Újságírók, be a karámba!

2018. február 3., szombat 20:13, frissítve: vasárnap 13:30

Sajtókamarával fenyegeti az újságíró-társadalmat egy, a választások után élesíteni kívánt tervezet. Bár kiötlői elvileg a külföldi médiatulajdonosok elleni érdekvédelemmel indokolják a szakmai szervezet felállítását, egyrészt mára a magyar média jó része hazai kézbe került, másrészt nem tűnik teljesen légből kapottnak az a félelem, hogy az önkényes szabályozás az egyes médiumok megregulázására is lehetőséget kínálhat. Az elképzelés nem előzmény nélküli, hiszen régen is létezett sajtókamara. Kérdés, hogyan és mennyire szolgál jó példaként.

A szalámitaktika jegyében született új (természetesen a győztesen megvívott választások utánra elspájzolt), egyébként meglehetősen képlékeny tervezettel a Népszava jóvoltából ismerkedhettünk meg. A kiszivárgott információk szerint a kormány 2019-ig egy karámba terelné az újságíró-társadalmat. Az eddig megismert részletek szerint „országos médium” (a fogalom e tekintetben egyelőre meglehetősen homályos) csak az az újság, rádió, televízió lehetne, amelynek minden munkatársa, de kiadóhivatala, sőt maga a cég is tagja a „sajtókamarának”.

Az olvasónak elsősorban persze a névazonosság miatt feltételes reflexként eszébe juthat az Országos Magyar Sajtókamara, a kis híján nyolcvan éve az Imrédy-kormány rendeletére életre hívott, majd 1939 nyarán megalakult hajdani, rossz emlékű névrokon. Az államhatalom célja akkor is a már korlátozott sajtószabadság további megnyirbálása volt. A kamara megteremtésével párhuzamosan számtalan napilapot, időszaki újságot számoltak fel, leglátványosabban pedig 1939 őszén pénzügyi-adóügyi intézkedések bevetésével szétverték a liberális és befolyásos Est konszernt. (Az alapító tulajdonos Miklós Andor özvegyének, Gombaszögi Frida színésznőnek havi háromezer pengő járadék és néhány papírgyári részvény fejében át kellett engednie az államnak a sajtóbirodalmat. A legidősebb magyar napilapot, a Pesti Naplót megszüntették, a Magyarországból és a Pestre átnevezett Az Estből pedig kormányt támogató újságokat fabrikáltak.)

 
Ülésezik a sajtókamara. Az első sorban Teleki Pál miniszterelnök
Arcanum Digitális Tudománytár
 

Hogy a korabeli szituáció, az atmoszféra mennyire idézi napjainkat, azt könnyűszerrel megítélhetjük Apponyi Györgynek, a Polgári Szabadságpárt képviselőjének a kamaráról zajló parlamenti vitában egykor elhangzott szavaiból: „Az újságírók másoknál kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnek, mert elvesztik szerzett jogukat. Egy idő óta mindenért a sajtót teszik felelőssé. Legutóbb egy külföldi lapban magyar forrás alapján azt a hírt olvastam, hogy a baloldali sajtó pánikhangulatot teremtett.”

A helyzet persze, a szándékot illetően, ma részben más. 1939-ben a kamara arra kellett elsősorban, hogy a zsidótörvények nyomán zsidónak bélyegezetteket kiszorítsák a pályáról, hat százalékban szabva meg arányukat. A felvételi ismérveket ehhez képest – mintha maguk is szégyellnék a mögöttes indítékot – rendkívül szemérmesen fogalmazták meg: „A sajtókamarába felvehető minden magyar állampolgár, aki 21. életévét betöltötte, aki legalább középiskolai érettségi vizsgát tett vagy ezzel egyenértékű képesítést szerzett, aki a felvétel évére járó tagsági díj negyedének megfelelő összeget a felvétel kérésekor befizeti, akivel szemben kizáró ok nem áll fenn.”

Nem csak a zsidókat hagyták ki egyébként a csúcsszervből. Ahogy a Népszava 1939. július 17-én panaszolta: „A tagfölvételeknél, tehát ott, ahol – ha a sajtó szempontjait és érdekeit veszik csak figyelembe – a rátermettségnek, az elhivatottságnak, a tehetségnek kellene a döntő és egyedüli szempontnak lennie, mindent inkább néztek, mint a felvételre jelentkezett hírlapírók és írók tehetségét. […] Igen sok kitűnő újságírót azon a címen rekesztettek ki a kamarai tagok sorából, és tették lehetetlenné számukra mesterségük folytatását, hogy sajtópörökből kifolyóan bizonyos időn belül el voltak ítélve.”

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

Egy országos, privilégiumokkal rendelkező sajtókamara természetéből adódóan zár ki arra érdemeseket a tagok sorából. A felvételi szabályokat ugyanis képtelenség lenne pontosan megfogalmazni, hiszen minden újságíró „külön történet” eltérő érdemekkel, változó tapasztalattal, végzettséggel és íráskészséggel. Aki 1939-ben nem került be, az nem dolgozhatott főállású újságíróként. A kívül rekedőket most látszólag enyhébb módszerrel lehetetlenítenék el. Papíron maradhatnának hivatásos újságírók, ám jelenlétük az egész szerkesztőséget megakadályozná abban, hogy a kamarához csatlakozzon. (A kamarába belépni szándékozó médiumok számára feltétel lenne, hogy valamennyi alkalmazottjuk tag legyen.)

Hogy milyen feltételek szerint bírálnák el a jelentkezőket? Állítólag a végzettség, illetve a tapasztalat számítana. A kettő azonban ellentmond egymásnak, ezért önkényesen (jó- és rosszhiszemű megoldásokat eredményezve) is alkalmazható. Taggá válhat-e például „szakmai tapasztalat” címén annak a kormányszolgálatban álló internetes portálnak a főszerkesztője, aki nem rendelkezik diplomával? Ki lehet-e rekeszteni egy ellenzéki lapnál dolgozó, tehetséges (nota bene, diplomás), ám kenyerét csupán egy éve újságíróként megkereső kollégát?

Az ötlet apostolának számító Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, a Magyar Sportújságíró-szövetség elnöke érdekesen reagált a leendő kamarát érintő bírálatokra. Közlésének egyik fontos eleme az volt, hogy a kérdés „most nem aktuális”. Hogy a „most” alatt mit értett, az nem egészen világos, hiszen azt is elmondta, hogy ugyanakkor (másik fontos elem) „foglalkoznak az üggyel”.

Az esetleges csúcsszerv (amelynek kebelén belül lenni nyilván számtalan előnnyel, anyagi könnyebbséggel járna) életre hívását csak az újságíró-társadalom egységes szolidaritása akadályozhatná meg. Ennek azonban, csak a közelebbi történelmi példákat alapul véve, valószínűleg nincs különösebb realitása. 1939-ben a zsidó munkatársak kirekesztését nagyobb tiltakozások nélkül (olykor egyéni kompromisszumok megkötésével) simán végre lehetett hajtani. Ne felejtsük el azt sem, hogy 1944-ben éppen a sajtókamara feje, Kolosváry-Borcsa Mihály nyírta ki kormánybiztosi minőségében a németellenes újságokat a szélsőjobboldali kollégák lelkendezése közben. Egy évvel később, egészen más politikai helyzetben, szintén újságírók közreműködésével szorították másodrendű szerepbe a polgári és egyházi orgánumokat. 1949-ben a magyar sajtó bolsevik gleichschaltolásában (erőszakos egyformává tétel) megint csak alaposan közreműködtek a (kommunista) zsurnaliszták, akik ettől kezdve hivatalos ellenőrként figyelték pártonkívüli kollégáik esetleg gyanúra okot adó tevékenységét. Már azokét persze, akik a pályán maradhattak, hiszen számos tollforgatót szorítottak ki akkoriban a sajtó világából. 1956 után szintén újságírókból álló igazolóbizottságok tessékelték ki a szerkesztőségekből a „kompromittálódott” újságírókat.

Változott-e valami a rendszerváltozás óta? A mélyben biztosan nem. 2004-ben a Népszabadság látványosan nem vállalt szolidaritást (ellentétben a többi napilappal) a megszűnés szélére sodródott balliberális Magyar Hírlappal. Amikor pedig a Népszabadságot számolta fel a hatalom, a kormánysajtó egy része kezdett lelkes ünneplésbe. A helyzet 2010 óta folyamatosan romlik (egyre inkább az „élni kell” szavát, a félelem parancsát követve) a szolidaritás reményét illetően. Hogy „karámba terelés” esetén közös tiltakozást és fellépést elvárni illúzió, azt nyilván pontosan tudják a terelők. Hiszen ők is újságírók.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.03.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.