Látogatóban Ceausescuéknál: a palota titkai

Bejárható a „P50” Bukarestben

(Bukarest)

2016. december 18., vasárnap 10:36, frissítve: hétfő 08:12

A romániai rendszerváltás után huszonhét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy látogatható legyen a Ceausescu házaspár egykori otthona. A kommunista luxusba tett időutazás ára harminc lej (kétezer forint), hétszer többért pedig a diktátor atombiztos bunkere is megtekinthető. Tartsanak velünk egy különleges világba, ahol még a sakktábla parasztjai is román népviseletben vannak!

Nincs annak huszonhét éve, hogy a román fővárosban volt egy egész városrésznyi terület, amely tiltott zóna volt földi halandó számára. A Primaverii (Tavasz) sugárút mindkét végét sorompó zárta el a nap huszonnégy órájában őrt álló rendőrökkel és a szekuritáté embereivel, mert az útszakasz közepén, az 50-es számnál ott állt egy épület (belügyi kódnevén a P50), Nicolae és Elena Ceausescu lakóhelye. A nyolcvan helyiségből álló, négyezer négyzetméteres Primaverii Palota több száz méteres körzetében nem lehetett másik épület, és a védelmi zónán kívül is csak megbízható elvtársak lakhattak: a központi bizottság tagjai, kommunista miniszterek, tábornokok és más fontos emberek.

Online foglaltam időpontot Nicolae Ceausescu nemrég megnyílt atombiztos bunkerének meglátogatására. Privát túrának hirdetik, 200 lejbe (14 ezer forint) kerül személyenként. Repülőjegy Bukarestbe megvan, szállás kifizetve. Az indulás napján felhívnak a Primaverii Palotából, hogy arra az időpontra (szombat, 13 óra) csak én jelentkeztem, de öt fő alatt nem indul túra. (Nesze neked, privát látogatás!) Mondom nekik, szombaton bármilyen időpont jó. Szombatra senki sem jelentkezett, mondják. Akkor vasárnapra is jó bármi. Arra sem, jön a válasz. (Végül is jó hír, hogy a diktátor házaspár búvóhelyére senki sem kíváncsi, villant át az agyamon.) Nagy csend mindkét oldalon, aztán beleszólnak a kagylóba: nem akar venni öt jegyet?

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

Nem akartam közel hetvenezer forintot kifizetni, de már nem mondhattam le az utat, így a csodában bízva elindultam Bukarestbe – napra pontosan ötvenegy esztendővel azután, hogy Nicolae Ceausescut a Román Kommunista Párt első titkárává választották. Indulás előtt még posztoltam a közösségi oldalra, hogy a bukaresti ismerőseim-barátaim lássák, itt a pompás alkalom atombiztos bunkert látogatni. A stratégia részben bevált: szombaton hárman toporogtunk a Primaverii 50. előtt, így nekem csak két fölösleges jegyet kellett megvásárolnom.

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

Belépés előtt azonban foglalkozzunk egy kicsit az épülettel! Az egyik legismertebb román ingatlanforgalmazó cég, a Regatta becslése szerint a diktátor egykori lakóhelyének aktuális értéke 18-22 millió euró lehet, és ha valaki bérbe akarná venni, havonta egy jobb autó árát, ötvenezer eurót kellene kifizetnie. Pedig az egész nagyon szerényen indult – kezdetben, amikor 1965-ben a Ceausescu család beköltözött, csak három hálószoba volt, egy ebédlő és néhány kisebb helyiség. Az akkori házvezetőnő arról beszélt a kutatóknak, hogy a kondukátor a két fiával egy ágyban aludt, Elena pedig ugyanígy a lányával – ahogy azt falun megszokták, az egész család egy szobában. Aztán hamar elkezdték bővíteni a házat (és bontani a környező épületeket), ezért felhozták a nagymamát (Elena anyját) az emeletre, és a scornicesti öregeket, Nicolae szüleit a földszintre. Amire a nagyszülők meghaltak, felnőttek a gyerekek, és mindegyik saját lakrészt kapott a palotán belül.

A legjobb romániai építészek és belsőépítészek dolgoztak folyamatosan az átalakításokon egészen a hetvenes évek végéig, többnyire Elena Ceausescu elképzeléseit követve, aki szinte minden külföldi látogatás után hozott haza ötleteket. Így került a házba a XIV. Lajos korát idéző francia szalon vagy a Fidel Castrónál látott hatalmas terasz is.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

Belépéskor szívélyesen fogadnak, nevemen szólítva. Volt bennem némi drukk, ugyanis időközben levél érkezett tőlük, hogy lemondták a foglalást, ugyanakkor telefonon is felhívtak, hogy várnak szeretettel. Leszurkoltuk a román minimálbérnek megfelelő összeget az öt jegyre, a kórházakban használatos cipőzacskót húztunk a lábunkra, és elindultunk felfedezni a négyezer négyzetméteres, több mint nyolcvan helyiségből álló palotát.

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

Hamar kiderül, a házaspár kínosan figyelt rá, hogy lehetőleg hazai gyárak termékeit használja. Ha nem volt muranói üveg az országban, a medgyesi üveggyár kapta a feladatot: teremtsenek elő velencei kristálycsillárokat. Hasonlóan jártak a szövetgyárak, drága kárpitokat készítve, mások míves diófából faragtak bútorokat a szeretett elvtárs lakásába. Kivételt csak az ajándékba kapott tárgyak képeztek, így került iráni perzsaszőnyeg (személyesen a sah hozta) Ceausescu dolgozószobájába és még három másik terembe, és persze rengeteg műtárgy, a méregdrága keleti vázáktól az ebédlő ékességének szánt herendi porcelánig. Igen, Ceausescu asztalán magyar ember által készített étkészletet használtak – igaz, az idegenvezető szerint ritkán ültek a protokoll szerint megterített főasztalhoz, inkább a sarokban étkeztek, jóval egyszerűbb (helyi) tányérokból. A dolgozószobában kiderül, hogy nem volt Moszkvával összeköttetést biztosító vörös telefon, az ebédlőben pedig az, hogy az egyszerűbb ételeket kedvelték, sok zöldséggel. Jó okuk volt egészségesen étkezni, mert a pártvezérnek gyakran voltak emésztési problémái, és az utolsó időszakban súlyos cukorbetegség is gyötörte.

Aki figyelmesen járja a termeket, annak hamar feltűnik, hogy a falakon kizárólag román parasztokat ábrázoló képeket látni. Ceausescu nem felejtette el a gyökereit, kedvenc témája volt a falusi élet és a román parasztság. Ez visszaköszön a sakkszobában látható készleten is (Nicolae szenvedélyes játékos volt), a táblán felsorakoztatott parasztokat román népviseletben láthatjuk.

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

A különleges festmények és műtárgyak okozta örömet csak a pártvezér házaspár élvezhette, mert nagyon ritkán fogadtak vendégeket, csak a legfontosabb tanácsadóknak volt (nekik is ritkán) bejárásuk. Ion Mihai Pacepa tábornok (a Securitate vezetője, aki 1978-ban az Egyesült Államokba emigrált) felbukkant itt néhányszor, és párszor előfordult, hogy születésnapra meghívták a szélesebb rokonságot, de soha senki sem alhatott ott. A gyerekeknek, Valentinnak, Zoénak és Nicunak nem volt szabad meghívnia az osztálytársakat sem. Külföldi politikus egyszer járt az épületben: Elena ötlete volt, hogy Richard Nixon amerikai elnöknek egy teázás erejéig mutassák meg a XIV. Lajos stílusában berendezett nappalit 1969-ben, amikor Románia megkapta az Államoktól a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt.

A szupertitkos bunker a pincében lévő borozóból nyílik, ahol egy kárpitozott, rejtett ajtó fedi a páncéllemezt. Az idegenvezető szerint Ceausescu öthavonta ivott egy pohár bort (a borpincében most is látható két üveg 1975-ös palackozású Dragasani rizling), viszont Elena gyakran lejárt teázni angol módra, sok tejjel. A bunker ajtaját magam nyithattam ki. Alaposan neki kell feküdni a fémkaroknak, és ahogy az ajtó nyílik, érezni, hogy van benne anyag. Fehér márványlépcső vezet le a mélybe – a bunker maga tíz méterrel van a földfelszín alatt, és a gyanú szerint ilyen vastag a fölötte lévő betonréteg is. Nincs kit megkérdezni erről, mert a legnagyobb titokban készült, és nem maradtak fenn a tervrajzok sem. Tizenhét lépcsőfok után jutunk be a terembe, amely meglepően szerényen van berendezve (nyolcfős asztal, egy kanapé két székkel, valamint egy kis szekrény), és meghökkentő tárgyakat is találunk benne. A diktátor itt őrizte a Todor Zsivkov bolgár pártvezértől ajándékba kapott precíziós esztergát – talán arra számítva, hogy atomháború esetén majd jól elesztergálgatnak ott Elenával. Különlegesen tiszta a levegő odalent – a friss oxigén többlépcsős szűrőrendszeren jut le.

A történészek szerint egyébként ez a bunker csak ideiglenes védelemre szolgált volna (nincs benne tároló az élelemnek és ivóvíznek), ám a romániai forradalom idején a munkások sebtében befalaztak egy alagutat, amely innen vezet valahova – ezt azóta sem bontotta ki senki. Talán egy másik, sokkal erősebb bunker van ott, de megeshet, hogy ez csak újabb huszonhét év múlva derül ki.

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

A privát túra egyik különlegessége, hogy perceken át bóklászhatunk a palota alatt futó alagútrendszerben – a mindig rendelkezésre álló, tizenhárom fős személyzet ezeken a folyosókon hozta be például a készételt a rezidenciára a környező épületek valamelyikéből: a négyezer négyzetméteres palotában nem jutott hely rendes konyhának, csak tálalóhelyiség van az alagsorban. Látogatásom során egy másik mítosz is megdőlt: a diktátornak nem volt előkóstolója, de mintát minden élelmiszerből vett a szolgálatos közegészségügyi szakember. Érdekes a kontraszt a fent élők luxusa és a személyzeti helyiségek puritánsága között.

Megnézhettük a híres privát mozit is, ahol összesen tizenöten élvezhették az abban a korban nagyon modernnek számító, sztereohangot is biztosító Siemens vetítőrendszer biztosította filmélményt. Elena, nagy Dallas-rajongó lévén, külön berendelte magának a folytatásos részeket, miközben Nicolae főleg az amerikai gengszterfilmeket kedvelte. A mozi közelébe, egy nem túl fontos folyosóra kerültek az ajándékba kapott portrék. Bizarr élmény hosszú másodperceken át gyalogolni úgy, hogy minden méteren a házaspár egyik vagy másik tagja néz ránk a falról, jól-rosszul sikerült kivitelben.

Az emeleten mindegyik gyereknek külön lakosztálya volt, és mind közül Zoe Ceausescué a legdíszesebb. A meglehetősen zaklatott életvitelű Nicu (ő a legkisebb gyerek, akinek az alkoholgőzös botrányairól még a legszigorúbb időkben is terjedtek zaftos pletykák) dolgozószobája azért különleges, mert az egész palotában kizárólag itt látni utalást a kommunizmusra, ő ugyanis sarló-kalapácsos bőrmappában tartotta levelezését.

Meglátogathattam Elena külön hálószobáját (a francia királyoktól leste el, hogy egy igazi vezető feleségénél kötelező kellék egy női budoár a szalonba vezető titokajtóval) és a hitvesi ágyat is a közös hálóban. Utóbbiban eredeti az ágynemű és a pizsama is (Elena a nadrágos verziót szerette a klasszikus hálóing helyett), és külön kanapéjuk volt a család kedvenceinek, a két fekete labradornak. Itt látható az a fürdőszoba is, amelynek képei annak idején bejárták a világsajtót a színarany csapokkal, mosdóval és mozaikkal. Egyébként nem színaranyból vannak, csak aranyozottak – a ház mindenese, bizonyos Nea Pavel évente elment az államkincstárba leheletvékony aranylapokat vételezni, hogy kijavítsa az apróbb hibákat. A fürdőszoba akkora, mint egy háromszobás tömbházlakás, hatalmas térrel és gyönyörű mozaikokkal, kerevettel és külön öltözőszekrénnyel.

Meglátogatható a szökőkutas, szobrokkal felturbózott télikert (tele egzotikus növényekkel, ottjártunkkor éppen a mandarin érett), Ceausescu házi úszómedencéje áramlásgenerátorral, valamint a wellnessközpont is, amely tele volt akkoriban ultramodernnek számító gépekkel a bőr és a test regenerálására. Az udvaron már a harmadik generációja él a szintén ajándékba kapott pávapárnak, rengeteg galambbal osztozva meg a területen. A palotához egyébként még tizenötezer négyzetméternyi park tartozik, a többi – védelmi okokból szabadon hagyott – terület a rendszerváltást követő zűrzavarban hamar beépült. Az új elit húzott fel itt magának lakásokat, de legalább most nem zárják el a területet a nép elől. A Primaverii Palota előtt közvetlenül hatalmas üres telek díszeleg – egy pannó szerint Kuvait állam tulajdona, és egyszer nagyköveti rezidencia épül oda.

A látogatóra a legdöbbenetesebb benyomást az egész palotában a hatalmas gardrób teszi, tele az elnöki pár ruháival. Fejenként huszonnégy dupla ajtós szekrényben fért el a rengeteg öltözék, amelyekből néhányat ki is állítanak – egy férfi- és egy női viaszbábun épp az évszaknak megfelelő ruházat látható tetőtől talpig. Meglepő módon ebben is patrióták voltak, a ruhanemű 99 százaléka a román ipar terméke – a leltározók Elena hagyatékában egyetlen drága darabot találtak, egy ajándékba kapott Christian Dior cipőt. Igaz, a történészek azt mondják, a kollekció nem teljes, mert korabeli sajtóhírek szerint kapott ajándékba drága és ritka állatok bőréből készült bundákat és cipőket is, de azokat a leltárkor már nem találták meg. A rengeteg ruha csak töredéke a valósnak – a Ceausescu-hagyaték nagy részét a kilencvenes évek közepén elárverezték, így egy holland turistával sikeresen megvívott licitháború után nekem is lett egy ételfoltos Ceausescu-nyakkendőm. A gardróbszobában az idegenvezető újabb mítoszt cáfol meg: Ceausescu nem csak egyszer viselt egy ruhát, és nem égették el őket azonnal. Voltak kedvencei, gyárlátogatásra például jellemzően Mao-zubbonyban ment.

 
Fotó: Lukács Csaba / Magyar Nemzet
 

Amikor elköszönnék, megkérdezem az idegenvezetőt, miért nem fosztották ki a palotát a forradalom napjaiban. Azt mondja, a rezidencia csak pár óráig maradt őrizetlenül, amikor a forradalmárok bementek (ekkor készültek azok a bizonyos felvételek az aranyozott fürdőszobáról is), de a katonaság hamar lezárta a palotát. A betóduló embereket a műkincsek és az egyéb – felbecsülhetetlen – értékek nem érdekelték, csak a hűtőszekrények téliszalámi-készletét és a borospincében meglapuló whiskysrekeszeket dézsmálták meg.

Végül engedjenek meg egy személyes gondolatot. A nyolcvanas éveket – igaz, gyerekként – magam is Romániában töltöttem, így élénken emlékszem a többórás sorokra az élelmiszerüzletek előtt, a dermesztően hideg tömbházlakásokra télen; ugyanígy megmaradtak bennem a mindenki egyenlőségéről, valamint a munkásosztály és a parasztság vezető erejéről papoló televíziós szónoklatok is. Bár sejtettük, hogy a „Kárpátok géniusza”, a „nép legszeretettebb fia” bort iszik és vizet prédikál, mégis megdöbbentő azzal szembesülni, hogy két és fél évtizeden át ennyire hülyének lehetett nézni az ország huszonnégymillió lakóját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.17.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.