Tatárjárás

2015. március 14., szombat 08:14, frissítve: szombat 08:56

Valóságos szabadságharcot folytat a bulvármédia ellen, s eközben nem fél megütközni a terület igazi nagyágyúival – a Frizbi-s Hajdú Péterrel, a herevasalós Berki Krisztiánnal. Vallja, hazánkban a bulvárt is igyekszünk könnyen megúszni, és még a legdurvább sztorinak sincs tétje. A kereskedelmi tévék által okozott kár viszont annál nagyobb. Interjú Puzsér Róberttel.

Ha a rendszerváltás előtti sajtó szabadságát ötös skálán felesre osztályozzuk, ön szerint most milyen érdemjegy járna a magyar médiának?
– Másfeles.

Nem túl pesszimista hozzáállás ez?
– Ez nem pesszimizmus, ez a realitás. A rendszerváltás előtt egyirányú volt a politikai elfogultság: a párt irányában érvényesült. A rendszerváltás után politikai váltógazdaság alakult ki két nagy szekértáborral: a szocialistákkal és a mindenkori jobboldallal – attól fogva ezek lettek a viszonyítási pontok. Vagyis 1990 előtt egyoldalúan volt pártos a sajtó, azt követően kétoldalúan lett elfogult. Márpedig ha az egyoldalú helyébe kétoldalú elfogultság lép, azt nem nevezem sokkal nagyobb sajtószabadságnak.

Ha ezt el is fogadjuk, az mégiscsak a sajtószabadság valamilyen foka, hogy az egyik oldal megírta a másik, a másik pedig az egyik disznóságait, nem? Bárki írhatott bármit, ami végső soron sajtószabadság.
– Bárki bármit?! Mondjuk úgy, hogy valamit mindenki írhatott. De nem, ez még így sem igaz. Én 2004-től kezdtem dolgozni a médiában, rádióztam, írtam, blogoltam, tévéztem, a legkülönfélébb médiumoknál működtem. És mindenhonnan kirúgtak – kifejezetten tartalmi okokból. Ebből soha nem lett ügy, egyszer sem szólalt fel senki, hogy akkor itt és most vége van a sajtószabadságnak. Nem tartoztam egyik táborba se, így a kirúgásom soha senkinek sem fájt. Sorra szűntek meg a műsoraim, kifejezetten politikai és gazdasági nyomásra, ugyanis cégeket és pártokat kritizáltam. Kívül álltam a kétpólusú rendszeren, ezért senki sem volt, aki megvédjen.

Sokat szapulja a bulvárt – ezek a médiumok, köztük a kereskedelmi csatornák azonban teret adhatnak a politikától független hangoknak is. Miért nem használja ki ezt?
– Ezt nem hiszem, hogy komolyan gondolják! A bulvár maga az új cenzúra. Ha régen nem akarták, hogy egy állítás elhangozzon vagy megjelenjen, azt nagyon keményen szankcionálták, vagy utólag kihúzták, letiltották. Ma ilyesmire már nincs szükség. A bulvár folyamatosan szorítja le a befogadás küszöbét. Az a funkciója, hogy ha bárki bármi érdemlegeset mond, azt a bulvár túlharsogja. Mondjuk előveszek egy jól átlátható és logikus grafikont arról, hogy hogyan süllyed a hazai közgondolkodás nívója. Szemléltetem rajta, hogy 1990-ben még itt volt, 2010-re ide került, 2015-re pedig még lejjebb. Szép diagram, érthető és világos. Csakhogy ha mellettem megáll a Való Világ-os Aurelio, és előveszi a péniszhelikoptert, kit fog érdekelni az én szemléltető ábrám? Engem se érdekelne.

Nemrég Berki Krisztiánnak, az egyik kereskedelmi adó rongyrázó műsorvezetőjének fejéhez vágta, hogy a tevékenységével hergeli a népet, és a sok kivagyiságnak az lesz a vége, hogy a feldühödött tömegek a Rózsadombra vonulnak felgyújtani a gazdagok villáit. Nem értékeli túl a bulvár jelentőségét, hatását?
– Nem, mert azt lehetetlen túlértékelni. A bulvár nem más, mint a kultúramentes kultúra. Olyan kultúra, amelyből kilúgoztak minden értelmet, érvényt és jelentést. Sokkal ártalmasabb, mint a hazugság. Azzal szemben mindig ott áll az igazság. A bulvár ellenében viszont nem lehet állítani semmit. Elmossa a hazugság és az igazság közti határt, mert érvénytelen. A hazugság önmagában érvényes, megáll a maga jogán. A hazugság vége mindig az, hogy kiderül a vele szemben álló igazság, és beüt a katarzis. Huzamosabb ideig ugyanis egyetlen hazugság sem áll meg. A bulvárt azonban nem lehet cáfolni. Az emberi érdeklődés olyan, mint a víz: mindig a kisebb ellenállás felé folyik. Ha valaki a péniszpörgető Aurelióval bármilyen érdekes és tényleg érdekes, a lehető legpopulárisabban és legérthetőbben előadott, érvényes ingert állít szembe, menthetetlenül elbukik. A péniszpropellerrel nem lehet szembemenni. Az emberi figyelem mindig a helikopter felé gravitál majd. A bulvár gépezetének üzemeltetői rendszerint azzal védekeznek, hogy ennek a műfajnak nem szerepe a kultúra közvetítése. Nem ez a dolga. Ez még rendben is lenne – csak éppen hazugság. A bulvárral ugyanis nem az a baj, hogy nem közvetíti, hanem hogy tűzzel-vassal irtja és pusztítja a kultúrát. Mindennap emberi pszichéket szigetel el az értelemtől, míg nem marad a világon egyetlen ember sem, akivel érdemes lenne szót váltani.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

A bulvár a vesszőparipája – az az ember érzése, hogy az ország bajainak jó részét is ennek számlájára írja. De hát ez világjelenség.
– A világ bulvárjával is súlyos problémák vannak, de Magyarországon, mint minden más, ez a helyzet is súlyosabb. Angliában a The Sun című lap lesifotósai kilesik Brad Pittet vagy Keanu Reevest, amikor félrelépnek…

…olykor pedig telefonokat hallgatnak le…
– Igen. És ez valóban gusztustalan. Turkálnak más ember szennyesében, ami cseppet sem ízléses, de lássuk be, legalább van tétje! Mert a végén egy hús-vér ember elbukik. Történik valami. Valami megtörténik. Nálunk meg mi megy bulvár címén? Kiszel Tünde menedzsere felhívja az úgynevezett sztármagazint, hogy: sziasztok, rég voltunk, lehetnénk a jövő héten? A szerkesztő azt mondja, hogy: persze, mitek van? Voltunk műkörmösnél. Hé, az nagyon jó! Fotók vannak? Vannak. Akkor küldjed! Azért a kétfajta bulvár között lényeges a különbség. Nem mindegy, mire szocializálja a befogadót. Ott van Brad Pitt, hatalmas sztár, két világ polgára, aki jól érzi magát a bulvárban, de közben tényleg nagy színész. Félisten. Ha pedig félrelép, és ez megjelenik a címlapon, ez az istenember lezuhan közénk, és mi látjuk, hogy a félisten is csak ember. Ez az élmény azért határozottan magasabb rendű, mint az, hogy itt egy senki, aki tegnap műkörmösnél volt. Az egyik esetben lezuhan mellénk valaki a Parnasszusról, a másik esetben egy féllényt fölemelnek hozzánk. Nagy különbség. Nem azt mondom, hogy az angliai bulvár jó, de ha rossz ízlésű ember vagyok, érdekelhet. A műkörmösnél tett látogatás semmilyen körülmények közt sem érdekel. A bulvár kilúgoz mindent. Megfosztja az ember életét a súlyától, a rangjától, a drámájától. Az emberi élet komplex, drámai, mély és súlyos. A bulvár ezt felönti vízzel, végtelenül felhígítja. Az emberi agyak és lelkek pedig ebben fürdőznek nap mint nap. Érdemes felidézni, hogy milyen volt a világ, milyen volt az élet minősége a bulvár előtt – és milyen most.

Azt mondja, a mi bulvárunk más, mint az angoloké. Ez azért van, mert az életünk is más?
– Mi a bulvárt sem merjük igazán csinálni. Ahhoz bátorság kellene, és munka. Ki kéne lesni, le kéne fotózni, kockáztatni a személyiségi jogi pereket. Mi ezt is meg akarjuk úszni. Ami nyugaton teljesítményt követel, azt mi próbáljuk okosba’ megcsinálni.

Amikor nekimegy a műfaj nagyágyúinak, például Hajdú Péternek, mekkorát kockáztat?
– Hajdú Péterről azért érdemes tudni néhány dolgot. Speciális figura. Eleve elég gazdag volt, amikor elhatározta, hogy celeb lesz. Látta a celeblétet, tetszett neki, és azt akarta, hogy őérte is rajongjanak. De vajon hogy lehet bekerülni ebbe a celebekből álló körbe? Azt találta ki, hogy ő olyan műsorvezető lesz, aki celebekkel fog beszélgetni, és eközben a celebek majd őt is összecelebezik. Ez volt az üzleti terv, amelyet Hajdú meg is valósított. Rádiósként kezdte – másfél éven át ugyanannál a csatornánál dolgoztunk. Tudom, mit beszélek, végignéztem a Fenevad felemelkedését. Kezdetben nem voltak még elég élesek a fogai, hogy olyan mélyre mártsa őket a civilizációs normákba, ahogy azt manapság teszi. Akkor még nem házalt fogyatékosokkal, haldoklókkal, gyászolókkal és rákbetegekkel. Kis, könnyed beszélgetéseket folytatott: a hét botránya, a hét sztárja, effélék. Tanulságos az is, miért Frizbi lett a műsor címe. Akkoriban a leghallgatottabb rádióműsor a Boros–Bochkor-féle Bumeráng volt. A Bumeráng működik… – tűnődött Hajdú. Dolog, amit eldobok – ez sikeres. Akkor Frizbi! Ez is működni fog, hiszen eldobom, és rádióműsor! Aztán, ahogy emelkedett a Fenevad csillaga, úgy nőtt az étvágya is, mígnem egy nap úgy érezte, hogy a kulturális normák fölött áll.

Megint kérdem: megérdemli ezt a kitüntetett figyelmet?
– Bőven. Hajdú Péter több, mint önmaga. Szimbólum. Páratlan, hogy valaki ilyen mértékben alkalmatlan legyen, ne beszélje folyékonyan a nyelvet, amelyen műsort vezet, leríjon róla, hogy nem kíváncsi, ne legyen személyisége, kultúrája, ne legyen jelenléte. Nem pusztán karizmátlan, hanem bármelyik lakótelepi suhogós-tréningruhás suttyó a hálós atlétájában alkalmasabb lenne arra, hogy műsort vezessen. És ez ma Magyarországon elég ahhoz, hogy valaki az ország showmanje legyen. Mert az már nem Fábry, hanem Hajdú Péter. Erre reflektálni kell. A bulvár végső célja, hogy a tartalmatlanságot normává tegye. Mára ez sikerült – Hajdú képernyős jelenléte ezt jelzi. Tizennyolc éven át mosták az agyunkat az érdektelennel. A végállomás: Hajdú Péter a magyar televíziózás showmanje. A magyar Jay Leno. A valódi probléma természetesen a bulvár. A bulvárnak Hajdú csak következménye. Súlyos következmény, ezt kár tagadni. Ami pedig külön figyelemre méltó, hogy Medgyessy egykori pártfogoltjaként milyen jó a kapcsolata a „nemzeti együttműködéssel”. Tegeződik a miniszterelnökkel, aki karácsonyi interjút ad neki. Pedig ha a polgáriság, a konzervativizmus vagy a keresztény értékrend még jelentene valamit, az épp mindannak az ellentéte volna, amit Hajdú és a bulvár hordoz.

És ha azt állítjuk: a miniszterelnöknek vagy bármilyen politikusnak egy ilyen műsor csak eszköz, hogy az üzenetét eljuttassa a tömegekhez?
– Ezzel bárhol a világon lejáratná magát. Bármelyik konzervatív miniszterelnök elmenne ilyen műsorba? Nem hiszem. Ha mégis megtenné, annak valamilyen következménye lenne. Felkapnák a fejüket az emberek, hogy: te jó ég, mi zajlik itt?! Ehhez persze kellene értelmiség – amely nálunk rég visszavonult a késő esti képernyős szociológiai kerekasztalok mellé. Azt mondják, a Frizbi csak eszköz. Platform, ahol a miniszterelnök megmutatja magát. De hát hol írtuk alá, hogy a miniszterelnök egy szavazatszerző gép? És úgy működik, mint egy szoftver: ami hoz, az jó, ami visz, az rossz? Hát az úgynevezett értékek? Nem választás, deklaráció önmagában az is, hogy egy kormányfő milyen műsorba megy el?

Ha önön múlna, hogyan működjön a sajtó, mit csinálna? Min változtatna?
– A sajtó legyen közérdekű, közérthető és független! Ma Magyarországon ami közérdekű, az nem közérthető, ami közérthető, az nem közérdekű, viszont semmi sem független. A Morning Show Sebestyén Balázzsal közérthető, de nem közérdekű. A köztévé előbb említett beszélgetőműsorai közérdekűek, de nem közérthetőek. A bulvár az ilyeneket eszi meg reggelire, nem jelentenek neki semmilyen kihívást. És érdekes, a „szalon” még büszke is erre, mondván, amit az emberek néznek, az maga a mocsok. De azt mikor írtuk alá, hogy ami nézett, az rossz? A bulvár hatalmáról az értelmiség is tehet, mert félt, hogy összekoszolja a kezét, ha versenyre kel a csúnya-rossz bulvárral. Ha olyan kifejezéseket használ, amelyeket az emberek esetleg megértenek.

És mitől kellene függetlennek lenni?
– Pártoktól és cégektől. A hirdetőkhöz a mai Magyarországon nem lehet hozzányúlni. És nem csak a konkrét hirdetőkhöz. Amikor egy műsoromban szóvá tettem az egyik cég pofátlan viselkedését, kirúgtak. Kérdeztem: miért, az a cég itt nálunk hirdető? Nem, de potenciális hirdető – hangzott a válasz.

De a hirdetők nem kritizálása épp a bulvár sajátja, vagyis akinek pénze van, oda fog menni, és ezzel fenntartja az ön által rossznak tartott rendszert.
– Ez világos, így, utólag már nagyon nehéz. Ami nálunk 1997, vagyis a kereskedelmi televíziók megjelenése óta lezajlott, felér egy tatárjárással. Komolyan. Jóvátehetetlen. Úgy átmosták az agyakat, hogy ma már titáni feladat bármilyen érvényes tartalmat eljuttatni a befogadókhoz.

Forrás: Magyar Nemzet Magazin

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.