Még nincs késő, hogy észbe kapjunk

2018. március 25., vasárnap 18:18, frissítve: vasárnap 20:24

Az információs kor az élet minden területén jelentős változásokat hozott. Ha nem feledkezünk meg az online tér veszélyeiről, ha a kiskorú gyermekünknek nem veszünk okostelefont, ha a szülők fel merik vállalni a konfliktusokat kamasz fiukkal, lányukkal, akkor talán a mai fiataloknak is lehet felhőtlen a gyerekkoruk. Tari Annamáriával legújabb, Bátor generációk – #SzorongokTehatVagyok című kötete kapcsán beszélgettünk.

– „Korunk legjellemzőbb életérzése a szorongás” – írja könyvében. Régen is féltek a fiatalok, például attól, hogy rossz jegyet kapnak az iskolában, vagy a szüleik nem engedik el őket moziba. Miben különbözik a mai szorongás az egykoritól?
– Hajdanán is voltak „mérgező” szülők, rettenetes osztályok, szörnyű óvó nénik, csakhogy akkor az érzelmi élmények igazodtak a gyerekek életkorához, és lelki értelemben is biztonságosabb, kiszámíthatóbb volt az élet. A XXI. században az online tér és a közösségi média használata következtében sokkal több szorongásban van részük a fiataloknak, ráadásul a szorongást kiváltó élmények többségéért önként jelentkeznek. A Z [a 2000 után születettek] és az Y generáció [a mai huszonévesek és fiatal harmincasok] tagjai már az életük kezdeti fázisában szoronganak, az alfák [a 2005 után születettek] pedig már akkor, amikor még gondtalanul kellene játszaniuk, nem pedig online képek tömegének kereszttüzében megtapasztalniuk a depresszív alkalmatlanság érzését, a negatív kritikák özönét.

– Régen is előfordult, hogy a kövér, elálló fülű gyereket kicsúfolták az osztálytársai. Miben más az online zaklatás?
– Nyilván az a gyerek is rettenetesen érezte magát, akit az osztályban kiröhögtek a többiek, de rajta fél óra múlva már nem nevetett mindenki. Az online zaklatás bármeddig folytatható, személytelen, és hiperagresszívvá válhat: nincs benne pozitív érzelem. A szakemberek szerint az online viselkedésben a beszéd nélküli kommunikáció egyfajta „tanult érzéketlenséghez” vezet, mert a tinik leszoknak arról, hogy igényeljék, felismerjék az arc mimikáját, a gesztusokat. A virtuális térben beinduló agresszív folyamatok ilyen módon rendkívül könnyen gerjednek. Nem számít a másik személye, az érzelmei és a tettek következményei. Ráadásul az online zaklatás nem „múlik el”, az internet nem felejt.

– Miért zaklat a zaklató?
– A kutatók szerint az agresszorból könnyen lesz áldozat, az áldozatból pedig agresszor. Például ha egy osztály kiközösít egy gyereket, álhíreket, elrondított képeket tesznek fel róla az internetre, akkor az egyik lehetséges menekülési út számára, ha ő is kinéz valakit magának, és elkezdi ugyanilyen módszerekkel zaklatni. Vagy például amikor valaki erőszakot tartalmazó képet vagy videót kap: amikor megkapja, ő az áldozat, de amint továbbküldi, agresszorrá válik. Visszajelzések szerint a kiskamaszok és kamaszok a leginkább érintettek az online agresszióban. Az UNICEF felmérése szerint tízből kilenc online zaklatásról nem tudnak sem a szülők, sem a tanárok, miközben a 10–18 éves korosztályban minden harmadik gyereknek volt már benne része.

– Ez az oka annak, hogy a tizenévesek körében egyre több a depressziós, és megugrott az öngyilkosságok száma?
– Az online agresszió nagyon erősen hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek rosszul érzik magukat a világban. Ezt a jelenséget a közösségi média erősítette fel igazán. A közösségi média szenvedélybetegséghez hasonló érzelmi függőséget okoz, mert dopaminlökettel jutalmaz, azaz folyamatosan szükség lesz a megszerezhető jó érzésre. Így kerülhet egy kamasz abba a fajta spirálba, hogy azt érzi: az internetre feltöltött képekkel, bejegyzésekkel folyamatosan meg kell mutatnia magát, és hogy állandóan kapcsolatban kell lennie másokkal. A tinédzserek a kívülről beszedett lájkokkal injekciózzák az önértékelésüket, ha azonban a visszajelzések között több a negatív, illetve nincs visszajelzés, akkor szorongani kezdenek. Az az önbizalom, amelyik nem „belső előállítású”, pillanatok alatt semmivé foszlik. Még hollywoodi filmsztárok is kiakadnak azon, hogy idegenek gonosz megjegyzéseket írogatnak a Twitter-oldalukra, pedig ők felnőttek és profik, igazán hozzászokhattak. De egy tíz-tizenkét éves gyerek abszolút nincs felkészülve az ilyenfajta érzelmi megterhelésre. Jó lenne tehát, ha a szülők rákeresnének az interneten az online zaklatás formáira, és beszélgetnének erről a gyerekeikkel.

– De hát senkinek nem kötelező képeket posztolnia magáról.
– Persze, hogy nem kötelező, de a kialakuló érzelmi kötelék miatt mégis azzá válik. Ráadásul a kamaszok digitális világba születtek, számukra a hálózatban levés természetes. Csakhogy ma már tudjuk: ez az állapot egy generált helyzet miatt jön létre, és úgy hívjuk, hogy online-függőség. Még egy felnőtt is érzékelheti, hogy olykor elvonási tünetei lesznek, ha nem használja a közösségi médiát, a kamaszok világában pedig a többiek részéről szankciókkal is járhat, ha valaki bizonyos ideig nincs jelen az online térben. Az állandó rettegés attól, hogy a közösségimédia-felületeit nem tudja kézben tartani, hogy elveszítheti az online csoportbeli státusát, hogy a fotóival nem tűnik elég trendinek, akkora érzelmi terhet jelent egy fiatalnak, ami lehetetlenné teszi a felhőtlen gyerekkor megélését. És akkor még nem is említettem az iskolai túlterheltséget, a heti negyven órát – már akár tízéves korban.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Az állandó képernyő-nézegetés hogyan hat a fiatalok tanuláshoz való viszonyára?
– A tanulás lassú folyamat, hosszas elmélyülést igényel. Az információs kor sajátossága a multitasking, vagyis az egyszerre több dologra irányuló figyelem, amely éppen ez ellen hat. Ma a tanárok legnagyobb gondja, hogy miként lehet harminc-negyven percig fenntartani a gyerekek egyfókuszú figyelmét és érdeklődését. Tanulmányokban már tíz évvel ezelőtt leírták, hogy az egyetemisták készenléti figyelmének az ideje húsz perc. Ez semmire nem elég, ráadásul azóta valószínűleg még rosszabb lett a helyzet. Ha a figyelem terjedelme csökken, akkor a tanulásra való hajlandóság is lanyhul. Riasztó hírek szólnak arról is, hogy a fiatalok egyre kevésbé szeretnek, tudnak olvasni. Egy regény olvasásakor belső narrációval kísérjük a történetet, és ehhez szükség van az egyfókuszú figyelemre, illetve az elmélyülés képességére is. A multitasking korában ez nagy kihívás egy tininek.

– Azt írta a könyvében, hogy a mai szülők egyik legnagyobb problémája az elkerülő magatartás. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy csemetéjük agresszív az interneten, nem szívesen keverednek konfliktusba vele, így viszont a gyerek nem tanulja meg, hogy hol vannak a határai.
– A szülők olykor tudattalan vakfoltot növesztve élnek, nem látják a realitást. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, miközben igyekszik jóban is lenni vele, amit ma nem mindig könnyű elérni. A közösségi média és az okostelefon használata különösen addiktív, éppen ezért rendkívül nagy fokú agressziót vált ki a gyerekekből, ha a szülő az ezekkel kapcsolatos dolgokba akar beavatkozni. Sajnos konfliktushelyzetekben a szülők közül sokan megfutamodnak, és ahelyett hogy kibírnák a haragcunamit, azt, hogy a gyerek akár napokig tombol, inkább kettőt hátralépnek, és átengedik a helyzet feletti kontrollt a gyereknek, miközben reménykednek, hogy csemetéjüknek nem lesz semmi baja, például nem kerül szexuális bűnözők karmai közé. Pedig nem csak ilyen módon eshet bántódásuk a fiataloknak: a mindennapi telefon- és közösségimédia-használat boldogtalanná és ennek következtében még agresszívabbá teszi a gyerekeket. Ha egy szülő komolyan veszi a problémát, ha tényleg segíteni akar, akkor legalább heti három alkalommal beszélgetnie kell a gyerekével az online térről és annak veszélyeiről.

 
Tari Annamária klinikai pszichológus, pszichoterapeuta
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

– Az információs kor egyik tünete, hogy egyre kevésbé vagyunk kritikusak magunkkal szemben, inkább önigazolásokat gyártunk. A fiatalok, az „én”-generáció tagjai pedig úgy érzik, hogy bármit tesznek, mondanak, az fontos és értékes. Hova vezet ez?
– Andrew Keen fogalmazta meg, hogy az internet elhozta a szent amatőrök kultuszát. Ma már mindenki indíthat tanácsadói oldalt, írhat blogot anélkül, hogy bárki ellenőrizné, amit leírt, elmondott, az igaz-e. Keen szerint a profiknak és a hivatásosoknak lejárt az idejük, mert mindenki profinak képzeli magát, akár rendelkezik szaktudással, akár nem. Akik pedig hinni akarnak nekik, azokat általában nem zavarja, hogy a kinyilvánított „igazságoknak” nincs közük a valósághoz. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, önreflexióra és valódi önismeretre volna szükség. Ehhez pedig az kellene, hogy mindenki töltsön némi időt önmagával, hogy gondolkozzon a saját dolgain. A hiperkonnektivitás időszakában emberek milliói élik úgy az életüket, hogy egy pillanatot sem szánnak saját maguk megismerésére. A szabad perceiben mindenki a telefonját nyomkodja.

– Mi a helyzet a párkapcsolatokkal? Az online tér megjelenése az életnek ezen a területén is érzékelteti a hatását?
– Az Y és Z generációs párkapcsolatokban is megjelent a túlzott gyorsaság igénye: kicsit olyan, mintha a felek a megismerkedésük után azonnal garanciapapírt várnának egymástól, hogy élethosszig fog tartani a kapcsolatuk. A gyors biztonság igénye az önreflexiós hiánnyal együtt azt eredményezi, hogy nő az emberekben a szeparációs szorongás. Vagyis egyre kevésbé tudnak egyedül lenni, csak úgy érzik jól magukat, ha folyton másokhoz kapcsolódhatnak. Ha a szeparációs szorongás nagyon erős, akkor jönnek létre az olyan tipikus mai párkapcsolatok, amikor az egyik fél foggal-körömmel ragaszkodik a másikhoz, aki ettől megrémül, és elmenekül. Problémát jelent a telítődés jelensége is, vagyis hogy kétszer-háromszor többet kommunikálunk cseten, mint személyesen. Míg két ember személyes találkozások alkalmával néhány nap alatt legfeljebb odáig jut el, hogy egymás hobbijáról beszélget, addig az online térben ilyenkor már sokszor egymás szexuális szokásait taglalja. Ezt a diszharmóniát érzelmileg szinte lehetetlen áthidalni.

– Az okoseszközök megölik a fantáziát, a kreativitást, a túl sok képernyőhasználat autisztikus vonásokat eredményez a gyerekeknél – olvasni, hallani szinte minden fórumon. Pozitív hozadékuk nincs az internetes eszközöknek?
– Az információszerzés, a kapcsolattartás mind jó, de csak akkor, ha mértékkel alkalmazzuk, különben a telítődés kioltja a kíváncsiságot, a vizuális ingerek a belső fantáziaképeket. Jó lenne megmaradni a régi szokásoknál: például az esti mesét az ágy szélén ülve olvassa a szülő, mert csak így fejlődik a gyerek képzelete, a kreativitása. Rengeteg haszna is van az információtechnológiának, de látnunk kell, hol vannak a határok. Sherry Turkle amerikai pszichológus szavaival élve: a pórázra kötött „én”-ek világát éljük, ami nyilván nem a felnőtteket fenyegeti.

– Mit javasol, mikor vegyünk a gyerekünknek okoseszközöket?
– Jean Twenge generációkutató tanulmányában azt ajánlja, hogy tizennégy éves kor alatt csak „buta”-telefont kapjanak a gyerekek. Azok a szülők is ezt teszik, akik a Szilícium-völgyben élnek, pedig az a fellegvára az információs kornak. Nem véletlenül. A korai serdülőkori fejlődés és a közösségi média akadályozza egymást, mert a közösségi média akkora szorongást okoz a gyerekeknek, amekkorát ebben az életkorban nem kellene átélniük. Ha pedig a szülő már megvette az okostelefont, érdemes olyan applikációkat feltölteni rá, amelyekkel távolról is vezérelni tudja a gyerek telefonhasználatát. Vezessen be időkorlátot, blokkolja a felnőtt-tartalmakat, és figyeljen rá, hogy a közösségi média – Snapchat, Facebook, Instagram stb. – csak az otthoni gépről legyen elérhető.

– A Facebookot a szülők generációja egész jól ismeri, de például a Snapchatről a többségnek fogalma sincsen, pedig éppen ez az egyik legveszélyesebbnek kikiáltott közösségi oldal.
– Nemrég olvashattunk egy, a közösségi média mentális egészségre gyakorolt hatását vizsgáló kutatásról, amelyet az Egyesült Királyságban végeztek el 1500 14 és 24 év közötti fiatal részvételével 2017 első pár hónapjában. A legrosszabb hatása a kutatás alapján az Instagramnak van: a felhasználói gyakran számoltak be testképzavarról vagy alváshiányról, de az is gyakori volt, hogy kiközösítettnek érezték magukat olyan eseményekről értesülve, amelyekre őket nem hívták el. A második legrosszabb platform a Snapchat lett, amely – a felmérés szerint – a kiközösítés és a zaklatás online helyszíne. Ez a közösségi média volt az első, amely azt ígérte, hogy a küldő meghatározhatja, a fogadó mennyi ideig láthatja a tartalmat, amely azután törlődik. Vagyis látszólag lehetővé tette, hogy elkerüljék az internet legfőbb törvényét, amely szerint a világháló nem felejt, pedig a képeket nagyon egyszerű elmenteni. A felhasználók sokszor szexuális tartalmú, de legalábbis nem publikus képeket posztolnak magukról, így aztán később könnyen válhatnak zaklatás áldozatává.

– Azonkívül, hogy különböző applikációkat tölt fel a gyereke telefonjára, és gyakran beszélget vele az internet veszélyeiről, mit tud még tenni a szülő, hogy megvédje a fiát, lányát?
– Nagyon fontos, hogy olyan érzelmi viszonyban legyenek, hogy a gyerek például megmutassa az Instagram-fotóit, és elfogadja a szülei tanácsait. Ha valakinek 16–17 éves a gyereke, és ez a hajó már elúszott, akkor el kell kezdeni visszaépíteni a bizalmi viszonyt. De az is nagyon fontos, hogy a szülő ne kapjon frászt, hanem maradjon jó fej és biztonságot adó, még akkor is, ha – és ezt számtalanszor lehet tapasztalni – egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy mit fog látni a gyereke közösségi oldalán.

– Mit gondol, huszonöt-harminc év múlva boldogtalan felnőttek bolyonganak majd az utcákon, akik fél szemmel minden pillanatban az érintőképernyőjüket nézik? Katasztrófa előtt állunk?
– Még nincs veszve semmi. Inkább azt gondolom, hogy muszáj megértenünk a mostani életünket, amikor az offline mellett ott az online lét, a maga összes – pozitív és negatív – következményével. Sok olyan tényező van, amelyet érteni kell ahhoz, hogy ezt kezelni tudjuk. A fiatal digitális generációk majdani érzelmi élete attól is függ, hogy mit tud átadni nekik az idősebb nemzedék. Például olyan bölcsességet és értékeket, amelyek most nem látszanak feltétlenül annak, mert rohanó világban élünk, amikor a lassúság nem népszerű. Jó lenne, ha a fiatalok élveznék az életet, lennének valódi érzelmeik és kapcsolataik, ugyanis ezek nélkül az élet végtelenül unalmasnak és felszínesnek látszik, ami újra felvisz az online térbe, ahol jóval izgalmasabb és gyorsabb dolgok történnek. Ha már a fiatalok elveszítették a felhőtlen gyerekkor lehetőségét, mert a nyakukba kapták az információs kort, akkor az a minimum, hogy a felnőttek segítsenek nekik időben lelépni erről a pályáról. Sherry Turkle szavait idézve: jó lenne, ha nem jutnánk el odáig, hogy a tinédzsereknek el kell magyarázni, a valóság nem múlik el az áramszünetkor.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.24.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.