„Sajnos mi nem sportcsarnok vagyunk” – Darabjaira hullik Vitányvár

Sashegyi Zsófia

Sashegyi Zsófia

2017. október 27., péntek 19:43, frissítve: szombat 10:27

Kimaradt a nemzeti kastély- és várprogramból, pedig megóvása nemcsak örökségvédelmi, de élet-halál kérdés lenne. Az impozáns, húsz méter magas fallal körülvett Vitányvár az országos kéktúra útvonalán helyezkedik el, évente turisták százai látogatják, az állam és a vagyonkezelő Vértesi Erdő Zrt. mégsem tartja fontosnak, hogy legalább az állagmegőrzésre pénzt fordítson.

A Tatabánya és Vértessomló közötti erdő magaslatán található Vitányvár több emelet magas falaival még összeomlás előtti állapotában is meghökkentően szép, ahogy a fák közül kibukkan és egyszerre fölénk tornyosul. A belső falak derékig törmelékben állnak. Egy ember folyamatosan hordja ki és keskeny facsúszdán csúsztatja le a jókora köveket, miközben az ásatást vezető régésszel megkerüljük a falat, és a valamikori bejárat felé tartunk, ahol jól kivehető az egyik perselykő, amelyhez egykor a felvonóhidat rögzítették.

László János, a tatai Kuny Domokos Múzeum régésze 2012 óta folytat itt feltárást, 2015-től a Nemzeti Kulturális Alap műemléki kollégiumának 2,5 millió forintos támogatásából. A várat, amelyet 1324-ben említenek először oklevélben, ma már csak a Szentlélek tartja. Udvarára, falai mellé hullott kövei védik az alapokat, így a munkások az ásatáskor – mivel pénz híján állagmegőrzésről nem tudnak gondoskodni – különös figyelmet szentelnek annak, hogy miközben a törmelék javát elhordják, a falak mentén meghagyjanak egy réteget, amely némi védelmet nyújt az időjárás viszontagságaival szemben. Így néz ki ma egy ásatás Magyarországon egy állami tulajdonban lévő, XIV. századi vár esetében, amely rendszeres turistacélpont, s amelyet nemrég felvettek a megyei értéktárba is.

– A Vitányvárról szóló első följegyzésben Mihály vitányi várnagyot emlegetik, amiből arra következtethetünk, hogy ez királyi birtok lehetett abban az időben – mondja László János, aki utal rá, sokan úgy tartják, hogy a várat a Csákok építették. – Tény, hogy a Csák nemzetségnek birtokteste volt itt, a Vértes hegységben, de hogy ők építették volna, az korántsem biztos. Az viszont könnyen lehet, hogy ez a vár biztosította a király hatalmát az innen egy kilométerre húzódó buda–bécsi kereskedelmi út mentén – magyarázza az ásatást vezető régész.

Az épület egy darabig Zsigmond kezében volt, aztán a XV. században a Rozgonyiaké lett, majd a Kanizsaiaké, Újlakiaké, a török időszakban hol török, hol magyar kézre került, végül 1598-ban Pálffy és Schwarzenberg csapatai fölrobbantották, hogy a török ne tudjon itt fészket rakni.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Nagy, kifelé néző ablakaiból arra következtethetünk, hogy elsősorban nem hadi funkciója volt, inkább pihenőhelyül szolgálhatott. Ahogy fölkapaszkodunk az első emelet szintjére, ámulatba ejt a pazar kilátás. Tekintetünk a sűrű, őszbe forduló erdő lombjai fölött messzire siklik. Miközben a húsz méter magas falakon egyensúlyozunk, László János szépen megkér, ne kapaszkodjunk abba a vékony fába, amelyik jóformán egymaga tart egy bedőlt falszakaszt.

 
Kilátás a várból
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

– Ezt szerettük volna elbontani, mert életveszélyes, és helyreállítani már nem lehet. Jeleztük is a hivatalnál, de azt a feleletet kaptuk, kérjünk statikusi véleményt a múzeum költségére, és az alapján majd eldöntik, mi a teendő vele – mondja a régész, aki értetlenül áll a hivatali közöny előtt. – A Vitányvár tulajdonosa a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFSZ), tehát a magyar állam, a vagyonkezelő pedig a Vértesi Erdő Zrt. Ez a két szervezet semmit nem tett azért, hogy itt az életveszélyes állapotok megszűnjenek. Egy forinttal sem támogatták a régészeti feltárást, és minden itt végzett tevékenységhez csak úgy járultak hozzá, hogy nekik ne keletkezzen belőle pénzügyi kötelezettségük – meséli László János, aki az egyik oldalon kilenc köbméternyi rendbe tett falszakaszt mutat, amely csekély töredéke csupán a várnak.

– Egy köbméter állagmegóvása 130 ezer forintba kerül, de nincs rá pénz. A múzeum költségvetése tragikus, sajnos mi nem sportcsarnok vagyunk – sóhajt, és a szokatlan párhuzamot a közeli Tatabányán épülő stadion több mint húszmilliárdos költségével magyarázza.

– Amikor a Vértesi Erdő Zrt. nemrég eltávolított vezérigazgatóját felkerestem egy 300 milliós állagmegóvási tervvel, amelynek töredékét képezte volna a régészeti ásatás, hátradőlt a székében, és az íróasztalán tornyosuló papírkupacra dobta az anyagot azzal: „meglátjuk, mit tehetünk”. Olyan is előfordult, hogy biztos befutók lettünk volna egy 13-14 milliós támogatásra, mindössze egy A4-es űrlapot kellett volna hozzá kitölteni, de a Vértesi Erdő Zrt.-nél erre sem voltak képesek. Addig csúsztatták lejjebb és lejjebb a feladatot, míg végül elbuktuk a határidőt és így az összeget is – mondja keserűen a régész.

 
László János
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A két méter vastag, csupasz falak hatalmas, reneszánsz mívű ablakaiban még alulról is jól látszik az ülőfülkék simára csiszolt köve, amelyen a vár lakói elidőzhettek, miközben a kilátásban gyönyörködtek. A belső várudvar fölött gyilokjáró húzódott végig a falakon, tartógerendáinak négyszögletes maradványai most is kivehetők. Az eddig előkerült leletekből arra következtethetünk, hogy bár a vár sosem állt központi helyen, meglepően igényes belső kiképzéssel rendelkezett.

– Megtaláltuk a vár harangjának egy darabját, és olyan indadíszes kandallópárkány töredéke is előkerült a XV. század végéről, a XVI. elejéről, amilyenhez hasonlót csak Budán és Esztergomban láthatunk – mondja a régész, aki bízik benne, a több méter magasan álló omladék ellapátolását követően rálelnek a kútra, illetve a ciszternára, amely rengeteg mindent elárulhat az egykor itt élők mindennapjairól.

A környék és vele együtt a vár végül az Esterházy család kezébe került. Hozzájuk fordultak a kocsiak azzal, hadd vigyenek követ innen az építkezéseikhez. Bár az engedélyt megkapták, omladék és faragott kő maradt itt bőven. Igaz, a kikandikáló kövek némelyike már szilánkosra tört a fagytól, és ahogy körbejárjuk az építményt, az alsó bejárat kellős közepén nagy, frissen omlott kőkupacot találunk. A régész aggodalommal szemléli a két-három ökölnyi köveket, és feltekintve próbálja megállapítani, honnan zuhanhattak a mélybe.

Itt halad el az országos kéktúra útvonala, így aránylag sok turista fordul meg a Vitányvárnál. Meg is gyűlik velük a szakemberek baja. József, aki nyugdíj-kiegészítésként vállalt munkát az ásatáson, épp az imént jelezte, a hegyen hagyott szerszámaikat valaki távollétükben kiemelte, és a helyükre piszkított, majd szénnel felírta egy kőre: „Bocs, esett az eső!”

– Sok túrázó nagyon fegyelmezetlen. Nem lehet velük megértetni, hogy a terep életveszélyes, ráadásul ásatási terület. Hiába kérjük, hogy ne járkálják össze, mert azzal tönkreteszik a tudományos eredményeket. Hiába zárjuk le a feljárót szalaggal, nehogy a várból kilapátolt föld, kidobált kő balesetet okozzon, gond nélkül átlépik a szalagot, és még ők vannak fölháborodva, ha ezt szóvá tesszük – panaszkodik László János. – Az is előfordult már, hogy az ásatás alatt beszámozott, elkülönített rétegek jeleit összecserélték a turisták. Ha nem vezettem volna át a füzetembe előzőleg a számokat, sok munkámat tették volna tönkre ezzel a kis heccel – mondja.

A belső udvar megmaradt falai fölött két girbegurba tölgyfa ágaskodik, amelyek már a XX. század elején készült felvételeken is láthatók. A néhány évvel ezelőtti légi felvételek tanúsága szerint a vár belső tereit sűrűn benőtték a bokrok, amelyek gyökerei közül különösen nehéz volt kiszabadítani az esetleges leleteket is rejtő kőtörmeléket.

– Ezen a részen a XX. század második feléből származó szemetet is találtunk, ami azt jelenti, hogy a területet már kincskeresők is bolygatták – magyarázza a régész. József, a nyugdíjas bányász közben két cserepet tesz elénk. Az egyik egy kályhaszem, a másik fazéktöredék a középkorból.

Miközben óvatosan leereszkedünk a falakon, László János arról beszél, érthetetlen számára, miért maradt ki a húszméteres, erődítményszerű fallal körülvett Vitányvár két-három emelet magas építményeivel a nemzeti kastély- és várprogramból, amely, mint ismeretes, 32 vár és 34 kastély fejlesztését tűzte ki célul 68 milliárd forintnyi, döntően uniós forrásból. Nyilván azért, mert a Vitányvár mögött nincs lobbi. Az ennél jóval romosabb állapotban lévő drégelyi vár Arany János versének köszönheti, hogy bekerült a programba, a csókakői vár, amelynek pedig még olyan magas falai sincsenek, mint a drégelyinek, bizonyára annak, hogy L. Simon László választókerületéhez tartozik.

 
Életveszélyes terep
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
 

A Kuny Domokos Múzeum régésze paradox módon nem bánja, hogy autójával maximum négy embert tud egyszerre felhozni a munkára, mert így ugyan lassabban halad a feltárás, de kevesebb fal válik védtelenné az időjárás viszontagságaival szemben, és tovább kitart a pénz is.

A Vértesi Erdő Zrt. említett vezérigazgatóját, aki a városi legenda szerint azzal szeret dicsekedni, hogy Semjén Zsolttal jár vadászni, néhány hete menesztették. Csak remélni lehet, hogy az új igazgató – az NFSZ-szel karöltve – jobban felméri majd a Vitányvár állagmegóvásának jelentőségét, és lesz annyi lobbiereje, hogy kicsikar a vár számára akkora összeget, amekkora szükséges ahhoz, hogy elkerülhetővé váljon egy esetleges tragédia. Addig az égbe meredő falak elérhetetlen magasságban lebegő ülőfülkéiből csak az oda fészkelő parlagi sasok gyönyörködhetnek a bámulatos panorámában.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.21.

A szerkesztő ajánlja