan emészthető. Aki végiglapozza – és végig is olvassa – Csete Örs 1956 személyesen című, fotóalbummal ötvözött interjúkötetét, nemcsak a hatvanegy évvel ezelőtti eseményekről kap képet, hanem azokról is, akik a tevékeny részesei voltak.

Bár nehez úgy rövidre szabni egy szöveget, hogy a lényegről mégis egységes képet adjon, Csete Örsnek sikerült az oldalnyi portrék mellett az egyoldalasra húzott interjúkkal tovább erősíteni a forradalomban testben vagy lélekben részt vevőkről alkotott összképet, amely így, sűrítményében még jobban üt. A szikár életrajzi adatok mellett hol érzelemtől kirobbanó vallomások, hol katonás, tényszerű beszámolók, hol egy-egy, a forradalom szempontjából is sorsfordító esemény helyszíni beszámolója, hol elcsukló zokogás veri fel a stúdiófelvételek süket csendjét. A kötetből sok mindent megtudunk a szabadságharc lélektanáról, a fiatal srácok motivációjáról, a fegyveres harc rettenetéről, bátorságról és gyávaságról, a feltétlen összetartásról, a vallatások alatt elszenvedett kínokról és a siralomházban eltöltött időről is.

A felvonultatott szabadságharcosok legtöbbje a budapesti utcákon harcolt. Nagy, egységes, felszabadító eszméket egyikük sem citál elénk. Ezért is érdekes a kontraszt, amely az ő beszámolóik sokfélesége és az országban tartózkodó vagy az eseményeket távolról megítélő külföldiek egységes hozzáállása között érezhető. Csete könyvének egyik kuriózuma ugyanis, hogy kissé ki is tekint az országból. Számos lengyel, finn és olasz szimpatizáns – vagy éppen nemzetőrnek álló diák – szemszögén keresztül azt a túláradó szolidaritást is hatásosan érzékelteti, amelyet e nemzetek tanúsítottak hazánk iránt azokban a kritikus hetekben.

A szerző felkeresi halálos ágyánál Einojuhani Rautavaarát, az egyik legjelentősebb kortárs finn zeneszerzőt, aki 1957-ben Bánya címmel komponált operát a magyar forradalom hatására. Szóra bírja Giuseppe Alessit, aki ’56-ban Szicília első elnökeként szolidaritásra bírta a tartomány lakóit, egy tonna déligyümölcsöt küldött a Vöröskereszttel, és magyar menekültek befogadását kezdeményezte. Megszólalnak a finn rongy- és papírgyűjtés szervezői, a műszaki egyetem lengyel hallgatója, aki őszinte érzelmekkel hordta szíve alatt a nemzetőr-igazolványt, és együtt gyártotta magyar társaival a Molotov-koktélokat, valamint a román Caius Mutiu is, aki két temesvári egyetemi kart csődített a gyűlésre, amelyen az erdélyi fiatalok ultimátumot adtak a hatalomnak.

A magyarországi forradalom hullámai Erdélybe is elértek. „Az elkeseredés itt is hihetetlenül nagy volt. Nem csak Pesten voltak kitelepítések, nálunk annál borzalmasabb volt a Duna-csatorna. Hisz valójában megsemmisítő táborok működtek ott” – vallja Bordás Attila, a novemberben alakult Székely Ifjak Társaságának egyik alapítója. A román hatalom villámgyors (már október 30-án 874 főt tartóztattak le) és brutális (az elítéltek többsége tíz-tizenkét évre szóló ítélettel távozott a Duna-deltába) fellépéssel azonban már a kezdet kezdetén szétcsapott e kezdeményezések között.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
 

A huszonnegyedik órában megszólaltatott forradalmárok legtöbbje – akiknek nagy része mára már halott – a nagy budapesti csomópontokon harcolt. A Juta-dombi ellenállásba bekapcsolódó esztergomi tüzérezred tagjai mellett ott vannak a Corvin köziek, a Tűzoltó utcaiak, a Széna tériek. E visszaemlékezéseknek hála beléphetünk Nagy Imre irodájába a Borsod megyei küldöttséggel, szembenézhetünk Marosán Györggyel, akit elvittek, majd szabadon engedtek a Széna tériek, ott állhatunk a Tűzoltó utcai ház tetején, ahonnan kiskamaszok dobálják a Molotov-koktélokat a szovjet páncélkocsikra, s tanúi lehetünk a Köztársaság téri pártház pincéjéből felvezetett ávósok kivégzésének is. Első kézből olvashatunk a kölyök Rajna Tibor találkozásáról Angyal Istvánnal, ott szerepel a vallomások között a Corvin közi Béres Iváné, akit egy ismerős karhatalmista tüntetett el a letartóztatási listáról.

A fiatal hallgatók mellett ott ülhetünk mi is a műszaki egyetem aulájában, amikor a párttitkárnő meg akarja akadályozni, hogy Kiss Tamás felolvassa a szegediek tízpontos követelését, s a dulakodás a Himnusz éneklésébe torkollik. „…és terjedt a teremben… és mire ott tartottunk, hogy balsors, remegtek az ablakok. A párttitkárnő és a pingvinek (DISZ, vagyis Dolgozó Ifjúság Szövetség-vezetők) menekültek, érezték, hogy itt történt valami. Akkor jöttünk rá, hogy a mellettem és az előttem ülő is azt gondolja, amit én. Akkor viszont erősek vagyunk!” – olvashatjuk e percekről Lipták Béla vallomását.

Átélhetjük az önvédelem, a közösség védelmének ösztönös erejét és vele együtt a rettenetes lelkifurdalást, amelyet a ravasz meghúzása után érezhettek ezek a fiatalok, akiket sem az ávósok, sem a bevezényelt szovjet katonák, sem Kádár nem kímélt. Akik ötven, száz, százharminc, kétszáz napokat ültek a halálos zárkában, akik végighallgatták társaik bitófa alól kikiáltott utolsó üzenetét: „Bosszuljatok meg!” „Éljen a szabadság!”

(Csete Örs: 1956 személyesen. Püski Kiadó, Budapest, 2017, 3990 forint)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.21.

A szerkesztő ajánlja

Hutter Marianna

Az első Orbán-kormány jelölte Zaid Naffát a tiszteletbeli konzuli posztra

A jordán üzletember már abban az időszakban is elbukott a magyar állampolgársághoz szükséges nemzetbiztonsági átvilágításon.