Noha senki sem kergeti őket

Thompson géppisztoly és Kalasnyikov: Amerika nem teszi le a fegyvert

2015. október 18., vasárnap 12:40, frissítve: hétfő 08:29

Szinte hetente érkeznek hírek az Egyesült Államokból tragikus kimenetelű iskolai lövöldözésekről, Amerikában mégis tombol a fegyvervásárlási láz.

Amikor 1968 áprilisában Peter Bogdanovich forgatókönyvíró és filmrendező a televízió rendkívüli híreiből megtudta, hogy Martin Luther Kinget egy magányos merénylő Memphisben agyonlőtte, az első gondolata az volt, hogy játékfilmjének befellegzett. Nem sokkal azelőtt fejezte be ugyanis Targets (Célpontok) című moziját, amely egy ilyen magányos merénylőről szólt.

Illetve majdnem.

Bogdanovich (anti)hőse a filmvásznon nem egyetlen politikust gyilkolt meg, hanem több tucat „közembert”, járókelőt, találomra. A merénylet után a filmet „a stúdiók egyik fele el akarta süllyeszteni, a másik fele azonnal forgalmazni akarta” – emlékezik vissza az akkor ifjú fenegyereknek elkönyvelt amerikai rendező Jason Zinoman könyvében (Shock Value, 2012), amely a hetvenes évek hollywoodi rémfilmkasszasikereinek történetéről ír, és amely felidézi az olvasónak azt a pillanatot, amikor Bogdanovich üveges tekintettel a képernyőre mered.

A filmstúdiók dilemmája érthető volt. John F. Kennedy és Martin Luther King meggyilkolása után nem lehetett tudni, hogyan reagál a közönség egy olyan filmre, amelynek főhőse – a szőke, kék szemű mintaférj, mintafiú, mintaamerikai Bobby Thompson – egyszer csak ámokfutásba kezd, és miután a gondosan összeválogatott lőfegyverarzenállal lemészárolja családját, öldösni kezdi előbb az autópályán haladó gyanútlan sofőröket, majd egy éppen horrorfilmet vetítő autósmozi nézőit.

Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy fogyatkozik a fegyvertár. Bobby itt-ott elhagy ezt-azt: puskát, pisztolyokat, és mintha a fegyvertárral együtt az ötvenes évek magabiztos Amerikája is szétzilálódna. A győztes középosztály nyugalmas zöldövezetéből a szemünk előtt lesz zöld pokol.

Bobby lő, újabb célpontot keres, újratölt, megint lő. Tettére nincs magyarázat. A legnyugtalanítóbb az egész filmben az, hogy a mozi meg sem próbál választ keresni az ámokfutó indítékaira: tette a semmiből a semmibe tart, és a döbbenetes képek úgy peregnek le szemünk előtt, mint ami bárkivel a legnagyobb természetességgel megtörténhet – lett légyen az illető áldozat vagy éppen a bekattant, fegyvermániás tömeggyilkos. A világ körülöttünk célpontokká változik. Sörösdoboz, autó vagy ember, mindegy: a célpontok cél nélkül mozognak, akár a merénylő.

A Kennedy és King ellen elkövetett gyilkosságok persze némileg más természetűek voltak, mint a filmbéli ámokfutó rémtette. Ám éppoly megmagyarázhatatlannak és abszurdnak hatottak, mint Bobby tömeggyilkossága. S hogy az amerikai közvélekedés mennyire nem tudott és a mai napig nem tud ezekkel a gyilkosságokkal mit kezdeni, talán elég arra rámutatni, hogy a különféle népszerű összeesküvés-elméletek éppúgy nem tekintik a Martin Luther King megöléséért leültetett James Earl Rayt a valódi elkövetőnek, mint az öt évvel korábban megölt amerikai elnök merénylőjét, Lee Harvey Oswaldot.

*

Bogdanovich saját abszurdja ugyanakkor nem teljesen amerikai termék: látásmódját a korábban filmkritikusként tevékenykedő forgatókönyvíró-rendező Európából importálta, egyebek mellett a francia új hullám alkotásaiból, amelyek sokszor a néző arcába vágták, hogy a szereplőknek feltárhatatlan az indítékuk, vagy éppen a rendezőnek semmi erőfeszítést nem kell tennie az indíték feltárására. Miért? Mert csak.

Bogdanovich filmje ezt az európai abszurdot ötvözte egy speciálisan amerikai elfoglaltsággal, a lőfegyverek iránti rajongással.

 

Száztöltényes tár házi használatra

Mielőtt ezt a rajongást, történelmi, politikai és üzleti okait közelebbről megvizsgálnánk, tegyünk egy rövid kitérőt, és ugorjunk előre egy kicsit az időben. 2012 júliusában a Colorado állambeli Aurorában egy férfi katonai gyakorlóban, gázmaszkban, golyóálló lábszárvédőben, rohamsisakban tört be a város egyik mozijába.

Könnygázgránátokat dobott a nézőtérre, majd tüzet nyitott a közönségre. A támadásban tizenkét ember halt meg, hetven pedig megsebesült. A támadó a következő arzenállal érkezett: Remington–870-es taktikai puska, Smith & Wesson M&P–15 félautomata karabély 100 lőszer kapacitású dobtárral, Glock 22,40 kaliberes pisztoly.

A magányos elkövetőt, James Eagan Holmest pár perccel a vérfürdőt követően a mozinál álló kocsija mellett vette őrizetbe a rendőrség. Otthona környékéről evakuálni kellett a lakókat, mert kiderült, harminc házi készítésű kézigránátból álló robbanócsapdát épített lakásában, amelyeket a konyhában lévő vezérlőhöz drótozott, a detonációt erősítendő pedig 110 liternyi benzint is elhelyezett a robbanószerkezetek mellé. A rendőrségnek sikerült hatástalanítania ezt az aknamezőt. Ha őrült is volt az elkövető, tervében nagyon is volt rendszer.

Holmes ügyében az idén augusztusban hoztak ítéletet, egyhamar nem kerül szabadlábra: büntetése tizenkétszeres életfogytiglani a gyilkosságokért, plusz 3318 év börtön a sebesültek miatt, gyilkossági kísérletekért. A halálbüntetést tehát megúszta, mert az esküdtszék ebben nem tudott egységes álláspontra jutni.

Természetesen Amerika-szerte ismét fellángolt a vita a fegyvertartás szabályozásáról, és ahogy ez az elmúlt években minden ilyen esetben, főképp az volt nyugtalanító, milyen könnyen hozzájutott Holmes például a dobtáras félautomata karabélyhoz. De ahogy az elmúlt évekre ez szintén jellemző volt, a szabályozás azóta érdemben nem változott. Nem sokkal az eset után a Pew közvélemény-kutató cég elgondolkodtató felmérést tett közzé: az Aurorában történtek semmiben sem változtatták meg az amerikaiak hozzáállását a lőfegyvertartás kérdéséhez.

 

Fogkrém, óvszer, géppisztoly

Hogy mi a kulturális, politikai alapja ennek a makacsságnak, arról könyvtári irodalom szól. Nem vagyok jogász, pláne nem az amerikai alkotmányjog tudora, ezért – és terjedelmi korlátok miatt – inkább csak felvillantanék pár epizódot, hangsúlyozván, hogy ez az én mozim: néhány vágókép, adalék ennek a látszóan irracionális, de tulajdonképpen következetes hozzáállásnak a megvilágításához.

Hogy miért nem taglózta le túlságosan az amerikai közvéleményt egy legálisan beszerzett dobtáras félautomata fegyver egy ámokfutó kezében, arra talán elég egy másik abszurd történetet említeni 1916-ból. Ekkor alapította John T. Thompson fegyvergyártó üzemét, amelynek legfőbb terméke a tábornokról elnevezett géppisztoly volt.

Thompson a fegyvert eredetileg természetesen a hadseregnek szánta, ám az akkori hadvezetés nem tartott rá igényt. A kor hadi gondolkodása nem látott fantáziát az oldalfegyvernek túl nehéznek, harctéri alkalmazásra túl kicsinek tartott Thompson géppisztolyban. Noha a hadsereg rendelt a fegyverből, széles körű rendszeresítésére nem került sor.

Thompson nem szontyolodott el e fafejűségen, és fegyverének új piacot keresett. A „megcélzott” új vásárlói réteg a polgári lakosság volt.

Ám miképpen lehetett rávenni az egyszeri amerikait, hogy egy nagy tűzerejű gépfegyvert az élet mindennapos részének tekintsen? Thompson azzal a feladattal találta szemben magát, amelyet a következő évtizedekben az amerikai fegyvergyártók sikerrel oldottak meg. Csupán a fogyasztói társadalom kínálati oldalának egyik alapvető teendője volt hátra: ha nincs, keltsünk keresletet. Azaz hitessük el a vásárlókkal, hogy a termékünkre szükségük van, bár nekik ez eddig eszükbe sem jutott.

Első blikkre persze kicsit meredeknek hat az elképzelés. A fogkrém, a vasaló vagy az óvszer hasznáról talán nem volt annyira nehéz meggyőzni az amerikaiakat, de mit kezdjenek egy .45-ös lőszerrel tüzelő dobtáras géppisztollyal, amely 200 dollárt kóstált abban az időben, amikor Henry Ford automobilját 400 dollárért lehetett megvásárolni?

Thompson az amerikai fegyveripar számára kitaposta az ösvényt ezen a határvidéken. Cége 1922-ben megjelent magazinhirdetésén egy cowboy látható, amint a tanyájára rátörő banditákat a géppisztollyal kaszabolja le. A rajz alatt a reklámszöveg így szól: „Az ideális fegyver a nagy birtokok, ranchek, ültetvények stb. védelmére.”

Satöbbi? Ez lesz majd az igazán érdekes.

Az alkotmánykiegészítés mitológiája

A satöbbi esetünkben nemcsak a nagypapa házának verandáját jelenti, és nemcsak a maga teremtette mikrokozmoszára büszke amerikai jogos önvédelméről szól, hanem bizonyos, alkotmány által garantált, az egész közösségre kiterjesztett szabadságjogokról is. A fegyvergyártók egyre kifinomultabb érvrendszere már nemcsak a haramiák ellen küzdő cowboyt, hanem az alapító atyák örökségét védelmező állampolgárt helyezi a középpontba, aki az amerikai bürokrácia és a szövetségi kormányzat fondorlataival szemben óvja az alkotmányt. A fegyverviseléshez való jogot garantáló (második) alkotmánykiegészítés ugyanis valójában nem az önvédelemről, hanem az állampolgár és az állam, illetve szövetségi állam viszonyáról szól. A fegyverviselés szabályozását érintő minden vita 1791-től tulajdonképpen ennek az egy mondatnak az értelmezése körül zajlik: „Mivel egy jól szabályozott milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani.”

Tombol a fegyverláz. Pedig nem játék
Pedig nem játék
Fotó: AFP

A jól szabályozott helyi milíciákra pedig azért volt szükség, mert így akarták elvenni a szövetségi kormányzat kedvét, hogy a hadseregre támaszkodva központosított hatalmat, zsarnokságot kényszerítsen a föderációra. A milíciákhoz viszont fegyvert forgató és otthon fegyvert tartó férfiak kellettek, innentől kezdve pedig a szabad fegyverviselés a legalapvetőbb amerikai szabadságjoggá, a zsarnokság elleni garanciává vált. Hogy a mondatból a „jól szabályozott” („well-regulated”) vagy a jog csorbítása („shall not be infringed”) kitételek közül ki melyikre helyezi a hangsúlyt, az koronként, esetenként és elsősorban az értelmező világlátásától, politikai nézeteitől függően változik.

Ennek az alkotmánykiegészítésnek az előzményei sokrétűek, és legalább annyira táplálkoznak a függetlenségi háború tapasztalataiból – amelyben az angol zsarnokság ellen léptek fel a fegyvert ragadó amerikaiak – vagy épp az angol jogi hagyományból, mint abból a tényből, hogy az új ország a földet egyebek mellett a lőfegyverek biztosította technikai fölénnyel hódította el az őslakosoktól.

Amerika ha akarna, sem tudna szabadulni a lőfegyverektől: határait, szabadságeszményét és kultúráját a lőfegyvert forgató szabad telepes hagyománya, mitológiája és történelmi tapasztalatai formálták. Ennek a folyton alakuló önképnek a meghatározása a tárgya az e mondat körüli folytonos háborúnak.

Egy 1876-os, kulcsfontosságúnak tartott legfelsőbb bírósági döntés például a kiegészítést úgy értelmezte, mint amely csak azt tiltja meg, hogy a központi szövetségi kormányzat beavatkozzon abba, hogyan szabályozzák az egyes államok helyi szinten a fegyverviselés kérdését. Ez az értelmezés aztán lehetőséget adott arra, hogy különféle helyi, a fegyvertartást korlátozó szabályozások jöjjenek létre. (Az 1876-os döntés másik nagy horderejű következménye volt, hogy a polgárháborúból ocsúdó és a rabszolga-felszabadítást kényszerből végrehajtó déli államokban gyakorlatilag megakadályozta a fekete lakosság fegyverhez jutását, erősen korlátozva lehetőségét a fehér fajvédő szervezetekkel szembeni önvédelemre.)

A múlt század hatvanas évei polgárjogi mozgalmainak sikere után a második kiegészítés értelmezése radikálisan megváltozott, és a legfelsőbb bírósági döntések ismét egyre inkább az egyéni szabadságjogokra helyezik a hangsúlyt. Ehhez a változáshoz a hetvenes évek végétől Reagan konzervatív forradalma adott igazi jogi, politikai és pénzbeli hátországot: a fegyverviseléshez való jog kérdése a konzervatívok és liberálisok közötti kultúrharc részéve vált, ami kitűnően alkalmas arra, hogy ellenzőit vagy támogatóit politikai táborok zászlói alá hívja még akkor is, ha a szabályozás tekintetében a nézetbeli különbségek a gyakorlatot illetően tulajdonképpen nem is lennének áthidalhatatlanok. Ám így az egész témakör száműzetett a praktikus megfontolások világából. A konzervatív szavazótábor a fegyverviselés korlátozására vagy szigorúbb szabályozására tett minden kísérletet az amerikai alapértékek elleni támadásnak tekint.

A fegyverlobbi pedig nemcsak a puskákhoz és pisztolyokhoz, hanem ehhez a vitához is készséggel szállítja a muníciót.

Chicagói zongora

A konzervatív forradalom mellett, mint ahogy ez Thompson példájából már látható volt, a fegyvergyártók hathatós marketingtevékenysége és lobbiereje is erőteljesen alakítja az amerikaiak viszonyát a lőfegyvertartáshoz. Óriási üzletről van szó, így a szabad fegyvertartást propagáló NRA (National Rifle Association) nemcsak a politikusok döntéseire, hanem az amerikai közvélekedésre is nagy hatást gyakorol. Az NRA azokat a statisztikákat igyekszik hangsúlyozni, amelyek azt sugallják, hogy a lőfegyverhez jutás megkönnyítése elrettenti a bűnözőket, míg a szigorúbb szabályozást sürgetők olyan számokat citálnak, amelyek épp a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények számának növekedését bizonyítják ilyen jogi környezetben. Ember legyen a talpán, aki eligazodik, hol is az igazság.

A fegyverlobbit mindenesetre aligha hatja meg a fegyveres támadások halálos áldozatainak a száma. A leghangzatosabb érv: az amerikai utakon évente több ember hal meg, mint lőfegyver által. Az lenne tehát a megoldás, hogy tiltsuk be a gépkocsit, az amerikai szabadság e másik szimbólumát?

És ekkor az amerikai, aki gyalog már két lépést sem tesz meg, visszaretten. Mondhatni, a járulékos veszteségek – ahogy az automobilos életformába az elhízás és a szívinfarktus – bele vannak kalkulálva ebbe a felfogásba.

Amerikában az első szövetségi szintű fegyverszabályozást csak 1934-ben alkották meg, azok után, hogy az Al Capone nevével fémjelzett gengszterleszámolások túl nagy port vertek fel. (Al Capone „háborújában” a már említett Thompson gépfegyver is előkelő szerephez jutott, nem véletlen, hogy közkeletű elnevezése a „chicagói zongora” vagy „chicagói írógép” volt.) Azóta a fegyvertartás szabályozása éppúgy a nagy társadalmi viták szimbolikus terepévé vált, mint az állam gazdasági szerepvállalásáról majd egy évszázada folyó csatározások Keynes és Hayek hívei között.

Precedensek mentén

Talán az eddigiekből is kiderül, hogy a fegyvertartás szabályozása nem egyszeri döntés kérdése, hanem egy elhúzódó lövészárokharc folyton változó frontvonalának leképződése. Az angolszász precedensjog sajátosságai szerint ez a vita mindig egy-egy konkrét eset, per, majd az azt követő (legfelsőbb) bírósági döntések nyomán alakul. Az újabb kor egyik legfontosabb szövetségi szabályozásának katalizátora például egy olyan merénylet volt, amely könnyen olyan végzetessé válhatott volna, mint a Kennedy elnök vagy a Martin Luther King elleni támadás. 1981-ben egy elmebeteg rálőtt Ronald Reaganre, súlyosan megsebesítve az elnököt. A szerencsének és a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően Reagan hamar felépült, ám a mellette tartózkodó James Bradyt, a Fehér Ház akkori sajtófőnökét is lövés érte, akit egész életére megnyomorított a merénylő. Brady a szigorúbb fegyverszabályozás élharcosa lett, és törekvéseit Bill Clinton elnök zászlajára tűzte. A Brady nevét viselő javaslatot a kongresszus is elfogadta, Clinton a törvényt 1993-ban írta alá. (Az NRA támadása nyomán azóta ezt a törvényt is részben elkaszálta a legfelsőbb bíróság, ám leglényegesebb elemeit a döntés nem érintette.)

Jellemző, hogy az ámokfutások „sztárszereplőit” azóta sem sikerült megregulázni. Ezek gyakorlatilag a katonai használatra gyártott gépfegyverek „lebutított” változatai. Noha nem lehet velük sorozatot, csak egyes lövéseket leadni, minden másban megegyeznek ezekkel a konstrukciókkal. Clintonnak sikerült átvernie a kongresszuson a fegyverek magáncélú használatának betiltását, ám a törvényt úgy fogadta el a kongresszus, hogy 2004-ben hatályát veszti, és meg kell újítani. A republikánus többségű törvényhozásban azóta ezek a kísérletek rendre elbuknak, hiába érkeznek egyre gyakrabban hírek ilyen nagy tűzerejű fegyverekkel elkövetett ámokfutásról. A konzervatív szavazatok elvesztésétől való félelmében a republikánus párt semmiféle kompromisszumra nem hajlandó.

Gépkarabély a spájzban

Különös látni, hogy az efféle fegyverek iránt megnyilvánuló, egyre növekvő amerikai kereslet hogyan vesz teljesen irracionális irányt. Marilynne Robinson néhány hete elgondolkodtató esszét közölt a The New York Review of Books hasábjain az amerikai fegyverkultúráról, és ebben arról ír, miként virágoztatta fel az orosz kézifegyvergyártást az amerikai fegyvervásárlási láz. Az AK–47-es Amerikában legálisan forgalmazható változata slágercikk lett. Amikor tavaly Obama elnök az ukrajnai háború miatti büntetőintézkedések részeként betiltotta a kézifegyverek importját Oroszországból, az amerikai vásárlók megrohanták a fegyverboltokat, és kitakarították a készleteket.

Pár hónapja azonban ismét van AK–47-es az amerikai fegyverboltokban, csak most US–132SS-nek hívják. Az orosz cég ugyanis leányvállalatán keresztül most már az USA-ban gyártja a gépkarabélyokat. Nem mellesleg óriási bevételre tesz szert, ami hozzájárul, hogy az oroszok olcsó fegyverekkel láthassák el azokat, akiket az amerikai külpolitika éppen a szabadság ellenségeinek nevez.Nagy kérdés persze, mit kezd egy békés polgár egy Kalasnyikovval. Az eredeti alkotmánykiegészítés a kor technikai színvonalának megfelelő védelmet épített a jogrendszerbe, ám ezen némileg túlhaladt az idő. Mert ha a szövetségi államhatalomnak túlterjeszkedni támad kedve, vajon mit érnek ezzel a fegyveres milíciák a harci helikopterek ellen?Ugyanakkor ezeknek a modern kézifegyvereknek a tűzereje aránytalanul nagy a jogos önvédelem céljaira. Előnyt ebből elsősorban az olyan szervezett bűnbandák tagjai kovácsolnak, akik korunk chicagói rosszfiúi, csak ők éppenséggel Mexikóból érkeznek. Vagy az olyan őrültek, akiket vajmi kevéssé érdekel az alkotmány második kiegészítése. Inkább csak az, hány embert küldenek a másvilágra, mielőtt maguk ellen fordítják legálisan beszerzett lőfegyverüket.

Fortélyos félelmek

A kérdést másként is meg lehet fogalmazni, amennyiben a második alkotmánykiegészítés értelmét feszegetjük. Hány esetben akadályozták meg a Kalasnyikovok a 2001 után életbe lépett amerikai (szövetségi) hazafias törvény túlkapásait? Az NSA alapvető szabadságjogokat sértő tömeges lehallgatását? A személyes adatok nagyvállalatok általi összegyűjtését, az állampolgárok totális megfigyelését a köztéri kamerák, a mobiltelefonok üzemszerű feltörése, lehallgatása, a közösségi weboldalak adatainak tömeges elemzése révén?Olybá tűnik, ezt a fegyverkezési versenyt olyan szorongás idézi elő, amely inkább a középosztály helyzetének megrendülésével, a kultúrharc által előidézett politikai hisztériával és Amerika iránytévesztésével magyarázható. A mániákus fegyvervásárlás mintha valami rosszul sikerült reakció lenne, olyan, mint amikor valaki folyton az atomháborúra vagy a zombik támadására készül: bunkert épít, lisztet és cukrot halmoz fel az alagsorban, és közben a szomszéddal is elfelejt beszélgetni.

Erre a félelemre, a középosztály kezdődő válságára a filmművészet a hatvanas években már ráérzett, és azóta a populáris kultúrák rémmeséiben is testet ölt. Vajon miért ilyen népszerűek az antiutópiák, az apokaliptikus víziók manapság a hollywoodi mozikban? Mi szegez minket a székhez, miért nem tudunk szabadulni a világvége képzetétől?A terror elleni háború a hétköznapok részévé tette a beszivárgó ellenséget. A Közel-Kelet és Észak-Afrika államainak szétzilálása által elindított menekülthullám alkalmat teremtett az európai közhangulat politikai hiszterizálására is. Az Egyesült Államok már nem csupán sikerfilmjei révén exportálja Európába ezt a pánikot, és nagyon úgy tűnik, Európa – amely eddig némileg immunisnak tűnt a kultúrharccal szemben – egyre inkább átemeli annak témáit a helyi politika meghatározó ügyei közé. A spin doctorokkal, kontrollált állami médiával, óriási számítógépes adatbázisokkal és a pillanat uralásának tudományos igényű művészetével irányított politika mindennapjaink részévé vált. A szorongás életben tartása politikai programmá cizellálódott.Apropó, Robinson esszéjének címe egyetlen szó volt: Félelem.

Írásában idézte a Szentírásból, a Leviták könyvéből azt a passzust, amely igencsak elgondolkodtató állapotot tár elénk: „Azoknak a szívét pedig, akik megmaradnak, eltöltöm félelemmel, amikor ellenségeik földjén lesznek, megrémülnek a száraz levél zörrenésére, s futni fognak, mint ahogy a kard elől menekül az ember, s elhullanak, bár senki sem kergeti őket. Egymásba botlanak, mint a kard előtt, noha senki sem kergeti őket.”Ennek a félelemnek az irracionalitása és monotonitása, az egymásba botló emberek zavarodottsága Bogdanovich filmjének világát idézi. Így válik Bobby Thompson az „egy közülünk” gondolat démoni paródiájává. És Amerika polgárainak fegyverkezése, a félelem kultúrája politikai exportcikké.

Golyózápor

Az Egyesült Államokban rendszeresek az október 1-jén a roseburgi főiskolán elkövetett, kilenc áldozatot követelő lövöldözéshez hasonló mészárlások. Összeszedtük az utóbbi tíz év legsúlyosabb eseteit.

2015. június 19., Charleston, Dél-Karolina: A huszonegy éves Dylann Storm Roof beül a főként feketék által látogatott metodista templomba, végighallgatja a bibliamagyarázatot, majd lelő kilenc embert, köztük a lelkipásztort.

2014. október 24., Marysville, Washington: Középiskolában egy tizenöt éves diák SMS-ben az ebédlőbe invitálja néhány barátját. Miután összegyűlnek, odalép az asztalhoz, és tüzelni kezd. Négy embert megöl, utána öngyilkosságot követ el.

2012. december 14., Newtown, Connecticut: A húszéves Adam Lanza otthonukban megöli saját édesanyját, majd a Sandy Hook általános iskolához hajt, ahol lelő húsz gyereket és hat iskolai dolgozót, végül öngyilkosságot követ el. Ez eddig az amerikai történelem legtöbb áldozatot követelő általános és középiskolai mészárlása.

2012. július 20., Aurora, Colorado: Az új Batman-film, a Sötét lovag – Felemelkedés vetítésén a filmbeli gonosz karakter, Joker jelmezébe öltözött, 24 éves James Holmes lövöldözni kezd. Tizenkét néző meghal, ötvenkilencen megsebesülnek.

2012. április 2., Oakland, Kalifornia: A katolikus egyetem korábbi tanulója, a 43 éves One L. Goh hét embert öl meg.

2011. január 8., Tucson, Arizona: Egy 22 éves férfi szupermarketnél tartott politikai rendezvényen lövöldözni kezd. Hat embert öl meg (köztük egy kilencéves kislányt), tucatnyian megsebesülnek: a demokrata kongresszusi képviselő, Gabrielle Giffords is.

2008. december 24., Covina, Kalifornia: Mikulás-ruhába öltözött férfi betör volt felesége házába, ahol éppen karácsonyi ünnepséget tartanak. Lövöldözni kezd, majd felgyújtja az épületet. Kilenc ember hal meg.

2007. április 16., Blacksburg, Virginia: Az egyetem egyik végzős hallgatója két órán át gyilkol a campuson, megölve 47 embert. Végül öngyilkos lesz. Ez az Egyesült Államok történetének legtöbb áldozatot követelő, egy ember által elkövetett tömegmészárlása.

2006. október 2., Nickel Mines, Pennsylvania: Egy teherautó-sofőr behatol a helyi amis közösség egyetlen teremből álló iskolájába, agyonlő öt 6 és 13 év közötti diáklányt, majd önmagával is végez. Az amisok az épületet a mészárlás után lebontották, és máshol emeltek újat helyette New Hope School (Új Remény Iskola) néven.

2005. március 12., Brookfield, Wisconsin: Terry Michael Ratzmann hét embert öl meg a Living Church of God (Isten Élő Egyháza) nevű szervezet istentiszteletén, majd magával is végez. (W. Sz.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015.10.17.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.