Meglepő, de nem a téli sötétségben nő az öngyilkosságok száma

Hogyan hat ránk a tartós sötétség, és hol tartunk az ellene folytatott évezredes küzdelemben?

2017. december 17., vasárnap 20:02, frissítve: hétfő 08:11

Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget – Konfuciusz megjegyzése az egyszerűségében is mély mondanivalón túl az emberi civilizáció egyik meghatározó törekvésének a mottója is lehetne. Manapság ugyan, legalábbis bolygónk nagy részén, kevés okunk akad bosszankodni a fény hiánya miatt, az év vége – egészen december 21-ig, a leghosszabb éjszaka eljöveteléig – mégiscsak az egyre csak terjeszkedő, testünkre, lelkünkre, életritmusunkra is kiható sötétség jegyében telik. Összeállításunkban körbejártuk, mennyire határozza meg boldogságunkat a fény, miként zajlott őseink küzdelme a közvilágítás minél szélesebb körű elterjesztéséért, és mennyire hatékonyak, energiatakarékosak a legújabb fényforrások.

Közhelyszerű, hogy a természetes megvilágítás hiánya erősíti a depresszív tüneteket, és akár öngyilkossági gondolatokhoz, az úgynevezett szezonális affektív rendellenességhez, illetve egy sor mentális betegséghez is vezethet. Vajon mi áll ennek hátterében, és a valóságban mennyire súlyos ez az ártalom?

A fényterápia visszaüthet

Az ünnepekhez közeledve szaporodnak a riportok, melyek szerint ilyenkor az öngyilkosságok gyakorisága is megugrik. A Pennsylvaniai Egyetem közpolitikai intézete ugyanakkor tanulmányt készített a sajtóban megjelenő, öngyilkosságról szóló cikkekről, a végeredmény pedig árnyalja a képet. Kiderült, hogy nem az emberek érzéke csal, nem arról van szó, hogy az ünnepek ideje alatt empatikusabbak vagyunk, ezért jobban figyelünk az ismeretlenek életét érintő tragédiákra, hanem ilyenkor az öngyilkosságról szóló jelentések magasak.

Csakhogy a tényleges öngyilkosságok nem kiugróan gyakoriak. Sőt a valóság az, hogy novemberben, decemberben és januárban vetnek véget a legkevesebben önkezükkel életüknek. Hogy mikor lesz öngyilkos a legtöbb ember? Nos, a legvidámabbnak tartott tavasszal és nyáron. Mi ennek az oka? Úgy tűnik, hogy a napsütés, csak éppen fordítva, mint gondolnánk. A Bécsi Egyetem kutatói összesen 69 462 osztrák öngyilkossági esetet vizsgáltak meg 1970-től 2010-ig, és fáradságos munkával minden egyes esethez hozzátársították az adott nap időjárását is. A várakozásoknak megfelelően egyértelmű összefüggés állapítható meg az adott nap napos óráinak száma és az öngyilkosságoké között, de a kapcsolat iránya fordított: egy napsütötte nyári napon többen lesznek öngyilkosok, mint egy borongós decemberin.

A lehetséges okok meglehetősen rejtélyesek, maguk az osztrák pszichológusok is csak találgatnak. Szerintük elképzelhető, hogy azoknál, akik az ilyenkor javallott fényterápiával kezdik depressziójuk kezelését, gyorsabban javul motiváltságuk, mint a hangulatuk. És egy motivált, viszont továbbra is szörnyű hangulatban lévő ember nagyobb eséllyel vet véget életének.

A fenti kutatási eredménynek ellentmondani látszó vizsgálatok is szép számban akadnak, ami még jobban hangsúlyozza, hogy a mentális betegségek egy-egy tájegységre vagy évszakra jellemző gyakoriságát korántsem lehet kizárólag a megvilágítás intenzitásával magyarázni. A utahi Brigham Young Egyetem pszichológusai az intézmény lelkisegély-szolgálatával kapcsolatban álló hallgatóktól szerzett adatokat vetették össze az időjárással. Azokkal az egyetemistákkal, akik általában depresszióval vagy szorongással küzdenek, minden foglalkozás előtt kitöltettek egy, a hangulati állapotukat firtató kérdőívet. Így több mint 16 ezer esetet tudtak elemezni, amelyekhez társították az egyetem meteorológiai állomásának adott napra vonatkozó időjárási adatait.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Minden elképzelhető meteorológiai mutatót számításba vettek a megvilágítás időtartamától kezdve a légszennyezettségen és a hőmérsékleten át a szélsebességig, de eredményeik szerint mindezek majdhogynem érdektelenek a hallgatók mentális állapota szempontjából. Aminek egyedüliként viszont erős hatása van, az a nappal hossza, tehát a napfelkelte és a napnyugta között eltelt idő. Az összefüggés pedig ellentmond az osztrák eredményeknek: minél rövidebb a nap, tehát minél hosszabb az éjjeli sötétség, annál „szomorúbbak” az emberek.

Mi hát az igazság? Az biológiai tény, hogy a napfény serkenti a „boldogsághormonnak” is nevezett szerotonin termelését, ezáltal elméletileg közvetve csökkenti a depresszív tüneteket. Ugyanakkor az ember lelkére ható tényezők közül a megvilágítás intenzitása, időtartama csak az egyik tényező, millió másik mellett.

A lehangoltság és a sötétség kapcsolatáról szóló közhiedelmek folyománya, hogy az északi országokban (ahol télen alig jön föl a nap) élőket depresszívnek, búskomornak hisszük. Ennek élesen ellentmond, hogy Dánia a világ legboldogabb országa, és a depresszió világméretű elterjedtségét vizsgáló statisztikák is nagyon más képet mutatnak. Noha a különböző felmérések részleteikben különbözhetnek egymástól, közös tulajdonságuk, hogy egyetlen észak-európai ország sincs a depressziótól sújtott államok élcsoportjában, miközben olyan térségek vannak ott, ahol a világon talán a legtöbbet süt a nap, így a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika. A valóságban pedig vélhetően még több ezeken a helyeken a depressziós, mint a statisztikák mutatják, hiszen az egészségügyi ellátórendszer fejletlensége miatt kevesebb beteg jut el orvoshoz, mint például Finnországban vagy Norvégiában, olvasható a The Washington Postban.

Ha van tanulság, az talán az, hogy bizonyos mértékig ugyan befolyásolja a fény és a sötétség a lelki egészségünket, de közel sem annyira, mint a létbizonytalanság. Ha polgárháború dúl, elnyomás és szegénység uralkodik otthonunkban, süthet bármennyit a nap, akkor sem leszünk boldogok.

Prométheusz nyomában

A mai, fényárban úszó hétköznapokon, a rövid téli nappalok idején már nehezen képzelhető el, miként zajlott az élet, amikor már délután alászállt a vaksötét. Kínában már a Krisztus születését megelőző időkben vezettek el utcai lámpákhoz természetes vulkanikus gázokat bambuszcsöveken át. A rómaiak növényi olajjal működtetett lámpásokat tettek ablakaikba, és a tehetősebbeknél külön rabszolgát tartottak, egyedül azzal a céllal, hogy ügyeljen a fényre. Európában a szervezett közvilágítás először 1417-ben jelent meg, amikor London főpolgármestere, Sir Henry Barton törvényekkel kötelezte a város lakóit, hogy tegyenek lámpásokat házuk elé a téli hónapokban. Párizsban 1524-ben rendelték el, hogy az ablakokban égjenek lámpák. Londonban létezett szolgáltatás is: a tehetősebbek fáklyás fiút bérelhettek, aki csatlakozott hozzájuk útjukon.

A széngázzal üzemeltetett első lámpa William Murdoch nevéhez fűződik. A skót mérnök és feltaláló a Boulton & Watt társaság alkalmazásában állt, az ő találmánya a gőzhajtású cilindermotor, az 1790-es évek elején ő találta fel a gázlámpát, bár itt fontos megjegyeznünk, hogy alig néhány évvel korábban, 1789-ben Archibald Cochrane, Dundonald grófja már gázlámpákkal világította meg birtokát, és a szén szárazdesztillációjára szolgáló kemencét is utóbbi szabadalmaztatta. 1792-ben már gázpalackokat dobott a piacra, majd 1799-ben szerelte fel az első gyári világítóberendezést. Murdoch még úgy gondolta, hogy minden egyes háztartásnak saját gázelőállító egysége lesz majd, a központi gáztelep ötlete Frederick Albert Winsor fejéből pattant ki. 1807-ben a londoni Pall Mallon kezdtek először világítani köztéri gázlámpák. Szép lassan a többi európai nagyvárosban is megjelent a találmány.

Az Egyesült Államokban – ki más – Benjamin Franklin, a polihisztor, feltaláló, kereskedő, lapkiadó, politikus, író, filozófus és első amerikai sakkjátékos mutatta be először Murdoch találmányát Philadelphiában, ahol ekkoriban postamesterként szolgált. Állítólag az ő fejéből pattant ki, hogy a lámpákat érdemes négyzet alakúra tervezni, oldalukon négy-négy üveggel. Így ha az egyik üveg meg is sérül, nem kell az egész lámpát lecserélni, és kis szerencsével nem is alszik ki, mint korábban az üvegedénybe helyezett mécsesek. Az Egyesült Államokban a mai napig léteznek helyek, ahol gázlámpával világítanak.

Gróf Széchenyi István 1815-ben járt Londonban, és nagyon megtetszett neki az utcai világítás. Ekkor határozta el, hogy nagycenki birtokán is hasonló rendszert épít ki, bár az csak 1840-re valósult meg. Londonból jövet hazacsempészett egy gázfejlesztő szerkezetet, pedig ezért akkoriban halálbüntetés járt Angliában.

Pesten és Budán már 1777-ben is létezett közvilágítás, az ezt működtető repceolaj olyannyira megfelelt a városvezetés elképzeléseinek, hogy nem is igen akarták lecserélni, jóllehet a fénye sokkal gyengébb volt. A gázzal üzemeltetett első lámpa a Nemzeti Múzeumot világította meg 1816-ban. Pestre 1850-ben érkezett meg a gázos közvilágítás, a Triesti Általános Osztrák Gáztársulat a Lóvásár, a mai II. János Pál pápa téren építette meg az első gázgyárat, a légszeszgyárat. Az ott termelt gázt főként közvilágításra használták, és az 1850-es évek folyamán sorra gyulladtak ki a lámpák a középületekben, a belvárosban, a Lipótvárosban, a nagyobb utak mentén. Amikor Pest és Buda 1873-ban egyesült, Pesten 40 ezer, Budán 6500 gázlámpa világított, jelentős részük lakásokban, kisebb hányaduk az utcán. A gázlámpahálózat nem volt veszélytelen, 1864-ben a Váci úton gázrobbanás következtében összedőlt egy ház, romjai közt hatan vesztették életüket.

A lámpagyújtogató a kor jellegzetes figurája volt. Hosszú póznával jelentkeztek a városházán, ott megkapták a jelet, és mindegyikük elindult saját körzete irányába. A póznájuk végén lévő kallantyúval kinyitották a lámpatestet, és a borszeszbe itatott kanócot meggyújtották. Nappal a búrákat tisztogatták létráról.

Az első utcai elektromos közvilágítás 1880-ban gyulladt fel a Broadwayen, és rá egy évre már a magyar fővárosban is a trónörököspár látogatásának tiszteletére, igaz, még csak ideiglenesen. Végül Budapest lemaradással építette ki saját hálózatát, Európában ugyanis sorra épültek ki a rendszeres üzemű, villamos ívlámpájú közvilágítási rendszerek, és Temesváron is létezett már ilyen 1884-ben, míg a fővárosban csak 1909-ben hozták meg az erre vonatkozó döntést.

Az első világháború utolsó évében és utána felgyorsult a folyamat, mivel a gázlámpák további működtetéséhez kokszolható szén kellett, ám azt nehéz volt beszerezni, míg a villanylámpák működtetéséhez szükséges ipari szén volt bőven idehaza is. A második világháborút követően a 27 700 darab köztéri lámpa majdnem fele megsemmisült, és a helyreállítás 1949-ig tartott.

Eltűnő éjszaka

Ha jól megnézzük a Földről készített éjszakai műholdképet (amely természetesen több, eltérő időpontban készített felvétel összeillesztéséből jött létre, hiszen amíg a nap „működik”, sohasem lesz mindenhol egyszerre éjszaka), furcsa világos szigetet fedezhetünk fel Japántól nyugatra. Ez azért különös, mert abban az irányban nincs ekkora sziget, ellenben ott van a Koreai-félsziget. Ennek azonban csak a déli fele, tehát Dél-Korea látszik, élesen kirajzolódik a határ a két Korea között, Észak teljes sötétségbe borul. Az ehhez hasonló jelenségek vezették arra a kutatókat, hogy egyszerűen hozzáférhető indikátorokat (mérőeszközöket) keressenek egy sor bonyolult szocioökonómiai tényező monitorozásához, hogy az éjszakai kivilágítás mértékét figyeljék.

„Az éjszakai fények közvetítőként működnek számunkra a gazdasági és környezeti változókhoz” – nyilatkozta a Harvard Egyetem mérnöki és alkalmazott tudományi karának kutatója, Gernot Wagner az egyetem honlapjának abból az alkalomból, hogy munkatársaival egy olyan online elérhető eszközt publikáltak, amellyel más kutatók vizsgálhatják a megvilágítás időbeli változása és a globális folyamatok közötti összefüggést. Eredményeik igazolták a hipotéziseket: minél erősebb egy terület éjszakai kivilágítása, annál magasabb ott a GDP, az áramfogyasztás (mondjuk ez nem annyira meglepő) és a szén-dioxid-kibocsátás. Már gyengébb az összefüggés a világítás és a népesség nagysága, illetve a nitrogén-dioxid- és metánkibocsátás között, a szegénységgel pedig fordított arányban függnek össze a fények.

Ez eddig érdekes. Hasznos akkor kezd lenni, ha összehasonlítjuk az évtizedekkel ezelőtt és a most készített műholdképeket. A MIT Technology Review beszámolója szerint a zürichi szövetségi műszaki egyetem munkatársai éppen ezt tették, miközben igyekeztek kiszűrni az olyan zavaró tényezőket, mint például a tűzesetek (amelyek nem kifejezetten a fejlettség fokmérői). Alapvetően úgy találták, hogy miközben a fejlett világ nagy részén stabil maradt az éjszakai megvilágítás mértéke, a fejlődő világban hatalmas változások mentek végbe. Az amerikai hadsereg „meteorológiai” műholdjainak nemrég nyilvánossá tett képein (amelyek a hatvanas évek óta tanúskodnak bolygónk állapotáról) az látszik, hogy például Brazília, India, Sanghaj térsége, illetve az egyiptomi Nílus-delta robbanásszerű, mondhatni, szemkápráztató fejlődésen (vagy legalábbis urbanizáción) ment keresztül.

Vannak ellentétes irányú változások is. Oroszországban és Ukrajnában például csökkent a fényszennyezés, amit annak tulajdonítanak, hogy a népesség csökken, a gazdaság stagnál, az emberek pedig igyekeznek kiköltözni az egyre élhetetlenebbé váló városokból. A teljes Föld fényei együttesen értékelve meghatározták a bolygó „világossági súlypontját”, amely a földrészek világossági egyensúlyáról tudósít. Hogy ez a pont pontosan hova esik, annak nincs sok jelentősége, inkább a mozgásiránya érdekes. Régen hatalmas volt Nyugat-Európa és Észak-Amerika megvilágítási fölénye a Kelettel szemben, az utóbbi évtizedekben azonban e súlypont több mint ezer kilométert csúszott keletre, évi hatvan kilométeres sebességgel. Tehát a Kelet egyre világosabb lesz, s ez gazdasági ereje növekedésével magyarázható.

Ugyanakkor az éjjeli világosság nem feltétlenül előnyös. A Science-csoporthoz tartozó Scientific Advances című szakfolyóiratban néhány napja jelentette meg egy nemzetközi kutatási konzorcium, hogy a ledes és a hozzájuk hasonló volfrámszálas, de még a kompakt fénycsöves fényforrásoknál is lényegesen kevesebbet fogyasztó világítótestek elterjedésével a fényszennyezés nagymértékben nőtt az utóbbi pár évben. Önmagában az persze jó dolog, hogy nem fogy annyi elektromos áram a világításkor, de ez csak akkor lehet igaz, ha közben a fényerő azonos marad. Csakhogy nagyon nem ez a helyzet. Kiderült ugyanis, hogy azt az energiát, amelyet a közvilágítás ledesre cserélésével a városok megspórolnak, azonnal újabb ledek üzembe állítására fordítják. Összességében tehát az áramfogyasztás nem csökken (hanem inkább nő, ha számításba vesszük a robbanásszerűen fejlődő Kelet energiaigényét is), viszont sokkal világosabb lett a Földön éjszaka. A ledek elterjedése tehát vakítóan visszaütött.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.16.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.