Orbán Viktor a hálózat fogságában

2018. március 24., szombat 14:14, frissítve: szombat 20:00

A keménység és az erő
a halál kísérői,
a rugalmasság és a gyengeség
a lét frissességét fejezik ki.
Ezért nem győzhet az,
ami megszilárdult.
Arszenyij Tarkovszkij

Február 25-én valami hullámot vetett a semmiből. Attól fogva, Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme óta idegesen vibrál a politika: lett benne remény, valami túlfokozott várakozás is egyfelől, előbukkanó idegesség, elharapott mondatok, zavar másfelől.

Sokat töprengtem azon, mi lehet e hullámverés oka. Létezik-e egyáltalán, vagy csak mi alkotunk ebből a villanásból a megértés és a magyarázat igényével elmondható, értelmezhető történetet? Érzem ez utóbbinak is a veszélyét, mégsem hagyott nyugodni a sejtelem, hogy itt valami lényeges, a politika szempontjából viszont kissé transzcendens folyamat vagy összefüggés mutatta meg magát.

Persze nehezen találni rajta fogást. Nekem is leginkább egy kép villant fel minderről. Egy jelenség, amely a politikától távolinak tetsző tudományterületekről ismert. A továbbgyűrűző hiba lehetősége, a hálózaton végigszaladó balfogások egyre rombolóbb sorozata, amely végül összeomláshoz vezet.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Verd be jól a patkószeget!

Egy hűvös őszi estén, egészen pontosan 1965. november 9-én fél hatkor az Amerikai Egyesült Államok keleti partjának északi része sötétségbe borult. A harmincmillió fogyasztót érintő áramszünet New Yorkot is teljesen elsötétítette: a The New York Times, amely egyébiránt rendre vaskos papírkötegként kerül az utcára, az áramszünet miatt másnap csupán tíz oldalon jelent meg. A címlapfotón a megapolisz felhőkarcolóinak sötét tömege volt látható: az utcákon, a toronyházakban, a hidakon egy árva izzó sem égett.

Az összeomlást egy előző napi alig érzékelhető esemény indította el. Az esti csúcs idején, az egyik erőmű teljesítményingadozása következtében, a védőberendezés kiiktatott egy túlterheltté vált távvezetéket a hálózatból a kanadai határnál. Következésképp a többi távvezetékre jutó terhelés megnőtt, és így a biztonsági relék szép sorban elkezdték kikapcsolni ezeket is a hálózatból. Minél több vezeték esett ki, annál nagyobb lett a rendszerben maradók terhelése, és annál nagyobb valószínűséggel léptek működésbe a biztonsági berendezések máshol is. Érzékelve az egyre növekedő túlterheltséget az áramot termelő erőművek is egymás után álltak le: tizenkét perc alatt az USA hét államában, 128 ezer négyzetkilométeren omlott össze az áramszolgáltatás, amelyet csak másnap reggel hét órára sikerült helyreállítani.

Az elmúlt évtizedekben nem csak a villamosenergia-rendszerek tervezése esetében rágódtak sokat azon, amit a szakirodalom „továbbgyűrűző meghibásodás”-nak („cascading failure”) nevezett el. Arról a jelenségről van szó, amikor egy kezdetben csekély mértékűnek tetsző helyi zavar rövid idő alatt teljes összeomlással fenyegető katasztrófává képes terebélyesedni.

Átláthatatlanul bonyolult rendszerek esetén, mint amilyen az időjárás, a pénzpiacok vagy éppen a hatalmi hálózatok, izgalmas kérdés, miképpen lehet idejében felismerni (vagy kivédeni) egy olyan apró anomáliát, amely aztán óriási változáshoz vezethet. Az időjárás és a gazdasági folyamatok esetében is gyakran használt kép például az úgynevezett pillangóhatás: a világ egyik részén egy pillangó szárnycsapása a világ másik végén – sok-sok áttételen keresztül – szélvihart idéz elő. Reggel bedől egy kisebb bank, estére összeroppan az egész pénzügyi rendszer.

A megfigyelés vagy megérzés, hogy apró változások a politikában is kataklizmákat idézhetnek elő, nem új keletű. Itt van például ez a közismert, nevelő célzatú angol népköltés:

Egy szög miatt a patkó elveszett.
A patkó miatt a ló elveszett.
A ló miatt a lovas elveszett.
A lovas miatt a csata elveszett.
A csata miatt az ország elveszett.
Máskor verd be jól a patkószeget!

Gyanítható ugyanakkor, hogy egyetlen patkószög miatt ritkán omlik össze egy egész királyság, ha egyébként a dolgok úgy-ahogy rendben mennek. Ehhez az kell, hogy a birodalom egyébként is pengeélen táncoljon – legfeljebb ez a benne élők számára nem nyilvánvaló.

Elrontott lecsó

Február 15-én G. Fodor Gábor, a Fidesz egyik főideológusa és propagandafelelőse magabiztos cikkel jelentkezett a pártharsonává varázsolt Origón. Az ellenzéket megszólítva, esélytelenségéről értekezve kijelentette: „Hogy gasztronómiai kifejezéssel éljünk: mentek a lecsóba. Április 8-án nagy lecsófőzés lesz.”

 

A lecsó azonban Hódmezővásárhelyen, a Fidesz szempontjából legalábbis, meglehetőst félresikerült; ami ki nem kényszerített hibák lavinaszerű sorozatát indította el a Fideszben.

Cikkek bukkantak fel a kormánypárti sajtóban, amelyek finoman, de érezhető zaklatottsággal tették fel a kérdést: nem tolta-e túl „pánikkeltő” kampányát a Fidesz? Hamarosan arról érkeztek hírek, hogy a pártban a kommunikációs stratégia gyökeres módosítását tervezik. Aztán győztek azok a hangok, amelyek szerint erre már nincs idő. Tehát nincs helye a kritikának, inkább az eddig követett stratégia csúcsra járatásával lehet a csorbát kiköszörülni. „Jampigallért lehajtani, rakkolni, dolgozni – erre van most szükség” – adta ki a kudarc után az utasítást G. F. G. egy újabb origós cikkben.

Azaz a rendszer a hibára még nagyobb terheléssel válaszolt. Soros György neve helyett megjelent az ENSZ, még szürreálisabbá vált a „migránskampány”, elindult a békemenet, könnyen lehet, hogy inkább mozgósítva majd az ellenzéket, mint a Fidesz amúgy is harci lázban égő szavazóit. (Különösen Orbán Viktor „ünnepi” beszéde által, amely gyakorlatilag az ellenzékkel szembeni megtorlással fenyegetőzött.)

Mindeközben sorra láttak napvilágot a párt számára kínos ügyek (Elios-botrány, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes vadászata, Kósa Lajos miniszter Rejtő-regénybe illő közjegyzői okirata), amelyekkel a túlpörgő kommunikációs gépezet már nem tud mit kezdeni, sok esetben kifejezetten a válságot eszkaláló módon, ügyetlenül reagál. Ezzel egy időben itt a szomszédban, Szlovákiában és Szlovéniában is botrányok miatt bukott meg a kormányfő, ami intő jel a magyar miniszterelnök számára: vészesen fogy körülötte a levegő.

A kormánypárt úgy viselkedik, mint az, aki levegőért kapkod. Magabiztossága szertefoszlott, választóinak pedig mintha folyamatosan azt üzenné: vészhelyzet van.

Az időszerűsödő titok

De vajon mi lehet az oka annak, hogy egyetlen – kétségtelenül meglepő – vereség olyan zavart okozott a Fideszben, hogy azóta hibát hibára halmozva játszik azon a pályán, ahol korábban magabiztosan teljesített?

Annyi bizonyos, ez az egész nem Hódmezővásárhellyel indult. Ha a cikk elején említett képpel közelítjük meg a kérdést, kell tennünk egy alapvetést: ahhoz, hogy a „hiba” lavinaszerű terjedése elinduljon, a legfontosabb feltétel az, hogy a hálózat hosszú idő óta túlfeszített, nyomás alatti állapotban legyen. Szokták azt is mondani: a túlfeszített rendszerek hajlamosak a kaotikus viselkedésre.

Egy politikai rendszer vagy hatalmi hálózat esetében sok minden előidézhet ilyen túlfeszített állapotot. Ilyen kiváltó ok lehet, amikor az elmélet és a gyakorlat, a politikai retorika és a valóság között egyre nagyobbá válik a szakadék.

Itt érdemes visszanyúlnunk egy olyan íráshoz, amelynek sok gondolata – nem csupán a jelenlegi szlovákiai tiltakozások miatt – sajnos ismét aktuálisnak hat. Első pillantásra nyilván meredeknek tűnik, hogy Václav Havel 1975-ben Gustav Husák pártfőtitkárnak írt nyílt leveléből fogok idézni. Másodikra talán nem annyira.

Ebben a hosszú „levélben” Havel a csehszlovák mindennapok „konszolidált” nyugalma és látszólagos elégedettsége alatt húzódó mélyebb és tragikus folyamatokra irányította rá a figyelmet. Briliáns logikával vezette le, miért tart a dermedtség felé, vagyis miért halad az élettel szemben (miért növeli az entrópiát) minden olyan politikai rendszer, amely az egyéni kezdeményezések elnyomására törekszik, és az élet energiáit, váratlanságát, egyszeriségét és kiszámíthatatlanságát megpróbálja kizárólag a magánszférába száműzni, miközben a valódi történelmet a „mozdulatlanság és áltörténés súlyos földkérge” alá kényszeríti.

Oda kényszeríti, csakhogy az élet élni akar, hiszen alapvető törvényszerűsége az entrópia elleni harc. Ahogy Havel fogalmaz: „Az élet maga a transzcendencia nyugtalansága, az újdonság kalandja, ellenállás a status quóval szemben; fejlődésének lényeges mértéke a szüntelenül időszerűsödő titok”.

A cseh író ezért búvópatakhoz hasonlítja e mélybe kényszerített életet, amely hirtelen, meglepetésszerűen bukkanhat a felszínre. Akár valami pillangóhatás vagy éppen továbbgyűrűző hiba. Ahogy a levélben fogalmaz: „A gépezet, mely éveken át látszólag hibátlanul, kilengések és bonyodalmak nélkül működött, egyetlen éjszaka alatt szertehull, s a hatalmi felállás, mely azt a benyomást keltette, hogy a maga változatlan struktúrájában a világ végéig fog uralkodni, mert nincs olyan erő, mely az egyhangú választási és szavazási környezetben kétségessé tehetné a létét, egyik pillanatról a másikra szétesik. Mi pedig csodálkozva állapítjuk meg, hogy minden merőben másként volt, mint ahogyan gondoltuk”.

Gép a szellemben

Hol és mikor keletkezett ez a búvópatak, vagy más képpel élve, mikor jelent meg ez a terebélyesedő szakadék a Fidesznél?

 
Orbán Viktor Kötcsén 2010-ben
Fotó: KIM / Horváth Ernő / MTI
 

Úgy vélem, akkortájt, amikor Orbán Viktor fölmondta azt a szövetséget, amelyről 2010-ben Kötcsén elmondott beszédében még úgy tartotta, hogy az a Fidesz kétharmados többségének alapja. Nevezetesen a „polgári középosztály” és az „alacsonyabb státusúak” szövetségét. Igaz, ebben a beszédben a miniszterelnök már arra is figyelmeztetett, hogy ezt a szövetséget nehéz lesz fenntartani. Ám valószínűleg akkor még senki nem gondolta volna, hogy ennek a társulásnak a polgári része kerül majd a kukába.

Kétezertíz előtt a jobb híján polgárinak nevezett szavazóréteg abban bízott, hogy a bukott MSZP–SZDSZ-kormányzás után a Fidesz fő törekvése a velünk élő Kádár-rendszer maradékának eltakarítása lesz. Az állami pénzcsapoknál privilégiumait őrző gazdasági-politikai arisztokrácia felszámolása, a külföldi „pénzszivattyúk” leállítása. A rendszerváltás kiteljesítése, az ügynökakták nyilvánossága. De legfőképpen az, hogy a járadékvadászok Magyarországából az egyéni tehetséget és teljesítményt elismerő, „polgári” Magyarország születik. (A járadékvadászat kifejezést arra használják, amikor valaki nem munkával, teljesítménnyel próbál gazdagodni, hanem politikai segédlettel, a közvagyon magánvagyonná alakításával.)

Nem ez történt. Ami a szemünk előtt zajlik, az restauráció. Különösen a második Orbán-kormány az intézményesített járadékvadászat lehetőségeit példátlan módon kiszélesítette, a közpénz viharos sebességgel veszíti el közpénz jellegét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a miniszterelnök elsődleges célja nem a középosztály megerősítése, nem egy „polgári” Magyarország, hanem egy új, kiváltságos kaszt kialakítása, amely, erős központi felügyelet mellett, hitbizományba kapja a magyar gazdaság működtetését.

Ezzel párhuzamosan az egyéni kezdeményezések, a vállalkozói kedv, a szabadság kis köreinek aktivizálása helyett a Fidesz egyértelműen az erős állam, az erőltetett központosítás mellett tette le a voksát, legyen szó helyi politikáról, gazdaságról, kultúráról vagy oktatásról. Hogy ismét Havel gondolatát kölcsönözzem: egy olyan rendszer kiépítését vagy felélesztését kezdte meg, amelyben „a gépiesség szelleme túlsúlyban van a vitalitás szellemével szemben”.

Nemzeti megmentési front

Létezhetett persze ennek a törekvésnek olyan olvasata is, hogy itt valami nemzetmegmentő stratégia végrehajtásáról van szó. Aminek célja, hogy Magyarország zseniális miniszterelnöke szorosan fogott, a hatalomhoz lojális nagytőkések kezében összpontosítsa a nemzeti vagyont, akiket a politika rákényszerít a haza fényre derítésére.

Ha volt is ilyen megfontolás, ennek fennköltségéből nem sok maradt. Egyrészt amikor a vagyonkoncentráció legfőbb haszonélvezői között ma a miniszterelnök családtagjait és kedvenc gázszerelőjét találjuk, e törekvés önérdek-nélkülisége erősen megkérdőjelezhető. Másrészt az a benyomásunk is támadhat, hogy a kormánypárt politikusi garnitúrájának értékrendje egyre inkább hasonul az általuk kikeltetett parvenü NER-milliomosok nihilizmusához. Bizonyára nem véletlen, hogy épp Lázár János városában, Hódmezővásárhelyen tört felszínre ilyen látványosan az elégedetlenség. Hiszen a Fidesz alelnökének nevéhez számtalan olyan ügylet köthető – a trafikmutyitól a dohány-nagykereskedelem „baráti” monopolizálásán át a Tiborcz-féle Eliosszal való szerződésig –, amelyek a járadékvadászat új lehetőségeinek megteremtéseként, a baráti elit helyzetbe hozásaként értékelhetők.

Orbán Viktor számára viszont már sokkal korábban nyilvánvalóvá válhatott, hogy új elitjének megalkotásához a „polgári középosztály” töretlen támogatása nem biztosítható. Ez a középosztály (tekintsünk el attól, mennyire az valójában) ugyanis semmiképpen nem az állam „repatrimonizálására” voksolt 2010-ben. (Francis Fukuyama – A politikai rend eredete című, 2012-es könyvében – így hívja azt a jelenséget, amikor a régi vagy új arisztokrácia nem a helyi hatalmi bázisait építi újra, hanem közvetlenül a központi kormányzatba beépülve túszul ejti az egész államot.) Nem arra adta szavazatát, hogy a letűnt szocializmus reflexei térjenek vissza mindennapjaiba. Nem arra, hogy CÖF néven újjáélesszék a Hazafias Népfrontot, nem arra, hogy újjáépítsék az államrendőrség kultuszát (beszédes jele e restaurációnak, hogy a kormánypárti Magyar Időkben hírszerzőknek és elhárítóknak már rovatuk is van). Nem a bólogatójánosok paradicsomára áhítozott, nem a szolgalelkűek, nem a kontraszelektált elit Magyarországára.

A szövetség vége

Jó, jó, de ha nem velük, kivel biztosítsa akkor a Fidesz a hátországát? Logikus lépésnek hat, hogy a szövetség másik felének szélesítésével. Egy olyan táborral, amely inkább a párt által alkalmazott retorikának hisz, és nem a szemének.

A döntés tehát megszületett. A Fidesz támogatói hálózatában ezen a ponton jelent meg az a leküzdhetetlen feszültség, amely a hibák lavinaszerű terjedésének a feltétele. Amikor a miniszterelnök elhatározta, hogy a migránskrízist használja fel az új stratégia kiteljesítéséhez, az a szög már valószínűleg hiányzott a patkóból – kiesett valahol félúton. Mégis: Orbán úgy ítélhette meg, hogy a lakosság erre fogékony rétegeinek hiszterizálásával a Fidesz pótolhatja lemorzsolódó „polgári” szavazóit.

 
A menekültellenes óriásplakát-áradat egyik darabja
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
 

Az elviselhetetlen cinizmus, a lebutított üzenetek, az átlátszó propaganda kora köszöntött ránk. A közmédia, amelynek feladata mégiscsak a tájékoztatás lenne, „áltörténések”-ről tudósít. Hol van már az, amit a választás előtt egy évvel, 2009-ben szintén Kötcsén fogalmazott meg a Fidesz első embere, amikor az elit egyik legfontosabb feladatának „kultúrateremtő képességét” nevezte? Amely feladatnak – akkor úgy vélte – az elit nem tud megfelelni „akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, és akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait”.

Márpedig Orbán Viktor új elitjére mára mi sem jellemzőbb, mint hogy a törtetés állapotában van. Hogy a támadás állapotában van. Hogy szorong és fél.

A félelem bére

A félelem mint a társadalmat összetartó erő távol áll a polgári gondolattól. Nemcsak azért, amiért Bibó unalomig elcsépelt mondatait idézni szoktuk („demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”), hanem mert, ismét csak Havel gondolatmenetét használva, a félelem az élettel ellentétes irányba tartó, az entrópiát növelő politikai rendszerek stabilizáló ereje. Ideig-óráig.

Kár lenne vitatni, hogy az egykori „szocialista tábor” országaihoz képest ma Magyarországon hiányzik egy igen erős félelemindukáló erő. A diktatúra államrendőrsége. És mindaddig, amíg ez a képletből hiányzik, dőreség lenne a Fidesz berendezkedését diktatúrának nevezni. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a XXI. század autokratikus rendszereinek fennmaradását eleve garantálják ennél kifinomultabb félelemmechanizmusok is. (Vagy nem – és akkor a Fidesz válaszúthoz érkezett.)

Ma Magyarországon sokféle félelem igazgat. Az új pénzarisztokrácia fél az elszámoltatástól. A cinkossá tett állami vagy banki tisztviselők, akik aláírásukkal asszisztálnak a szerződéskötésekhez, szintén félnek. Félnek a párt országos és helyi vezetői, mi lesz, ha bukik a párt. Félnek a kormánymédia munkatársai, hol találnak állást, ha elapadnak az állami hirdetések.

Félnek a Fidesz elkötelezett szavazói is, de az ő félelmük jellemzően nem a vagyon, a megélhetés, a befolyás elvesztésétől vagy a felelősségre vonástól való félelem: ők a „migránshordáktól”, Soros Györgytől, a brüsszeli bürokrácia ármánykodásától félnek. Vagy csupán attól: nehogy „ezek” visszajöjjenek. Félelmeiknek olykor van valóságalapjuk (például a migránsválság esetében), ám azt látjuk, hogy irreálisan eltúlzott veszedelmek keltenek bennük állandó rettegést, olyasfélét, amit Sigmund Freud neurotikus vagy az elképzelt eseményektől való félelemnek hívott. Ami bénító erejével inkább gátolja a helyes cselekvést.

Eközben a félelem a kampányguruk tisztánlátását is megzavarja. Hiszen ott van a félők harmadik nagy csoportja: azok, akik egzisztenciájukat féltve nem mernek ellentmondani. Így maga a párt sem tudja felmérni a búvópatak erejét, nem látja pontosan, mennyire váltak túlterheltté a társadalom távvezetékei. Hiába tanulta meg a Fidesz szorgalmasan az amerikai republikánus párt mozgósítási technikáit, ha a kifinomult közvélemény-kutatásokkal alapvetően olyan emberek között lehet többé-kevésbé pontos méréseket végezni, akik nem félnek elmondani a véleményüket.

Mielőtt átmenne ön előtt

Kínában a taoista hadtudományi tradíció – amelynek egyik ókori alapműve Szun-ce munkája, A háború művészete – úgy tartja, az igazán zseniális tábornok még azelőtt megnyeri a háborút, hogy az valójában elkezdődne. Épp ezért a fegyveres konfliktus jó eséllyel el is marad. A középkorban e hagyomány szellemében született meg az egyensúly könyve, amely arra figyelmeztet, hogy a legmélyebb tudás az, ha már a zavar bekövetkezte előtt felismerjük a zavart, a veszély előtt a veszélyt, a bukás előtt a bukást. (Vagy ahogy a Tao-tö-king 47. versében szerepel: „Nem lép ki az ajtón / és világot megismer”.) Nem más ez, mint annak a képessége, hogy észrevegyük a pillangó szárnycsapását.

Orbán Viktor kitűnő stratéga, és egykor minden bizonnyal rendelkezett ezzel a képességgel. Ám műve, ez az egyre ügyetlenebbül bukdácsoló gólem túlnőtt rajta. Kitakarja a látómezőt. Így nehéz felismerni, mikor érkezik el a rendszer egy-egy borulóponthoz. Nehéz meglátni az első olyan hópihét, amely épp egy pihényivel több, mint amit elbír még a hegyormon túlnyúló hótömeg.

Ami most van, az már a lavina. Kapkodás, rengeteg elkerülhető hiba, a hálózat mind erősebb pánikreakciója. Kiabálás ott, ahol hallgatni kellene, hallgatás ott, ahol mondani kellene valamit. Rakkolás.

Lehetséges, hogy ez a rakkolás még elég lesz április 8-án a parlamenti többséghez (ebben egyre többen kételkednek). A lezúduló hó megállításához már semmiképp.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.24.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.