A félelem a sánc tetején már nem fér bele - Magyar Nemzet

A félelem a sánc tetején már nem fér bele

2018. február 9., péntek 15:09, frissítve: péntek 18:22

Napjaink egyik legnagyobb téli sportolója Kamil Stoch, aki négy éve mindkét egyéni számot megnyerte síugrásban az olimpián. A phjongcshangi játékok rajtja előtt készséggel válaszolt a Magyar Nemzet kérdéseire legendás elődjéről és az egyik legvagányabb sportág világáról.

– Mintha aranykorát élné Lengyelországban a síugrás. Hogyan lettek ilyen erősek?
– Adam Malysz korábbi sikereinek hála nagyon népszerű lett nálunk a sportág, a fejlesztésére pedig programot indítottak, „A bajnok utódait keressük” elnevezéssel. Mi ennek köszönhetjük a pályafutásunkat, meg sok ember munkájának. Az edzői stábunknak és ismeretleneknek, akik nem látszanak a képernyőn, és nem beszél róluk senki. A szeretteink támogatásáról sem feledkezhetünk el, így nyugodtan edzhetünk. Óriási érzés, hogy a csapatunkból bárki fölveszi a versenyt a világ legjobbjaival: Dawid Kubacki, Piotr Zyla, Stefan Hula vagy Maciej Kot is legyőzhet bárkit. Hogy most éljük az aranykorunkat? Nem vagyok biztos benne, remélem, az még előttünk áll.

– Malysz négyszeres világbajnokként milyen hatással volt önre?
– Mindig a példaképem volt, lenyűgözött a kitartása és az elkötelezettsége. Volt olyan szerencsém, hogy vele edzhettem, és nemcsak abból tanultam, ahogyan készült, hanem abból is, ahogyan a médiával és a szurkolókkal bánt. Most a Lengyel Síszövetségben sportigazgatóként dolgozik, így gyakran találkozunk. Eljön velünk a világkupákra, segít a versenyek előtt. Bár mi ketten egészen különbözők vagyunk, nagyon tisztelem őt, és jó a kapcsolatunk.

– A sportágválasztásában alighanem az is nagy szerepet játszott, hogy Zakopanéban született…
– Így van. Nem véletlen, hogy a síugrók a hegyekből származnak, Zakopanéból, Wislából, Szczyrkből. Ezekben a városokban találhatók a síugrósáncaink, itt működnek a klubok, és persze errefelé esik a legtöbb hó. A sízés kiskorunktól természetes mozgás a számunkra. Hozzám mindig a síugrás állt közelebb, Zakopanéban pedig gyereksáncokat is építettek.

– Ez a város a magyarok között is nagyon népszerű, akárcsak maguk a lengyelek. Tapasztalta már ezt?
– Rengeteg szurkoló jön mindenhonnan a világból a síugrás kedvéért. Magyarokkal még nem találkoztam Zakopanéban, de nagyon hálás vagyok érte, hogy Lengyelországért szorítanak.

– Önökben van drukk, félelem, amikor ott állnak a sánc tetején, ahonnan másoknak még lenézni is félelmetes?
– A félelem természetes része az olyan extrém sportágaknak, mint a síugrás. Az ugrás előtt viszont nem félek, a feladatomra kell koncentrálnom. Hiszek a képességeimben és a rutinomban. Persze amikor készen áll valaki arra, hogy nekivágjon és leugorjon, tisztelnie kell a hegyet, a sáncot, a szelet, a természetet. A félelem ekkor már nem fér bele.

Magyar Nemzet hírlevél

Legizgalmasabb cikkeink naponta egyszer az ön e-mail-fiókjában!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

– Gyerekként sem voltak az ugrás előtt rossz érzései?
– Amikor a kicsik elkezdenek edzeni, még nem mennek föl nagy sáncra. Eleinte a leérkezőlejtő felétől indulnak, hogy hozzászokjanak a leérkezés utáni csúszáshoz. Ezután fölmennek a lejtő tetejére, és ha már onnan is megy, elkezdenek leugrani a sánc felétől indulva. Végül pedig jöhet a sánc teteje. Persze kis sáncokról beszélünk, amiknél a kritikus pont (vagyis ahol lejtő szögének köszönhetően még biztonságos a leérkezés – a szerk. ) 45 méter alatt van. A gyerekek sokkal bátrabbak, mint a felnőttek, gyakran a szülőkben nagyobb a stressz, mint a gyerekeikben.

– Alighanem a sportág jellegéből adódik, hogy a síugrók sokkal jobban tudnak örülni egymás sikereinek, mint más sportolók. A versenyekből legalábbis ez látszik.
– Nyilvánvaló, hogy a lengyelekkel egy csapatba tartozunk, és egymásnak is drukkolunk. Rengeteg időt töltünk együtt, talán még többet, mint a családunkkal. Együtt edzünk, utazunk versenyekre, közösen is töltődünk föl. Magánéletünkben is barátok vagyunk, néha még nyaralni is együtt megyünk. De a világ összes síugrója tiszteli és szereti az ellenfeleit. Nem csak riválisok, bajtársak is vagyunk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.09.

Legolvasottabb cikkek

A szerkesztő ajánlja

Molnár Csaba

176 millió kamera kereszttüzében: a kínai Nagy Testvér mindenkire odafigyel

Az, ami Orwell idejében még disztópiának tűnt, a mindent látó kamerának hála szép lassan valósággá válik.

Pethő Tibor

1938. augusztus 25. – 2018. április 11.

Elhallgatni nem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi „gazdánk” az olvasó.

Stier Gábor

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

Borisz Akunyin húsz év után nemcsak világhírű regényhősét, hanem a kilencvenes években az orosz jövőről szőtt álmait is eltemeti.

Lakner Dávid

Lajcsika, ha te mindig játszol, miből éltek?

Inkey Alice Szőts Istvánról, Latinovits jókedvéről és Kosztolányi Dezső fekete pöttyös nyakkendőjéről.