Van, amikor isteni szerencsének számít, hogy csak hatan halnak meg

Kováts Judit író-történész múltbeli bűnökről, a szepességi tündérszigetről és a tiszalöki munkatábor szadista parancsnokáról

Lázár Fruzsina

Lázár Fruzsina

2017. augusztus 27., vasárnap 11:35, frissítve: hétfő 15:25

Ha van kollektív bűnösség, akkor kell lennie kollektív ártatlanságnak is… – gondolkodik Kováts Judit Elszakítva című regényének egyik főszereplője. Az író-történész-levéltáros szerint a történelmi traumáinkat máig nem dolgoztuk fel, ám ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, beszélnünk kell róluk. Megtagadva című regénye a szovjet megszállás borzalmait, az Elszakítva a Benes-dekrétumokkal sújtott felvidéki magyarság kálváriáját mutatja be.

– Egyszer azt mondta, hogy történészként azt tapasztalta, a hivatalos történetírás mellett létezik egy másik, „személyes” történelem is, amelyről nem írnak a tankönyvek. Mit gondol, ennek fényében meg lehet ismerni objektíven a múltunkat?
– A múlt millió kis történet együttese, és hogy mi kerül bele a hivatalos kánonba, valamilyen felsőbb érdek határozza meg. Például Magyarországon 1990-ig felszabadítóként tartották számon a gyilkoló, zabráló szovjet hadsereget. A civil lakosság számára, akiket a megszállás idején megkárosítottak, megszégyenítettek, asszonyaikat, lányaikat megerőszakolták, hatalmas traumát jelentett, hogy miután béke lett, az erőszaktevőket hősöknek kiáltották ki, és még csak beszélni sem lehetett arról a sok kegyetlenségről, igazságtalanságról, amelyet velük szemben elkövettek. Az első, Megtagadva című regényem születése előtt, 2007-ben kezdtem el interjúkat készíteni idős emberekkel. A XX. század nagy tragédiáiról meséltek nekem olyan történeteket, amelyeket korábban sosem hallottam. A múltunkat teljesen objektíven megismerni valószínűleg lehetetlen, ám ezek a személyes történetek kitöltik azokat a réseket, amelyek a hivatalos történetírásból hiányoznak.

– A Megtagadva című regényéhez huszonhárom emberrel készített interjút, százórányi anyagot vett fel. Az ön számára mi volt a legnagyobb meglepetés az idős emberektől hallott történetekben?
– Talán az, hogy milyen sokan hallgattak szinte egész életükben a háború idején átélt borzalmakról. Jól példázza ezt annak a hölgynek a családi tragédiája, aki az egyik könyvbemutatóm után mesélte el, hogy annak idején az ő édesanyját is megbecstelenítették az orosz katonák, a hölgy édesapja pedig a feleségét hibáztatta az erőszakért. A házasságuk megromlott, elváltak, és az édesanya, miután felnevelte gyermekeit, öngyilkos lett. Sajnos ez nem volt egyedi eset. A második világháború idején becslések szerint több százezer nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák. Akkoriban a szexualitás tabu volt, a feldolgozatlan traumák pedig számos esetben tragédiához vezettek. A regényem hősét, a tizennyolc éves Somlyói Annát is megerőszakolják a szovjet katonák, testi, lelki következményeit egy életen át viseli. Somlyói Anna kitalált szereplő, de élettörténetébe sokaknak a sorsát belegyúrtam.

 
Kováts Judit író, történész, levéltáros
Fotó: Csutkai Csaba
  

– A regényeit olvasva időről időre felmerül a kérdés, hogy háborús helyzetben vajon befolyásolhatjuk-e a sorsunk alakulását. Rajtunk vagy inkább a szerencsén múlik, hogy hőssé vagy áldozattá válunk?
– A regényeim főszereplői kisemberek, akiket – akár akarják, akár nem – „elsodor” a történelem. Hogy miként alakul a sorsuk, azt előre nem lehet megmondani. A háborúban a hőstettek mellett mindig ott vannak a bűnök, a gyávaság, az árulás is. A Megtagadva című regényemben is leírtam, hogy az elhurcolt zsidók összeharácsolt ingóságait később népházakban, magtárakban osztották szét. Kispárnahuzatokért, mákdarálókért taposták egymást az emberek. De sok olyan eset is volt, amikor halott katonákat fosztottak ki, vagy amikor az emberek, hogy a bőrüket mentsék, a szomszédaikat, ismerőseiket szolgáltatták ki az ellenségnek. A mai napig gondolkodom azon a megtörtént eseten, amelyet a Megtagadva című kötetemben is leírtam: a front elvonulása után, a szovjet megszállás idején egy faluban az egyik férfinak – Koncz Gyurkának neveztem a regényben – a fiát elfogták és „malenykij robotra” akarták hurcolni a szovjetek. Az apa elment a parancsnokságra, és könyörgött, hogy engedjék el a gyermekét. Azt a választ kapta, hogy szabadon engedik tíz másikért cserébe. Erre Koncz Gyurka két szovjet katonával végigjárta a közeli utcákat, rámutatott tíz emberre, akiket végül a fia helyett el is vittek. Egy sem tért haza élve. „Eladta azt a tízet” – mondta később az egyik interjúalanyom, a malenykij robotra elhurcolt tíz ember közül az egyiknek a fia… Ám mielőtt ítélkeznénk, tegyük fel magunknak a kérdést: mi mit tettünk volna az apa helyében? A szülő minden körülmények között menteni akarja a gyermekét. Csak imádkozhatunk, hogy soha ne kerüljünk ilyen helyzetbe.

– De azoknak az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyaroknak sem volt könnyű dolguk, akiknek – ahogy a második, Elszakítva című regényében is megírta – a Benes-dekrétumokkal sújtott Csehszlovákiában arról kellett dönteniük, hogy állampolgárságért cserébe szlováknak vallják-e magukat.
– A 33. Benes-dekrétum értelmében 1945-ben a kollektív bűnösséggel sújtott felvidéki magyarokat és a németeket is megfosztották állampolgárságuktól. Ez egyebek mellett azzal járt, hogy nem dolgozhattak, nem voltak jogosultak nyugdíjra, orvosi ellátásra, anyanyelvű oktatásra. Kivéve akkor, ha éltek a reszlovakizáció lehetőségével. Vagyis aki szlováknak vallotta magát, azt visszafogadta Csehszlovákia, visszakapta az állampolgárságát. 750 ezer magyarból körülbelül 326 ezer – tősgyökeres magyar családok sokasága – vallotta magát „eltévelyedett” szlováknak.

– Erre mondja Engelhart Andor – felvidéki magyar nemesi család tagja – a regényben, hogy az ember nem kufárkodik a múltjával, és „egy kis” állampolgárságért cserébe nem tagadja meg az őseit.
– Igen, és erre válaszolta a felesége, hogy azokat az embereket is meg lehet érteni, akik nem akarnak deres fejjel egy morva vasútállomáson arra várni, hogy egy cseh gazda hazavigye őket munkaerőnek. A magyarokat ugyanis Morvaországba deportálták, ahol cseh gazdák válogathattak közülük. Szerintem sem lehet elítélni azokat, akik – hogy elkerüljék a deportálást – szlováknak vallották magukat. Nyilván a XXI. században, békeidőben rokonszenvesebb vélemény Engelhart Andoré, de megint csak azt kell mondanom, tegyük fel magunknak a kérdést: mi hogyan döntöttünk volna ezeknek az embereknek a helyében?

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– A Benes-dekrétumokról sokat hallottunk, de hogy a jogfosztottság mit jelentett a mindennapokban a felvidéki magyarság számára, arról már jóval kevesebbet tudunk.
– Egyebek mellett azt, hogy a háború után Csehszlovákiában a régi magyar iskolákban nem folytatódhatott a tanítás. Az elemisták csak szlovák iskolába járhattak, pedig sokan egy kukkot sem értettek ezen a nyelven. A magyar gimnazistáknak, egyetemistáknak pedig egyáltalán nem volt lehetőségük tanulni. A férjem családja felvidéki, az egyik rokonunk, Anna néni a háború előtt a késmárki líceum tanulója volt. Mivel az iskola a háború után nem nyitott ki, Anna néni a szlovák gimnáziumba kezdett járni, ám két hét után az igazgató azzal küldte el, hogy te nem járhatsz ide, mert nem vagy csehszlovák állampolgár. A késmárki szlovák polgáriban folytatta, éjjel-nappal magolta a szlovákot, el is végezte az osztályt, év végén mégsem kapott bizonyítványt. A magyar diákoknak, ha tanulni akartak, át kellett szökniük Magyarországra. Szeptember elején öt-hat ezer diák lépte át illegálisan a határt – ahogy az Elszakítva című regényem szereplői is –, a rajtuk lévő ruhán kívül jószerével semmit nem vittek magukkal, csak egy kosarat, hogy ha a határőrök elkapják őket, azt mondhassák, gombászni indultak. Júniusban tértek vissza, ugyanúgy, ahogy mentek, szökve. A szétbombázott, kivérzett Magyarország pedig erején felül segítette a felvidéki menekült diákokat: tandíjmentességet, ingyenes kollégiumi ellátást, ruhát, cipőt biztosítottak nekik. Kassai rokonunk, Miki bácsi például a protestáns árvaházban lakott a Rózsák terén. Tíz–tizennégy éves gyerekek szöktek oda-vissza a határon, több mint tíz hónapig nem látták a szüleiket. És ez így ment hosszú éveken keresztül.

 
Galántai magyarok kitelepítése 1947-ben. A hivatalos történetírás réseit kitöltő személyes történetek
 

– Amikor a kommunisták Magyarországon átvették a hatalmat, és Csehszlovákia baráti állam lett, sok minden megváltozott. A regény hősei például nemesi származásuk miatt osztályidegenek lettek mindkét országban. A történet végén pedig az egyik főhős sortűz áldozata lesz a tiszalöki munkatáborban. Szerintem nem sokan hallottak erről a lágerről.
– Ha az ötvenes évek kényszermunkatáborairól beszélünk, valószínűleg elsőként mindenkinek Recsk jut eszébe. Pedig tíznél is több láger volt például a Hortobágyon, de volt Kazincbarcikán és Tiszalökön is. Utóbbiban 1600 embert tartottak fogva, jó részük többéves orosz hadifogságból tért haza, ám azokat, akiknek német hangzású nevük volt, gyorsított eljárásban háborús bűnösnek nyilvánították. Először Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőn tartották fogva őket, majd a tiszalöki munkatáborba kerültek, ahol szörnyű körülmények között, ávósok felügyelete mellett kellett ásóval, csákánnyal folyómedret ásniuk. Öt deka marmelád, kávé, négy deka lóhús tarlórépa-főzelékbe keverve – ez volt a napi ételadagjuk. A foglyok közül nagyjából ezer sváb volt, a többiek pedig olyan „bűnökért” kerültek oda – ahogy az én főhősöm is –, mint például tiltott határátlépés. 1953-ban, amikor Nagy Imre kormányra került, kihirdették, hogy bezárják az összes internálótábort Magyarországon, ám a tiszalökiben ez eléggé elhúzódott. Ekkoriban egy szadista ávós parancsnok – félreértelmezett mozdulat miatt – a rabok közé lövetett. Isteni szerencse, hogy csak hatan haltak meg. A tiszalöki táborról alig tudni valamit, pedig egy-egy építkezésen még a hetvenes években is találtak ott emberi csontokat.

– A harmadik regényén dolgozik. Miről fog szólni?
– A nulladik óra munkacímű kötetem a felvidéki német kisebbségi sorsot mutatja be a második világháború után. Miután a Benes-dekrétumok életbe léptek, a németeket ugyanazokba a koncentrációs táborokba zárták, ahová korábban a zsidókat. Szlovákiában Nyitranovákon volt a legnagyobb láger, aztán ott volt Ligetfalu, ahol több száz vagy ezer – még megbecsülni sem tudjuk a számukat – magyart és németet lőttek tömegsírokba. A felvidéki németek nagy részét Németországba deportálták, ám mivel a romokban álló ország nem tudott velük mit kezdeni, ráadásul az őslakosok szemében betolakodónak számítottak, jó részük a volt koncentrációs táborokban – például Dachauban, Rosenheimben – kötött ki, egészen az ötvenes évek elejéig ott kellett élniük.

– Többször nyilatkozta, hogy a történelmi tragédiáinkat nem dolgoztuk fel eléggé… Ha beszélünk róluk, van rá esély, hogy többé nem fordulnak elő olyan drámák, amilyenek például a felvidéki német és magyar kisebbséggel történtek a második világháború után?
– Szeretném hinni, hogy igen, de egyrészt nagyon sok idő telt el azóta, másrészt a hallgatás, a tagadás akadályozza, hogy megismerjük a múltunkat, hogy szembenézzünk azokkal a történetekkel is, amelyekre nem biztos, hogy szívesen emlékezünk. Például 1938-ban a visszacsatolás nem csak euforikus diadalmenet volt, ugyanis Csehszlovákiában magasabbak voltak a bérek, szélesebb körű szociális ellátás volt. A visszacsatolás a felvidéki magyarságnak jövedelemcsökkenést hozott, ráadásul rengeteg konfliktus volt az „anyások” és az őslakosok között. Az őslakosok úgy élték meg, hogy az anyaországiak elfoglalták a fontosabb hivatalokat, a zsírosabb állásokat, és magukkal hozták az urambátyám-, „kérlek alássan”-világot. És arról se feledkezzünk meg, hogy nemcsak Csehszlovákia deportálta a hárommillió németjét, hanem Magyarország is a svábokat. Bár úgy látom, hogy még mindig nem jutottunk el odáig – sem mi, sem a szlovákok –, hogy szembenézzünk a múltunk nem túl dicső eseményeivel, én azért szeretném azt hinni, hogy ha beszélünk róluk, akkor előrébb juthatunk. Az Elszakítva című regényem egyik fontos helyszíne a Felvidéken belül a Szepesség, ahol három nemzet: németek, magyarok és szlovákok éltek együtt békében egészen a második világháborúig. Ezen a korát messze meghaladóan toleráns vidéken mindenki három nyelvet beszélt, nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű. Lőcsén Probstner Apollóniának, a polgármester feleségének volt egy színpada, ahol német és magyar darabok mellett a szlovák Ján Chalupka vígjátékait is bemutatták. A Szepesség tündérsziget volt; reménykedem benne, hogy most, amikor már az EU tagjai vagyunk, és felnőtt több olyan generáció, amelyiknek sem köze, sem ismerete nincs a sötét múltról, a nemzetiségi identitás többé nem lesz megosztó tényező. A mai ifjú szlovák generációnak az érdeme, hogy Lőcsén helyreállították egyebek mellett a Szent Jakab-templom ötszáz éves szárnyas oltárát, és hogy az evangélikus műemlék temetőben restaurálták a német és a magyar sírokat, a Probstnerékét is, akik a családunk ősei. Bízom benne, hogy jó úton járunk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.26.

A szerkesztő ajánlja

Stier Gábor

Nyugat-Európa a csecsen maffia szorításában

Két évtizede Európa még keblére ölelte a szabadságukért küzdő csecseneket. Azóta változott a róluk alkotott kép.

B. Kovács Gergely

A készülő harang olyan, mint egy matrjoskababa

Ahol tojásból, cukorból, mosott agyagból és emberi hajból készül a köpeny – az ország egyetlen öntödéjében jártunk.

Pintér Bence

„A rendszerváltás ígérgető politikusjelöltjei tudatlanok vagy demagógok voltak”

Romsics Ignác Mária Terézia átértékeléséről, a konstruktív mítoszrombolásról és a történész feladatáról. Interjú.