Vakablakok

Számozott utcák Miskolcon: drogozás, járőrözés, románozás, szomorodás

2015. július 19., vasárnap 13:02, frissítve: vasárnap 16:42

Felszámolja a számozott utcák néven elhíresült nyomortelepét Miskolc városa. A borsodi megyeszékhelyen emiatt látogatást tett az EBESZ. A nemzetközi szervezetnél a vizit után is romakérdésnek állítják be az ügyet, jelentésüket ismertetve diszkriminációról beszélt a küldöttségük. A közbiztonságról és a kábítószerezésről nem ejtettek szót.

Kaktusz az Ötödik utcában lakik. Nem New Yorkban, Miskolcon. A helyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője, Váradi Gábor irányított hozzá minket, mondja el nekünk, miért nem igaz mindaz, amit a számozott utcákról hallani.

Kaktusz polgári neve egyébként Béla, és nem mondhatni, hogy előkelő környéken lakik. Az egész telepen itt áll a legtöbb kiüresedett ház. Talán nem véletlenül: ha a számozott utcákban elkapnak egy dílert, szinte biztos, hogy itt csípik fülön.

Egy emelet boldogtalanság

Kaktusz sajnos épp nem nagyon ér rá. Költözködésben segédkezik, talicskán bojlert tol, közben bombamód csapódnak be mellettünk az utcában focizó egyen-klipszfülbevalós fiúk lövései. Az utca vége felé mutat, menjünk oda, ott lesz hamarosan kilakoltatás vagy költöztetés. Senkit nem találunk otthon, csak egy mezítlábas, maszatos arcú kislánnyal találkozunk, aki egy babakocsit visz haza.

Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

Körülnézünk a gazos udvarú, romos házakban. Annyira egyformák, mintha franchise rendszer szerint alakították volna át őket. Befalazták az ablakokat, az összekormozott falból kitépték a vezetékeket, sörös- és energiaitalos dobozokat, sorsjegyeket hagytak mindenütt, na meg a füst, az ürülék és a vizelet szagát. Az egyik ilyen ház udvarán áll a máltaiak mellényében egy férfi, kezében jókora machete. A nevét elárulja – Oláh Andrásnak hívják –, ám a fényképezőgép elől olyan lábmunkával lép el, mintha a miskolci vívócsapat tagja lett volna valamikor. Mi inkább a jelenről kérdezzük. Ő az első az itt lakók közül, aki állítja, hogy bizony vannak bajok, és sokan járnak ide drogozni. De hogy a helyiek kábítószereznek-e az üres házakban vagy mondjuk a lyukóvölgyiek, netán úri gyerekek járnak ide, azt már nem tudja, ahogy az sem érdekli, szívnak-e vagy szúrnak. Nem csoda, egy hét múlva költözik el a telepről.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) demokratikus intézmények és emberi jogok hivatalának (ODIHR) igazgatója, Michael George Link kemény hangú sajtótájékoztatót tartott nemrégiben Budapesten. Az esemény előzménye az volt, hogy az EBESZ delegációja látogatást tett a miskolci nyomortelepen, a számozott utcákban. Linkék látogatásának menetrendje így nézett ki: egy órát szánt a küldöttség a városvezetésre és a rendőrkapitányra, újabb egy órát tárgyaltak Váradi Gáborral, a roma önkormányzat vezetőjével, majd kimentek a számozott utcákhoz. A rendőrkapitányt egyébként Link kifejezett kérésére hívták meg, de a delegáció tagjai végül egyetlen kérdést sem intéztek hozzá. A húzás diplomáciai szempontból is furcsa, mivel a kapitány valószínűleg tudott volna mit mesélni. Állást nem foglaltak, véleményt nem nyilvánítottak az EBESZ-esek.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes
Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

Illetve közvetett módon mégis hangot adtak álláspontjuknak: a nyomortelep felszámolását végig romakérdésként kezelték, pedig Kiss János alpolgármester elmondása szerint a számozott utcákban nem csak cigányok élnek, és a városvezetés a nyomortelep-felszámolást nem romakérdésnek tekinti. Ezt tudatták az EBESZ-szel is. Végül mégis úgy szólt a Budapesten megfogalmazott verdikt, hogy „többet kell tenni a romák fenntartható lakhatásáért”.

Az alpolgármester hozzáteszi, az sem igaz, hogy kizárólag a diósgyőri stadion fejlesztése miatt kezdték el a bontást. A sportcentrumhoz tartozó parkoló eleve csak háromutcányi helyen húzódik majd.

– A nyomortelepen kialakult lehúzó szubkultúrát szeretnénk megszüntetni – feleli az alpolgármester arra a kérdésre, valójában mi a céljuk a számozott utcák felszámolásával. Arról még nem döntöttek, mi lesz az egykori munkáslakások helyén. Az alpolgármester szerint az épületeket gazdaságosan már nem is lehet felújítani, de még ha lehetne is, egy felújítás önmagában nem oldaná meg a telep helyzetét, mert a nyomortelepi bélyeget nem lehet vele eltüntetni.

– Minden olyan bérlővel, akinek határozatlan idejű szerződése volt, és nem halmozott fel tartozást, egyenként ült le tárgyalni a városvezetés, és mindegyiküknek felajánlott másik miskolci lakhelyet. Az elköltöző családok így olyan környezetbe kerülnek, ahol sokkal gyorsabban integrálódhatnak – magyarázza Kiss, akitől azt is megtudjuk, hogy folyamatosan konzultálnak a számozott utcákon irodával jelen lévő Magyar Máltai Szeretetszolgálattal. Az ő véleményük egyfajta mérce: ha a máltaiak valamely, egyébként tartozások miatt már jogszerűen kilakoltatható családnak ideiglenes haladékot kérnek, a család rendszerint maradhat is mindaddig, amíg humánus megoldást nem találnak a szakemberek.

Minden rendben, minden szép

A miskolci kisebbségi önkormányzat vezetőjével ülünk le beszélgetni egy közeli kávézóban. Váradi Gábort többen is kísérik. Amíg átérünk, alanyunk az előző beszélgetésről érdeklődik.

– Miket mondott az alpolgármester? Minden rendben, minden szép és jó, igaz?

Függőben hagyjuk a kérdést. Váradi nem vesztegeti az időt: az úgynevezett razziákon, mondja, harminc-negyven szükségtelenül igazoltató, vegzáló egyenruhás vesz részt. Ez pedig, véli, nagyon rossz hatással van a telepen élő gyerekek lelkére.

Közbeszólunk, lehet, hogy ez nem véletlen. Ha a Borsod megyei internetes lapok keresőjébe beütjük, hogy „számozott utcák”, nagyjából mindig ugyanazt látjuk. Először jön egy beszámoló a helyi cigányok tüntetéséről, majd egy videó arról, hogy elkaptak egy herbáldílert (a herbál egyike a legnépszerűbb és legolcsóbb dizájnerdrogoknak) az Ötödik utcában. És mint egy sorminta, ismétlődik: tüntetés, herbál, tüntetés, herbál.

– A drogos híreknek önmagukban nincs jelentőségük – állítja Váradi. – A miskolciak összetehetnék a kezüket, ha a városban csak itt drogoznának!

Markáns vélemény, de a kisebbségi önkormányzat vezetője mindjárt árnyalja is: nem vitatkozik a tényekkel, és természetesen pártolja, hogy aki törvényt szeg, azt kapják el, bárhol is követte el a bűncselekményt. Csak az összemosást tartja helytelennek. Meg azt is, hogy szerinte a számozott utcákra elsősorban telepfelszámolásként tekint a városvezetés, miközben rengeteg család bolyong valahol Miskolc külterületein. Sok közülük önként lépett erre az útra, csak mert nem akarta megvárni a kilakoltatást. Kanadába már nem mehetnek, pedig sokan szeretnének, de távoztak néhányan a közeli Lyukóvölgybe is.

A sokszor emlegetett lelépési pénzt Váradi egyszerűen félrevezetésnek tartja.

– Senki sem kapott ilyet, vagy talán egy családról hallottam.

Akárhogy is, összegzi tapasztalatait, bontásra többet költött az önkormányzat, mint a lakhatás kezelésére, pedig összesen ha két-három házat romboltak le.

Váradi abban sem ért egyet az alpolgármesterrel, hogy nem lehet felújítani a számozott utcák házait. „Teljes egészében” renoválhatónak tartja őket, szerinte nincsenek menthetetlenül rossz állapotban. Az igaz, hogy komfort nélküliek, viszont a hirtelen és váratlan bérletidíj-emelés előtt legalább kigazdálkodható volt a rezsi. (Erre utólag rákérdeztünk a városházán, ahol azt a választ kaptuk, hogy az áprilisi emelésre azért volt szükség, mert „az országos átlagtól egyébként jelentősen elmaradó lakbérek nem fedezték az érintett lakások fenntartását”.)

Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

Elindulunk a telepre. Utunk panelek között vezet, ahogy közeledünk, egyre színesebben és mívesebben jelennek meg a falakon a diósgyőri csapatot éltető feliratok. A Kilencedik utcára merőleges sorház mögött parkolunk le.

Egy atlétás cigány srác közkútból nyomja kitisztított festékesvödreibe a vizet, az utca másik oldalán romos és lakatlan ház áll. A háttérben ott magasodik a stadion, a Vasgyár utcán pedig két gumibotos rendész járőrözik.

– A számozott utcák miatt vannak itt, igaz? – fordul felénk a fiú.
– Igen.
– Nem tudja, mi lesz velünk?
– Pont ezt szerettük volna kérdezni mi is.
– De hát azt itt nem tudja senki.
– Semmit nem tudnak?
– Csak hogy menni kell majd.

A tizenkilenc éves András egyébként szeret itt lakni. Házuk éppen a majdani stadion parkolójának határában húzódik. Nem érti, miért kell lebontani a házakat, mert a meccsre járók eddig is itt tették le a kocsijukat. Ezért nem igaz szerinte, hogy senki sem mer bejönni ide. A rendőrökről nincs jó véleménnyel, folyamatosan igazoltatják még akkor is, ha nem is őt keresik.

Tiszta depresszió

Évához megyünk, ő lesz az idegenvezetőnk. A Hatodik utcába vezet minket Arankához, Majoros Istvánnéhoz. Épp felújítják a házat, nyílászárókat cserélnek rajta. Mégis „tiszta depresszióban” vannak, kezdi mondandóját Aranka. Annyira megviselik a telepet elhagyókról érkező hírek, hogy néha már az öngyilkosság foglalkoztatja. A kilakoltatásoknál pedig végképp összetörik, különösen amióta – állítása szerint – megütötték a rendőrök, mert megpróbálta megakadályozni, hogy a szomszédjából intézetbe vigyenek három gyereket.

Harminchárom éve él a telepen, tartozása nincs, és persze ő is szeret itt lakni, mert minden közel van. Attól fél, hogy rosszabb állapotú lakást kap cserébe a házáért. Mindezért a miskolci polgármestert és a miniszterelnököt hibáztatja. Azt is tudni véli, kik élnek majd itt: a románok, azok miatt kell elköltözniük. (Ez sajátos miskolci motívum: Kriza Ákos polgármester nagyváradi származású, ezért a helyi politikában már évekkel ezelőtt felütötte a fejét a románozás.)

Majoros Istvánné szemlátomást büszke rendben tartott, ötvenhat négyzetméteres házára, ahol most tizenketten laknak. Behív bennünket. A piros alapon fehér virágokkal díszített falú konyha és az előszoba egy helyiség, innen két szoba nyílik, mi a nagyobba megyünk tovább, ennek fehér falára piros virágokat festettek. A konyhaasztalon akkurátusan kiterített tippmixszelvények, a falon gyerekek fotói.

Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet

Aranka fia és családja már hat éve Kanadában él, azóta csak interneten keresztül látta őket. Elsírja magát. Egyik kezében a bérleti szerződését szorongatja, másikkal a szemét törölgeti. Távozóban magától elmeséli, hogy az EBESZ-es megfigyelő milyen mérges volt, amikor megnézte a házukat.

– Mit tehetünk mi arról, hogy pottyantós vécénk van? – zárja a beszélgetést.

Az egyik gesztenyefa mellett teljesen üres ház áll, ablakai nincsenek befalazva, szeméttel sincs telehordva. Előtte Bartal Lászlóné beszélget egykori szomszédaival. Tizenhárom évig lakott itt, aztán kilakoltatták, majd fél évre visszaköltözött, de „valakik” feldobták, mire megint mennie kellett. A beszélgetésbe egy árnyékban ülő, türkiz atlétás férfi kiabál bele: szerinte inkább a felújításra kellene itt költenie Krizáéknak. E név hallatán egy másik nő úgy kezd ordítani, mintha személyesen a miskolci polgármesternek olvasna be.

– Tiszta szomorodás van itt! – kezdi, majd némi románozás után azt ecseteli, hogy micsoda piszkos húzás volt minden indoklás nélkül szinte a duplájára emelni a lakbért, mert azt a 11 ezer forintot ő már nem tudja előteremteni. Élettársa a kiürített házból próbálja elcsendesíteni, hangja visszhangzik az üres szobákban.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.